Lassan már szakma és a nagyközönség egyaránt megszokja, hogy tavaszelõn nyílik a korábban hosszú éveken keresztül nyári kiállításként számon tartott pécsi Országos Kisplasztikai Biennále. Az 1967 óta megrendezésre kerülõ, idén szám szerint a tizennyolcadik seregszemlén közel száz mûvész állította ki 120 centimétertõl nem nagyobb alkotásait a Pécsi Galéria hangulatos, dongaboltozatos terében. A kisplasztika tipikusan kiállítótermi és múzeumi mûfaj, ami egyszerre jó is, meg rossz is.
(Ezúton kérek elnézést attól a néhány megszállott gyûjtötöl, akik kortárs kisszobrokkal is gyarapítják kollekciójukat.) A kisplasztikák ugyanis mindig progresszívebbek, merészebbek voltak nagyméretû, köztéri testvéreiknél. A kis szobrot mintázó mûvész gyakorlatilag  szabadon dolgozhat, nem függ a megrendelõtõl, a mérethatáron kívül semmiféle megkötés nem gátolja alkotó
fantáziáját, nem befolyásolja kísérletezõ kedvét. Elgondolkoztató viszont, hogy a mûfaj éppen kötetlensége miatt eltávolodott a reprezentatív, a történelmi emlékezetet ébren tartó köztéri szobroktól. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az elmúlt években nem sok kisplasztikából született köztéri mû. Szinte már azt is kijelenthetjük, hogy a szobrászatnak két külön válfaja létezik, ami végsõ soron káros, hiszen semmi vérfrissítést nem kap a klasszikus, minden pejoratív felhang nélkül konzervatívnak nevezhetõ figurális köztéri szobrászatunk. Pedig az egész, fél- vagy negyedalakos portrék, figurák mellett igen szerencsés lenne egy-egy korstílust reprezentáló, kiváló, nonfiguratív mûvet is elhelyezni a köztereken, például egy Európai Iskolás, szürrealisztikus vagy organikus nonfiguratív mûvet, egy pop art munkát, egy újkonstruktív vagy minimal alkotást, illetve egy újhullámos monumentumot. Mennyivel színesebbé válhatna emlékmûszobrászatunk, ha a kisplasztika merészebb formai újításait gyümölcsöztetni lehetne a köztereken! E rövid, a megrendelõk számára megszívlelendõ kitérõ után térjünk azonban vissza a Pécsett bemutatott alkotásokhoz.
Az anyagot stilárisan szemlélve, megállapíthatom, hogy a szobrászat az egyetlen mûfaj, ahol nem történtek olyan meghatározó változások az ezredfordulón, mint a többiben, így a sokszorosító grafikában, illetve a festészetben. A szobrászatban ugyanis szinte minden stílus és szemléletmód létezik, a konstruktívtól az organikus nonfiguratívig - mondjuk, az alliteráció kedvéért HeriteszGábortól Ruber Andrásig -, vagy az újhullámtól (Mata Attila) az új tárgyiasságig (Menasági Péter). Ami még ugyancsak jellemzõ, és a már felemlített kísérletezõ kedvbõl következik, hogy figurális alkotásokat szinte alig lehetett látni az anyagban. Örvendetes tény az is, hogy számos fiatal mûvész, sõt mûvésznövendék - Cseh Lili, Dorogi János, Erõs Apolka, Monori Sebestyén stb. - munkájával is találkozhattunk a bemutatón.
Ha generációs bontásban nézzük az anyagot, a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján induló Farkas Ádámnak a humoros, kerékkel ellátott, íves-hullámos, rózsaszínes-szürkés, gránitelemekból álló Kerekeskõkukacát (2001) kell megemlítenem, illetve Bohus Zoltánnak zöldes, áttetszõ üvegbõl csiszolt, két - egy kisebb és egy nagyobb - egymáshoz illesztett, negyed gömbformából álló, Nyugalom címû (2001) konstruktiv plasztikáját, Haász István sárga szoborreliefjét (Objekt I., 2002). Az anyag tetemes részét a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években indult mûvészek munkái alkotják. Ezek között nagyjából két stílusirányt azonosíthatunk. Egyrészt a Csiky Tibor formavilágához, programjához kapcsolódók - Heritesz Gábor, Budahelyi Tibor, Nagámi (Nagy Gábor Mihály) - szikár, geometrikus elemekbõl összeállított plasztikáit. A geometrikus-minimal kompozíciók közül kiemelkedik Nagáminak az egyfogantyús libikókára emlékeztetõ, eltérõ méretû hasábokból és különbözõ fafajtákból összeállított Vízszintes pontja (2002). A másik csoportot a már említett, néha újból egy-egy kiállítás erejéig összeálló, volt Fáskörös mûvészek -
Huber András, Orosz Péter - képezik függesztett, ágakból, háncsból, liánokból készült alkotásukkal.
Itt kell szólnom a kiállítás elsõ díjasának, Gaál Tamásnak a szerkezetes, de nem geometrikus elemekbõl és furcsa szoboridegen anyagokból, csempébõl és horganylemezbõl összeállított mûvérõl (Kádak VII., 2002). E sorozat olyan jól sikerült, hogy egy másik darabjávai néhány héttel korábban, a Magyar Szobrász Társaságnak a Vigadó Galériában megrendezett tárlatán aranykoszorút
nyert. A vízre, a nedvességre, a sterilségre utaló plasztika merész anyaghasználata és eredeti formaképzése révén aratott sikert. A mû profán anyaghasználata ellenére is szervesen kapcsolódik a régebben készült kisbronzok formavilágához, ám abban eltér tõlük, hogy míg az utóbbiak nyugalmat, szilárdságot, megszerkesztettséget, erõt, melegséget árasztanak, ezen a hûvös, neutrális ipari anyagok mintegy elidegenítik a kompozíciót, mely éppen hideg szenvtelenségéveI gyakorol hatást a befogadóra. A második díjjal jutalmazott Menasági Péter andezitbõl készült Tengelyének (2002) valószínûleg a nemes anyagban megidézett, ezáltal idézõjelbe tett direkt tárgy volta nyerte el a zsûri tetszését.
A nyolcvanas évek new wave-jét idézik Mata Attila giacomettisen pálcikavékony bronzformákból álló, fémvonalakkal teret szervezõ, posztkubisztikus figurái (Költészet, Ülõ, Faun, 2002). Egyszerre újhullámos és posztmodern Pázmándi Antal sokszínû, sokformájú, színes kerámiaplasztikája, illetve Kungl Györgynek monokróm porcelánmunkája. Ez utóbbi, a Szeretet nem keresi a maga hasznát (2001) három fáklyából és azoknak eggyé váló porcelán lángjából álló, az antik világosság szimbólumot újra alkalmazó, értelmezõ, ironikus, groteszk kompozíció.
Nem hagyhatom említetlenül a biennálén hosszú évek óta szereplõ Nikmond Beáta összefogott, állandóságot sugalló, eszkimó plasztikák formavilágát is megidézõ, karakteres gránitszobrait, melyek közterületeken is nagyon jól mutatnának (Szobor XIX., 2002). Ugyancsak rendszeresen és jó színvonalú munkákkal szerepel Pécsen a finn származású, Magyarországon élõ Ihanus Sirpa, aki az idén reduktív formavilágú, mítoszra utaló, ház alakú kisplasztikát mutatott be (Palást II., 2002).
Néhány évvel ezelõtt egy új öntési elárást fejlesztettek ki az öntöttvas szobrokat készítõ mûvészek, Bobály Attila, Márkus Péter vagy a jelen tárlaton nem, de az elõzõn szereplõ Balás Eszter. Alkotói módszerük lényege az, :logy hungarocellbõl alakitják ki a
kompozíciót, majd ezt öntõformába helyezik, és ráöntik a folyékony vasat, amely kiégeti a hungarocellt, és felveszi annak formáját.
A középgenerációhoz tartozó mûvészeknek egy másik csoportja különbözõ tájelemeket, esetleg épületelemekre, ipari épületekre emlékeztetõ formákat öntött ki finoman és igényesen bronzból (Balogh Géza, Tájelemek I., 2002, Szabó György: Emlékezés háza I., 2002, Szanyi Péter: Az én házam, 2003). Bár stilárisan más gyökerû, a tematikája miattugyanitt kell megemlitenem Bakos Ildikónak bronzlevelekkel fedett, papirpép falú kunyhóját is (Ház 1., 2001).
A tucatnyi fiatal - huszonöt és harmincöt közötti - mûvész szobrai jelentõsen felfrissítették a biennále anyagát. Munkáik nem jelentik egy új stílus vagy szemléletmód megjelenését, nagyrészt a már eddig is meghatározó minimal és a konstruktiv irányzatokhoz köthetõk. Ennek ellenére vannak újitásaik, mint például a betonreliefek. Errõl az anyagról és technikáról nekem azonnal Péri László neve jut az eszembe. Konstruktiv formavilágú (én némi art decót is érzek benne) Baróthy Anna anyagában lyukacsos, fehér betontéglája, melybe egy üveg karika van beleöntve, és ennek a karikának a negyede kitüremkedik a geometrikus formából (Tenzor, 2002). Erõs Apolka viszont egy keretbe mélyitett ablakformát öntött ugyanabból a fehér betonból, melybõl kissé kiemelkedik két függõleges és egy vízszintes rácsot imitáló betonvas. A perspektivaábrázolás kezdeteitõl az absztrakt mûvészetig a festõk egy "ablakon" keresztül ábrázolták a világot. Erõs Apolka vakablaka egy, az ezredfordulós képzõmûvészetünk paradoxonját bemutató tárgy, Arthur C. Danto Hegelt is idézõ kijelentésének - a mûvészet halott - az illusztrációja. "Az utóbbi idõk termésének azonban van
egy másik jellegzetessége is, az ugyanis, hogy a tárgyak a nullához közelitenek, ahogy elméletük a végtelenhez közelít, vagyis végül voltaképpen nincs is más, mint elmélet, a mûvészet végül feloldódik az önmagára vonatkozó tiszta gondolatban, s csak saját elméleti tudatosságának tárgyaként õnõdik meg valami belõle." (Hogyan semmizte ki a filozófia a mûvészetet? Bp., 1997. 125. o.) Nos, e hatásos definíció talán érvényes a koncept artra, de véleményem szerint, amíg a mûvész bármilyen anyagból képes valamilyen formát létrehozni, nem szûnik meg a mûvészet. Tovább folytatva a fiatal generáció bemutatását, Sipos Barbara direkt tárgyleöntései a nemrégen Budapesten is kiállító Spoerri mûveit juttatják eszünkbe (Mosogató III., 2002). A fõiskolás Dorogi János
pedig mozgalmas, dekonstruktiv plasztikával szerepel a bemutatón (Aktiv, 2001).
A látottak summázataként azt mondhatom, hogy egy jó, a két esztendõvel ezelõttinél nívósabb, egyenletes színvonalú, meglepetésektõl sem mentes, sok fiatal mûvészt felvonultató szoborkiállítást tekinthettek meg a látogatók, ha vették a fáradtságot, és a hideg tavaszban ellátogattak az idei Kisplasztikai Biennáléra.
(Pécsi Galéria, 2003. III. 9-30.)