A Ludwig Múzeum aulájának félhomályos terébôl mint jelenés tûnik szemünk elé Kicsiny Balázs öt emberbábuból álló installációja. Mintha egy titkos társaság – szertartásának közepette megdermedt – megszentelt tagjait látnánk. A nem pontosan azonosítható, nagyjából kör alakban elhelyezett, kísérteties figurák körül – mint Pompejiben – megállt az idô. Az „életképi jelenet" szereplôi, melyek „attribútumaik" (vakolókanál, talicska, cementes zsák stb.) alapján építômunkások, ruházatuk szerint papok lennének, világító nehézbúvársisakot viselnek, mozdulataik a munkavégzés különbözô fázisait stilizálják. Fejük helyén az installáció méretéhez képest irdatlan magasságból gömblámpák függenek (ezeket alakította át Kicsiny búvársisak-imitációvá); ekképpen azok egyszerre tartoznak is meg nem is a testükhöz. A lámpazsinór által ég és föld között kifeszítettnek látszó fekete, reverendás, különös árnyalakok a rituális mozdulatok és a modern megoldások feszültségében egyszerre komikusak és tragikusak. Az egyszerûen, nagyvonalúan megformált, sallangmentes alakokhoz közel mehetünk, akár meg is érinthetjük ôket, mégis absztraktak, távoliak maradnak. Mint azt a szórólapról megtudtuk , Kicsiny ezt a mûvét eredetileg a winchesteri katedrális kereszthajójában állította fel, ott a hely szellemének megfelelô munkaként – mellyel a katedrálist a 20. század elején megmentô nehézbúvárnak, William Walkernek állított emléket. (A kiállítási meghívón a winchesteri tárlaton készült fénykép látható.) Ez az ismeret fontos, jól használható kulcsot adhat a mû megértéséhez, de a könnyû megoldásokat kedvelôk számára emlékmûvé egyszerûsítheti az alkotást. A mûalkotások középkori értelmezésének hármasságára reflektálón Kicsiny mûve is hármas felépítésû, a háromféle, de a mûben szétválaszthatatlanul egységessé konstruált jelhasználatból adódó feszültségek teszik az egyenként egyszerû jelekbôl összerótt installációt hátborzongató, kultikus jelenetté.
1. A köznapi világból vett „talált tárgyak" mint az építkezést megjelenítô életkép szükséges kellékei, a munkaeszközök, anyagok, kész tárgyak saját fizikális jelentésüket hordozzák, önmagukra utalnak: azok, amik. Az épület emelésének közvetlen jeleiként a „fizikai valóságra" fizikai valóságként utalnak, ugyanakkor az alakok attribútumaként is szolgálnak.
2. A lelki szintre Kicsiny Balázs egy másfajta jelhasználattal utal. Az eleve jelzésként készített használati tárgyak alkalmazásával kifejezi, hogy az építés nem csupán fizikai jellegû. A munkát itt, ruháikból olvashatóan, papok végzik. A „jelmez" eleve a jelek nyelvén beszél. E jeltömörítéssel koherens módon jut érvényre a papság közvetítô szerepe. A reverenda itt, mely elfedi a munkát végzô testet, lélekjelvényként is szolgál, hangsúlyozva a lélek közvetítô szerepét a szellem és a holt anyag között.
3. A (szellemet képviselô) fej helyén megjelenô fény a harmadik típusú (maga is összetett) jel, ami hordozójával együtt komplex jellé alakul; a háromféle alkalmazott jelzésmód keresztutalásokkal szövôdik egybe. A búvársisak lenne a fizikai, tárgyi szint, ami az egykori munka végzôjére utal, de a mélyvízbe merülô búvár konnotálja a lelkek alászállását csakúgy, mint az alapokig való eljutást is. Csakhogy ez a sisak nem valódi, hanem imitálva van, vagyis éppen ez az a rész, ahol a mûvész saját maga formált meg láthatóan valamit. A többi rész ellenpontozásaként ez még csak nem is a hiperrealisták módján, hanem éppen csak az azonosíthatóság szintjéig kidolgozott. A búvársisak-lámpából áradó fény fizikai szinten számunkra pont a mû saját világunkban való elhelyezésére szolgál, az a mi világunk része is, a lámpa abba a világba bocsátja fényét, amelyben mi vagyunk. Fizikai tény, ugyanakkor megfoghatatlan energia, a középkori fényszimbolika szerint pedig nem más, mint a láthatatlan látható jele, Isten-szimbólum. A lámpazsinór egyszerre blaszfémikus – az összeköttetés konkrétsága révén – és teljesen komolyan vonatkozik a fentrôl való függesztettségre, függôségre, szellemi tartományokra; az energiaforrást valósággal fönt levônek nevezi meg. A fej ekképp közvetítô láncszem, égbôl függesztett lámpás, egy darab az égibôl, de a test része is, annak megkülönböztetett szerepû, irányító tagja.
Az idegen közeg túlnyomása ellen védô nehézbúvársisak elidegenítô is, a mi életközegünkben való megjelenítése azt közli, hogy akik viselik, más világba tartoznak, mint mi – ôk a mi világunkba alászálltak. A távolságot csak fokozza, hogy az alakok arctalanok, nem egyéniségek. Nem mutatkoznak meg, vagy pedig csupán valami általános közvetítôi.
Végül is miféle építkezést vagy építkezésre utaló rítust végeznek Kicsiny Balázs komor figurái?  Miféle az a munka, amit folytatnak? Kinek a számára teszik mindezt? A körben való elhelyezés a körkörösséget, folytonosságot, örökké való fáradozást asszociálja, bár a körben járás egyszerû „zártláncát" oldja, hogy a figurák nem zárják a kört. Ha nem ismerjük a mû közvetlen hátterét, akkor az egy rejtélyesebb, általánosabb értelmû építkezést idéz fel, misztikus építmény emelésére, akár egy láthatatlan katedráliséra utal, avagy arra a fajta emberfeletti erôfeszítésre, mely csak a szellem világában nyer értelmet. (A két értelmezés nem oltja ki egymást, csak mást emel ki, ahogy az emlékmû megalkotását inspiráló tett maga is e láthatatlan katedrális építésével rokonítható.)
A Munkavégzés folyamatban cím ugyanolyan enigmatikus, mint maga a mû, egyszerre szólal meg kortárs ironikus nyelvünkön és a mû szimbolikája által invokált szakrális nyelven. Lakonikus módon semmi pontosat nem árul el a munka jellegérôl, céljáról, csak azt húzza alá, hogy még nem készült el a mû. Az örök munkálkodásról szóló cím felhangjaiból a mi délkörünk munkaerkölcsére tett célzást hallunk ki, a hangsúly mégis inkább arra esik, hogy a (nem miáltalunk kezdett) mû a Földön csak folytatható és folytatandó, de (általunk, földiek által) be nem fejezhetô.
Mi történik itt ezzel, az eredetileg a winchesterei katedrálisba készült mûvel? Az egykori Munkásmozgalmi Múzeum egyáltalán nem semleges tere, a bárdolatlan vörösmárvány-mészkô csarnok építészete visszaidézi a hely egykori szellemét. A Kicsiny mûvében testet öltött „erôfeszítés, a megszentelt munka, az emberfeletti küzdelem" egyfelôl egy letûnt kor (hamis) pátoszával terhelôdik, ugyanakkor iróniája kiélezôdik – a „munkavégzés" a Munkásmozgalmi Múzeumban pikáns mellékzöngét kap.
Kicsiny Balázs szélsôségek között balanszíroz, a szimbolikus nyelvet iróniával ellensúlyozza. A kettô hol kioltja, hol erôsíti egymást. Mint a sárba ragadt, hol elôre, hol hátrafelé egyre gyorsabban pörögô kerekek, melyek nem mozdítják el mégsem a kocsit, csak egyre jobban beássák magukat tudatunk puha sarába – nem tudunk szabadulni.
(*) A kurátor,    Krasznahorkai Kata, Munkavégzés folyamatban címû cikkében (Balkon 2002/6) a katedrális újraalapozási munkálatait részletesen ismerteti.
(Ludwig Múzeum Budapest – Kortárs Mûvészeti Múzeum, 2002. X. 24–XII. 1.)