Otthonról jössz és hazatérsz

Friss mûvek a Mûcsarnokban

Hudra Klára

Nyilván túlzásnak hat és a rezonôr elfogultságáról árulkodik, ha azt állítjuk a február közepén, éppen csak az új kiállítási év kezdetén megrendezett csoportos festészeti demonstrációról, hogy elvisz minden pálmát. Azt viszont mondhatjuk, hogy a hasonszôrû képzômûvészeti tárlatok közül talán a nevében és jellegében rokon Frissen festve volt ilyen hatású, ennyire élményszerû. Akkor, a nyolcvanas évek közepén a festészet feltámadását üdvözölhettük (felemásan: „elsiratva" közben a neoavantgárd konceptualizmust). Most a festészet status quóját.
Az a kiállítás a kortárs festôk reflektivitásának frissességérôl szólt (fáziskésés ide vagy oda) – „szenzibilitása" viszont az újragondolások és nyomkövetések terén kibontakozó képességeire vonatkozott elsôsorban. A Mûcsarnok februári kiállításán két akkori „érintettel" is találkozhattunk – véletlenül, de hát véletlenek, azok pedig nincsenek.  Birkás Ákos és Klimó Károly hosszú évtizedek érlelte oeuvre-jük helyett most (is) frissen festett mûveiket osztották meg velünk.
Nem érdektelen e rendhagyó csoportos bemutató háttértörténete. Az alapvetôen befogadásra berendezkedett intézmény vezetôje alkotói mûhelynek tekintette az általa vezetett kunsthalle-t és „házi feladatának", hogy egy „felvonásköznyi", friss kiállítást rendezzen. A megoldás, az úgynevezett „egyhetes kiállítás" legalább annyira lett egyedi és frappáns, mint mondjuk egy távolabbi hasonlattal élve Fernand Léger világhírû, experimentális filmklasszisa az Entr’acte.
Ádám Zoltán, Baranyai Levente, Birkás Ákos, Braun András, Cseke Szilárd, Hegyeshalmi László, Káldi Katalin, Klimó Károly, Nemere Réka, Nemes Nikolett, Radák Eszter és Szûcs Attila voltak azok a festômûvészek, akik egy-egy saját termet kaptak végül is egy meghosszabbított hét idôtartamára. Elsôsorban az ötletgazda, Fabényi Júlia a Mûcsarnok direktora volt az, aki kollégáit bevonva kiválasztott tizenkettôt a hazai festômûvészek táborából. A mûveket Jerger Krisztina rendezte kiállítássá.
Mûveket, melyek a harmadik évezredben készültek, némelyiken még alig száradt meg az olajfesték. Mûvek, melyek interferálnak egymással, avagy markánsan különböznek, és az is lehet, hogy belsô összefüggéseket mutatnak. Meg egy olyan helyzetképet, ami itt és most okvetlenül a szcéna jelenérôl árulkodik.
Belépve a középsô kiállítótérbe Szûcs Attila impozáns, erôteljes vásznai fogadnak, míg a távolból az apszis felé átvezetô ajtónyílások által keretezve Ádám Zoltán kalapos cigányfiúportréja tûnik fel vibráló intenzitással. A két végpont között a középsô termekben elôször Klimó, majd Braun képei kaptak helyet, a jobb oldali sorban Cseke, Birkás és az apszis oszlopai mögött Baranyai, a bal oldalon Káldi, Nemes, Hegyeshalmi és Radák festményei kerültek a falakra – kivételesen szellôs, vegytiszta múzeumi tálalásban.

Nagyítás
„A festészet öreg. De én foglalkozom vele. (…) A semmibôl jövök. Minden festônek leszármazottja vagyok." Martin Lüpertz német festô iróniája vezetheti be a mûvek azon csoportját, ahol a figurativitás sajátos formái érvényesülnek, egyfajta poszt-, kvázinarrativitás és ezáltal az a bizonyos „öreg" festészet. A képkivágás mintha a fényképezôgépbe nézô mûvész pozíciójából, szemszögébôl készülne, ez a pozíció azonban maximálisan személytelen, tényleg „objektív" az objektív. A pillanat tehát nem viseli magán a kitüntetettség privilégiumát, mégis kijelölt, megjelölt jelenetrôl van szó – furcsa dichotómiaként. Baranyai Levente jó ideje már a madártávlat, a „diaporáma" szerelmese, s mindezt egy bizarr látszatperspektívával felékszerezett, olajfestéktôl roskadozó faktúrában rögzíti. Tájképei hol pöttyögetett, harsány színekben tobzódó, mintázott felületek struktúrái (Csehszlovák nyár, 2002), hol az olajfesték bôrösödô, rücskösödô, textúrái (Szarvasboly, 2003). Szûcs Attila zsánerkép mimikriket fest kilenc kiállított nagyméretû vásznán, egy kivétellel (a Hírvivô groteszk madárembere 2001-bôl a szabályt erôsíteni volt hivatott). Köztük egy-két mesteri mûvel, melyek ezt a kivételes „sémi sec narrativitást" vagy még inkább a filmesztétikából kölcsönözhetô „suspense"-szel leírható képalkotást jellemzik. Kissé a francia, úgynevezett figuratív narrativitásra (ez is a filmmûvészettel volt párhuzamos, a francia új hullámmal) emlékeztetô módon, de csak igen idézôjelesen, ilyen-olyan narratív körülményre utalnak a képek, hogy aztán a festôi nyelvvel, a festészeti problémákkal ugyanúgy kelljen „törôdnünk" (Látogatók, 2002, Park futó kislánnyal, 2002, Zsákokat számláló alak, 2002). Szûcs folyamatosan foglalkozik a festôi nyelv artikulálásával, de emellett hangsúlyos marad a hétköznapi banalitás összepasszítása is a mitikus távlatokkal.
Birkás Ákost az a bizonyos optika radikális lépéssorozatainak immár egy újabb fejezetéhez vezette el: a Kopfok, a kettôs félportrék után a vertikális megosztottságú képek helyett horizontális, visszapillantó tükör formátumú festményeket készített, csoportos arcképcsarnokot állított ki, méghozzá a „keep smiling" jegyében. A privát fotó és a reklám-poszter kivágástechnikáját egyesítve, szinte a pop artra emlékeztetô attitûddel, de a saját rendszerén belül.  Ez a rendszer fokozatosan, egyre inkább a szerialitásban „utazik". Miként Ádám Zoltán kulturális antropológiai portrésorozata is, amely azonban (a tibeti tematika után itt a cigányetnikum arcképcsarnokát mutatta be) az elôbbi terem képeinek hideg elôadásmódjával szemben meleg tónusokban, a régi, megkopott, elsárgult papírfotókra és diaképekre emlékeztetô stílusban az idôbeliséget mint szétfoszló fóliát hordozza magán. A bónuszt ezeknek az anonim arcoknak kölcsönzött memoriális jellegébôl kapjuk.
A negyedik dimenzió és a repetitivitás módfelett lényeges eleme Nemere sztráda-képeinek, melyel egyik tipikus példája a Fata morgana címû mû, ahol pasztózus, foltos-elmosódott színfelületekkel, tulajdonképpen a szélvédôn kitekintô mûvészi én által látottakat az urbánus táj és a természet mezsgyéjén „szaladó" látványt (egy keskeny szemszögbôl) érzékelteti. A való világ érzéki csalódása a leképezés maga, mely viszont a megfesthetô képiség délibábjáról szól. Nemes Nikolett az egyértelmûen mesterséges motívumokkal, késztermékekbôl dolgozik már-már Frida Kahlos szuggesztivitással, nagyvonalúan bánva a harmadik évezred kínálta eklektika lehetôségeivel. Így az ô radikális realizmusa esetében többek között a CD-borítók és a szürrealizmus pszeudo-giccsként kezelt válfajai keverednek össze. (Vö: a bécsi Kunsthalle Lieber maler, male mir… elnevezésû kiállítását)

Színre színt
A friss mûvek másik csoportja a fôként nem ábrázoló, absztrakt alkotásokból áll, bár Káldi Katalin és Radák Eszter sajátos csendéletei, tájképei kivételek. Ami összeköti ôket Braun, Klimó, Hegyeshalmi és Cseke mûveivel az a szín primátusa, a felület alapvetôen intenzív, kétdimenziós felszínként való felfogása a legváltozatosabb felvetésekkel. Radák tarka, a fekete kontúrvonalakból és a köztes területeket kitöltô, apró festékfaktúrapontokból, dekoratív díszítôelemekkel rajzolt képfüggönyöket fest, a nézôre bízva, hogy a figuratív és a kolorista értelmezést összekapcsolja, avagy sem. Káldi hasonlóan tesz, ám minimalista, monokróm, anyagában megrajzolt sorozatai – úgy tûnik, a szériában való gondolkodás roppant aktuálissá vált szélesebb körben is – újabb variánsait már kevésbé szigorúan sorjázza, s egyfajta pointilista játékkal, többlettel gazdagította. Cseke sorozatának elsô darabja ezen a kiállításon a Napkelet (2001); s a többi variáció erre az egy témára: az égi szférák, atmoszferikus rétegek meleg fényeinek, ködeinek visszaadását célozza meg (Fény a szélben, 2003). Braun András közege nem a természetes vizualitás, hanem a rasztereire, rezgéseire bontott képi világ, annak szépségeit, op artos értékeit nagyítja fel, kutatja szakadatlan vehemenciával. Csekével megegyezôen csakis és kizárólag az okkeres, vöröses tónusok hegemóniáját érvényesíti. Hegyeshalmi László reduktivista vásznai közül a lenvászon felületet fekete tónusokkal kiemelô darabjai elegánsan távolságtartóak, míg Klimó Károly (következetes lévén eddigi munkásságához) heftige malereies drámai tájképeit, belsô utazásait hat különbözô formátumú, elemekbôl összetett kompozícióban mutatta meg (Föld alatt, föld felett, 2002, Tûz a szobában, 2002.).
 

Aura
Miután a kiválasztott mûvészek egy-egy impozáns mûcsarnoki térrel gazdálkodhattak a Friss mûvek… jelentôs értéke, hogy a nagyméretû festészeti kompozíciók jól megérdemelt auráján nem eshetett csorba, sôt.  Rangos mûvészeti díjakkal (Ádám Zoltán, Braun András, Hegyeshalmi László, Szûcs Attila) „feledtették" a tárlat idôtartamának rövidségét, illetve kortárs elôadómûvészek párhuzamos programjaihoz nyújtott késô estig hátteret ez az energiadús kiállítás. Máshol még be nem mutatott mûveket láthattunk – ennyiben friss, vagyis újdonságokat kínáló, és házon belüli közös munka eredménye – ennyiben „igazán mûcsarnoki". Így rendeznek ôk.
(Mûcsarnok, 2003. II. 18 – 27.)