Törvénytelen avantgárd

Beszélgetés a balatonboglári kápolnatárlatokról, egy könyvrõl és az emlékezet útjairól

P. SZABÓ ERNÕ

Törvénytelen avantgárd címmel az Artpool  Alapítvány és a Balassi Kiadó gondozásában jelent meg nemrégiben az a kötet, amely a balatonboglári Kápolna-tárlatok történetét dolgozza föl Klaniczay Júlia és Sasvári Edit szerkesztésében. A Galántai György balatonboglári kápolnamûterme 1970–1973 alcímû, régen várt kötet számos, kevesek által ismert eseményt idéz föl, mutat be, így a fiatalabb generációk számára is forrásértékû lehet. Éppen ezért figyelemre méltók azok a részletei is, amelyekkel kapcsolatban nem  mindenben egyezik meg a kötet létrehozóinak és a balatonboglári Kápolna-tárlatok  egykori résztvevõinek emlékezete. A beszélgetés résztvevõi Csáji Attila festõmûvész, Haris László fotómûvész, Szemadám György festõmûvész és Mezei Ottó mûvészettörténész közvetlen közelrõl látták, számos esetben éppen maguk szervezték a harminc évvel ezelõtti balatonboglári eseményeket, a most megjelent kötetben azonban csak néhány idézettel és velük kapcsolatos, véleményük szerint nem mindig helytálló megállapítások révén vannak jelen.

– Hosszú várakozás után beváltotta a könyv a hozzá fûzött reményeket? Valóban olyan alapvetõ, amilyen alapvetõ jelentõségûnek Boglár tûnik Galántai György megállapítása szerint?

Mezei: Boglár nem olyan meghatározó jelentõségû, mint amilyennek a könyv mutatja. Éppen ezért a könyv bizonyos részleteit bõbeszédûnek tartom. Harminc év távlatából komolyabban kellett volna ezt a dolgot tárgyalni. Tudom, ez a szándék megvolt Sasvári Editben, a bevezetõ tanulmány szerzõjében, de úgy tudom, hogy az eredeti szövegébe belenyúltak. Az is igaz, hogy az elmélyüléshez mindazt át kellene értékelni, amit 1948 után az irányított mûvészetpolitika eltorzított, hogy a saját koncepcióját érvényesíthesse.

Haris: Óriási örömet éreztem, hogy egyáltalán megjelent egy összefoglaló, teljességre törekvõ könyv. A baj az, hogy messze van a teljességtõl.

Csáji: Ami a legjobban hiányzik, az annak a bemutatása, hogy végül is milyen munkák, milyen értékek jelentek meg. A legfontosabb tárlatok, az Iparterv, a Szürenon , az R-kiállítás, a Progresszív festõk és szobrászok kiállításai már létrejöttek hamarább, Boglár az underground mûvészetet mint szélesen áradó, feltartóztathatatlan folyamatot, mozgalmat tette láthatóvá. Ezt a könyv nem hangsúlyozza eléggé. Azt sem, hogy a mozgalom nyitott volt a fölbukkanó új csoportosulások, mint pl. a Numero 1 befogadására is. Boglár igazi újdonsága az a feltartóztathatatlan mozgalomjelleg volt, amelyet késõbb már nem lehetett elrejteni. Ez persze nem ment egyszerûen. Mindent megelõzõen a Galántai Gyurit rá kellett ébreszteni arra, hogy ne a KISZ bizottsághoz, a Stúdióhoz rohangáljon, hanem a föld alá szorított modern mûvészet bemutatójává váljon Boglár, stílusbeli preferenciák nélküli, gyorsan pörgõ kiállításokon.
Szemadám: Azzal, hogy a könyv  a hangsúlyt erõsen az ottani munka utolsó idõszakával kapcsolatos III/III-as ügyekre helyezi, kevés energia maradt a kiállított mûvek megidézésére, pedig mégiscsak ez a leglényegesebb, hiszen ez minõsíti az egészet. Magam is hihetetlenül sok jó mûre emlékszem, most csak két nevet, Csutoros Sándort, Türk Pétert említem. Ezek nem kerülnek a helyükre.

– A tanulmány és a visszaemlékezés állításai között olykor igen nagyok a távolságok. Menynyiben fogadható ez el, illetve mibõl eredhet ez a diszkrepancia? Itt van például az az állítás, hogy Galántai György csak utólag tudta meg, hogy õ is tagja a Kápolna-tárlat alkotó csoportjának.

Haris: 1969–70 fordulóján legalább nyolcszor jöttünk össze, ebbõl vagy háromszor nála, de többször Csájinál, Molnár V. Józsefnél is.  Galántai emlékezete olykor sajnos vaskos hazugságokat is tartalmaz, amikor tagadja a csoport munkájának jelentõségét a tárlatok elõkészítésében és az elsõ két évben a mûködtetésében. Még a második évet is Csáji lakásán beszéltük meg. Õ volt egyébként a csoport legtekintélyesebb tagja.

Csáji: Néha szinte mulattató, hogy  a  Kápolna-tárlatok alkotócsoportjának jelentõségét, sõt létezését milyen ravaszkodva vonja kétségbe az emlékezõ,  pedig nélküle semmire se ment volna. Galántai számára posztgraduális képzést jelentett Boglár. A fõiskoláról nem avantgárd mûvészként jött ki, itt sodródott ebbe az irányba, mûvészi megvalósulásában Boglár volt a döntõ.  Az elhallgatás vagy a sejtetésekkel való rágalmazás viszont elfogadhatatlan. Ez ellen alig lehet védekezni. Az humoros, amikor pedig fölveti az R-kiállításnál játszott szerepét, mivel soha nem fért volna be a kiállításba, ha nem állok ki mellette, hiszen  akkoriban a többiek nem is ismerték a munkáit.

Mezei: A könyvbõl nem derül ki igazán, hogy éppen a koncepciós mûvészetpolitika, a kultúrpolitika érdekei vezettek oda, hogy létrejött egy olyan csoport, amelyen belül szabadon lehetett megnyilatkozni. A boglári alkotócsoport s a Szürenon is olyan mûvészekbõl állt, akik nem voltak a mûvészetpolitika kegyeltjei, s akik a szó jó értelmében autodidakták voltak. A Szürenon volt a döntõ jelentõségû megnyilatkozási lehetõség, Csáji Attila volt a kovásza az egésznek, csak meg kell nézni, milyen mûveket gyûjtött be – ennek az egyenes következménye volt Boglár, s annak 1970-es programja.

Szemadám: Nem tartom szerencsésnek, hogy Galántai György ennyire dominálja a kötetet, ilyen terjedelemmel, súllyal, szubjektivitással. Különösen, amikor – szinte mellékesen – torzításokkal, célozgatásokkal rágalmaz. Rólam  például azt írja, hogy 1980-ban én „engedélyt kaptam a hatalomtól”, hogy elsõnek írjak Boglárról. A tény az, hogy a mûvészeti szövetség mûvészeti írói pályázatán írtam egy dolgozatot Haris Lászlóról, abban tettem említést minden engedély és jóváhagyás nélkül, de a legteljesebb jóindulattal Boglárról is.

– Ha a  konfliktusok sora Galántai György szerint már az 1970-es „próbaévben” elkezdõdött, hogyan jöhetett létre mégis 1971-ben sokszínû, gazdag kiállítás-sorozat?

Mezei: Az alapot az adta, hogy az a társaság, amely azután a boglári elsõ évek szellemiségét meghatározta, már korábban is többször kiállított együtt, megértette egymást.  A kezdet reményteljes légkörét mutatja egyébként, hogy Rónay György, a Vigília fõszerkesztõje nyitotta meg az elsõ kiállítást, eljött Weöres Sándor és Károlyi Amy, Csengery Adrienn, Faragó Laura.

Haris: Az volt a célunk, hogy folyamatosan mûködõ szellemi mûhelyt hozzunk létre, amely a fiatal magyar avantgárd mûvészetet a maga teljességében felöleli, minden különösebb kötöttségtõl mentesen.  Ez az elképzelés lényegében nagyobb konfliktusok nélkül érvényesült 1970-71-ben. A megbeszélések meglehetõs egyetértésben folytak, persze olyan is volt, ami azután konfliktushoz is vezetett, hogy Galántai Gyuri nem úgy szervezte a dolgokat, ahogyan megállapodtunk.

Csáji: Nem volt akkor igazi konfliktus. Ami nagyon távol állt tõle akkor, az éppen a határozottság volt. Volt benne érzékenység, nyitottság, és ez komoly érték. Ahogyan az volt a nyomdai lehetõség is, amelyet Molnár V. József  biztosított, aki 1956 után a Vadász utcai nyomdában afféle „számûzöttként” dolgozott. Az õ segítsége példaértékû volt, Haris Laciéval együtt. Szinte szamizdatként jelentek meg a nyomtatványok, ennek Galántai nem  hogy ellene tett volna, de határozottan örült.

Szemadám: 1970-ben én még nem vettem részt a boglári munkában, viszont kapcsolatban voltam Magyar V. Józseffel,  Péterffy Lászlóval, s nem volt okom kételkedni abban, amit elmondtak. Mármint abban, hogy másféle szándékkal indították Boglárt, mint ami lett belõle.

Mi változott? Mi okozta elsõsorban a törést a következõ, azaz az 1972-es évben?

Mezei: Egyrészt  Balatonbogláron az idõ múltával olyan dolgok is történtek, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük egy temetõkápolnában, családi sírboltban. Másrészt  úgy tûnik, Galántai György egyre inkább egyetlen csoport uszályába került. Annak a pszeudoszínháznak, amely a boglári évek második felében elõtérbe került, nem itt lett volna a helye, akkor sem, ha a dolog morális mozzanataitól eltekintünk.

Csáji:  Számomra az eltávolodás kezdetét az jelentette, ami Jan Berdiszak nemzetközileg ismert lengyel minimalista mûvésszel történt. Jó barátom volt, s a magyar avantgárd iránti szolidaritásból teljesen a maga költségén bepaszpartuztatta, ideszállította a mûveit. Egyeztettük tárlatát a Lengyel Kultúrával is, rögzítettük a dátumot, és amikor én nem voltam itthon, Gyuri egyszerûen nem állította ki a munkákat.  Közben volt egy beszélgetés is a Pártközpontban októberben, ahol azt ígérték, ha beindul a zsûrizés, akkor folytatódhatnak a kiállítások. Ez a zsûrizési ügy is hozzájárult, hogy Boglár egyre inkább a zsûrizhetetlen happeningek felé sodródott. Ez néhány izgalmas performansz megvalósulását is jelentette, de azt is, hogy a hatalom megkapta a magas labdát. Nem akarom ezeket túlhangsúlyozni, de amikor Halász Péter King Kong nemiszerveként jelent meg a szentélyben, s a hölgyek tettre serkentve simogatták, az egy hajdani szakrális térben erõsen provokatív volt. Pont egy megalázott és megszomorított egyházzal szemben. Ez nem állt messze a bolsevik kultúrcsinovnyikok magatartásától. Lehetett együtt vihogni, hogy milyen jópofa, de egy-egy ilyen akció nem csak a hatalom irányában tapogatta a tûréshatárokat. Eltávolodásom erõsödött, amikor a képromboló attitûd egyre meghatározóbb lett. Nem a konceptre gondolok, annak egyszerre volt fölszabadító és romboló hatása. A baj az volt, hogy Galántaiban nagyon kicsi volt a szelekciós képesség. Nem tudott, vagy nem mert ellent mondani, vitték a „véletlenek”, ez kiszolgáltatottságot is jelentett, a mámor és a félelem kettõs állapotát.

Haris: 1972-73-ban egyre inkább éreztük, hogy nem fog sokáig tartani Boglár, ezt jelezte az a hármas bemutatónk is, amelyet Csutorossal és Molnár V. Józseffel együtt hoztunk létre Bogláron, illetve két budapesti helyszínen. Eredetileg a mû címe az lett volna, hogy Rekviem a kápolnáért, de ez alcím lett, mert akkor volt  a gyöngyösi orvosper, amelyben Csutoros felesége is érdekelt volt, és ez került a figyelem középpontjába. Így lett a mû címe Szembesítés. Mindenesetre láttuk, hogy az, amit 1970-ben szerettünk volna, nem sikerült.  Galántai emlékezései szerint akkor kezd igazán értékessé válni Boglár, amikor a koncept megjelenik. Én úgy vélem, ez nem így van, de nem a koncept jelenlétével, hanem a kizárólagosságra törekvéssel volt a baj.

Szemadám: 1972-ben voltak, akik vállalták a lezsûrizhetõ mûvek bemutatását (én is), a Lektorátus pedig azt, hogy meg se nézi a mûveket, s formálisan lezsûrizi õket. Voltak azonban, akik egészen máshogyan gondolkodtak. Ahogyan Szentjóby Tamás mondta, voltak képépítõk és képrombolók, az utóbbiak némelyike úgy utazott le Boglárra, hogy fogalma sem volt, mit is fog csinálni. De nem volt konfliktus a két csoport között, elfogadtuk ezt a helyzetet, barátok maradtunk. Galántai mindenesetre nem tudta kézben tartani a dolgokat. Erõs egyéniségekkel találkozott, Csájival, Beke Lászlóval, Halász Péterrel, vitték magukkal.

– Az 1973-as év a különbözõ hatóságokkal való konfliktusok jegyében telt el, a folyamat végére augusztus 27-én a kápolna rendõri felügyelettel történt kényszer-kilakoltatása tett pontot. Akkor már erõsen eltávolodott egymástól Boglár néhány fõszereplõje, de az ügy mégiscsak közös maradt. Hogyan értékelték akkor és késõbb e durva beavatkozást?

Haris: Személyesen nem éltem át a meglehetõsen durva hatósági bánásmódot, a többiektõl hallottam, hogy milyen elmebeteg, mondhatni, szürreális módon jártak el. Mondom, éreztük már, hogy történik valami, de hogy egy vidéki parancsnok õrült ötletei alapján írják meg a forgatókönyvet, azt nem gondoltuk.

Szemadám:  Már az 1971-es évben megindult a támadás, éppen az én Cerovszkyval és Prutkayval rendezett kiállításom idején, mégpedig Horányi Barna támadó cikkével a Somogyi Néplapban. Meg kell adni, Galántai Gyuri becsülettel állta a támadásokat, nekem régen elfogyott volna az erõm. Akkorra valóban eltávolodtak már egymástól a résztvevõk, de a szolidaritás megmaradt. Ezt a szolidaritást rúgta föl most Galántai.

Csáji: Valahol Boglár számára az a durva állami bezárás, ami a tárlatok végét jelentette, s amit mindannyian mélységesen elítéltünk, bizonyos szempontból jól jött, mert egy akkor már agonizáló jelenséget mítosszá avatott. Nem véletlen, hogy amikor a már „államosított” kápolnát a következõ évben a hivatalosak újraindították, hiába hívtak számos avantgárd mûvészt, nem mentünk. A konfliktusoknál erõsebb volt az összetartozás érzése. Tény ugyanakkor, hogy Bogláron az utolsó évben a Gyuri említette képrombolók kerültek elõtérbe.

Mezei: Mellbe taszított, amikor bezárták. Akkoriban sokat foglalkoztunk a részletekkel, amelyek még jobban hangsúlyozták, hogy mindaz, ami történt, milyen döbbenetes. Mai ésszel gondolva rá, látja az ember, hogy nem mehetett tovább, ma már nem tartom ezt Isten csapásának, mint ahogyan az a könyvben mutatkozik.

– Több kiállítás, interjú s nyilván megszámlálhatatlan informális beszélgetés értékelte – át és újra – mindazt, ami harminc évvel ezelõtt történt. Mit tesz hozzá a felhalmozódott ismeretanyaghoz a Törvénytelen avantgárd?

Mezei: Van a mûnek dokumentumértéke, de tovább kellett volna tágítani a politikai, szociológiai hátteret, sõt, az európai kultúra egészének képébe kellene beilleszteni Boglárt. Igaz, akkor még inkább megkérdõjelezõdnének bizonyos, ottani „teljesítmények”, hiszen tulajdonképpen azok az egész világot érintõ kereszténytelenítés részeként foghatók föl, amely igen nagy kárt okozott, okoz az emberiségnek.
Szemadám: Az én számomra semmit nem tesz hozzá a kötet az eddigiekhez. Legfeljebb a feljelentõpapírokat, most jól el lehet verni a port egyetlen emberen, Algol Lászlón, hogy milyen lihegve jelentette föl a barátait…

Haris: Nehéz kérdés ez, mert valóban jó, hogy megjelent a könyv, de azt is tudjuk, milyen nehéz helyrehozni a hibás könyveket, egy-egy ilyen kiadvány hosszú idõre lezárja a téma feldolgozását, évtizedeken át ez lesz a forrásanyag. Márpedig a kötet jelentõs részét kitevõ Galántai-emlékezésben nagyon sok a konkrét tévedés, torzítás és a koncepciója és a súlyozása is rossz.

Csáji: Amivel gazdagabbak lettünk, azt elsõsorban Sasvári Editnek köszönhetjük. Galántai György visszaemlékezése pedig arra figyelmeztet, hogy a múlt mennyire kiszolgáltatott a jelennek, s hogy mennyire fontos a többszempontú archiválása. Az marad meg kutathatóan a jelenbõl, amit megfogalmazunk, tárgyiasítunk. És ha nem szolgáltatódik ki az archiválás.  Az Artpool archívumában – úgy tûnik – a dokumentumoknak csak bizonyos tendenciákat segítõ része maradt meg. Így értéke is részleges és kételyeket ébresztõ. Reméljük, kiegészítik a dokumentumokat. A korrektség, a különbözõ szempontok érvényesítése segít közelebb kerülni a hajdani valósághoz, vagy éppen abban, hogy ne térjen törvénytelen utakra a visszaemlékezés. Nem érdemes, a visszaemlékezõnek árt a leginkább.