A tekintetek emlékmûvei

Sylvester Katalin kiállítása a Mûcsarnokban 

Lajta Gábor

Az év elején a Mûcsarnok apszisrészében, a csendes, félhomályos, egymásba nyíló három teremben puritán rendezésû tárlatot láthattunk: hat kisméretû olajképet és egy szoboregyüttest. Elsô látásra talán meglepônek tûnhetett a két oldalsó teremre elosztott 3-3 kép parányisága a hely méretéhez képest, ám a festmények szokatlan erôvel verték vissza a mennyezetrôl rájuk szegezôdô spotfényeket, s az intenzíven sugárzó vörös-zöld-sárga-kék portrék és egy csendélet húsz-harminc méterrôl is elkapták a látogató tekintetét, míg középen, a félkörívû teremben gyalulatlan épületgerendák összekapcsolt vázrendszerén mintegy tucatnyi háromaraszos méretû, fából készült szoboralak „sétált", ült, feküdt vagy állt a szórtabb, gyöngébb fényben, akár egy kisváros utcácskáin alkonyatkor.
A képek és a plasztikák alkotója egy és ugyanaz: Sylvester Katalin, Párizsban élô magyar szobrász. Olyan mûvész tehát ô, aki sok szobrászhoz hasonlóan festôként kezdte pályáját, mégpedig az 1950-es évek végén Budapesten, s a 60-as évek közepén immár szobrászként Párizsban folytatta festômûvész férjével együtt, aki pedig nem más, mint Csernus Tibor.
Milyen festô volt Sylvester Katalin, harmincegynéhány éves koráig? Nemcsak sokat ígérô, több annál: kitûnô festô, akinek egy képe sem vesztett frissességébôl, különös ízébôl, önállóságából. A 60-as évek eleji képeken fölfedezhetô ugyan a „szürnaturalista" technika egy-két eleme, de nem uralja a vásznakat. És persze érezhetô egyik fôiskolai mestere, Bernáth Aurél hatása, vagy akár eszünkbe juthatna még a korai De Kooning és Arshile Gorky is, bár lehet, hogy csak az akkori nyugati figurális mûvészet auráját érezni a festményeken (Csernusék ekkor már túl voltak elsô párizsi útjukon). A képek személyessége mégis erôsebb a hatásoknál. Líraiság és finom sebzettség, reneszánsz melankólia és alvadt vér színû dráma, a tasizmus expresszivitása és kesernyés tárgyilagosság keverednek ezeken a szuggesztív képeken. A színsíkok valôrjei finoman egymáshoz vannak hangolva: drapp-kékesszürke-sárga, sárgásrózsaszín-kékeszöld, hideg-meleg vörösök zöldekkel, kékekkel... Kifejezetten kolorista hajlamú festô munkái, aki viszont mintha a térrel kevésbé foglalkozott volna, vagy szándékosan rajzos síkban tartotta figuráit. És aztán egyszer csak kilépett a valódi térbe – szobrász lett.
Milyenek a szobrai? Térjünk vissza ismét a januári Mûcsarnokba, Sylvester Katalin szobrai közé, a kis szoborvárosba. Mert a rendezés (Jerger Krisztina munkája) jóvoltából tényleg, mintha utcákon álldogállnának egy városka lakói - együtt és mégis külön. De a teret képzelhetjük akár valamely groteszk divatbemutató kifutójának is, ahol felvonulnak a páváskodó fafigurák mint egy Mándy-novella álomjelenetének szereplôi. Némelyikük színes papírdrapériát visel, festék nyomai is láthatók rajtuk, de többnyire erôteljesen kifaragott, nyers és csupasz plasztikák ôk.
Régebben festette fafiguráit Sylvester Katalin. Tökéletesen kidolgozott, lecsiszolt, részletgazdag és festôhöz méltó módon anyagszerûen befestett szobrokat készített. Ezek a szobrok némiképp rokoníthatók a kiváló – és szintén festôbôl lett – angol kortárs szobrász, a Londoni Iskola egyik jeles képviselôje, Raymond Mason alkotásaival. (Hasonló a kissé bohókás városi miliô, az életképszerû gesztusok, a babaszerû lecsiszoltság.) Ám ezt a megnyugtató, kedélyes világot Sylvester átváltoztatta az idôk során. A befejezettség átadta a helyét a „non finitónak": nagy, lecsupált tömbökbôl bukkannak elô a brilliánsan megfogalmazott reális részletek: egy sokatmondó arc, egy kéz, egy lágy has, egy lábfej. Messzirôl nézve úgy tûnhet föl, akárha Daumier tévedt volna egy egyiptomi szobrászmûhelybe. De tegyük félre a tetszetôs hasonlatokat, és lépjünk közelebb!
A szoborvároska uralkodó alakja egy éltes matróna, festett-feslett arccal, amolyan háziasszony-királynô, elhízott szajha-arisztokrata Simone Signoret az Elôttem az életbôl; hatalmasnak tûnô idol (a háromaraszos szobrok közelrôl hatalmasnak látszanak, ez annyit jelent, monumentálisak), teste végtagok nélküli puszta tömb, csak arca van, arca büszkeség és megvetés, beletörôdés és fenség keveréke – a súlyos arc hordozza a súlyos testet, az egész elmúlt testet az arc viseli. (A szobrok monumentalitásán kívül súlyosságuk látszata is szobrászi bravúr: valójában a legkönnyebb puhafából készültek.)
Kissé odébb egy fáradt – legyen mondjuk – banktisztviselô, enyhén oldalra billenve ül, sziklatörmelékû testétôl alig különbözik feje – ám közelebbrôl mégiscsak Daumier-elevenségû a kifejezés, élô a tekintet s a kevés színnel jelzett szemgolyók, és hétköznapiságot sugall a feltûzött nyakkendôfoszlány. Ám nadrágja (vagy kabátja) éle akár egy hajóroncs kiálló bordaszilánkja, háta baltával lecsapott tükörsimaság, karját gombostûk tartják – óriás fabogárember.
A gerendapálya túlsó szélén újra meg újra magára vonja a figyelmet egy lépô asszony figurája. Tornyos hajú, meztelen maca, hûdött nevetésû, olyan, akivel az egész piac együtt kacag. Most ittmaradt a nevetése, visszhangzik a teremben. Kacéran lép, hegyes cipôje a térbe szúr, cipôjén kívül szinte csak a fogsora látszik, vigyora önmagában él, cipôje és fogsora között törzse ívben elôregörnyed, a lépése húzza elôre. Háta sima, akár egy gyúródeszka. Törzse torzó-tömbjét cipeli, az ív közepén elôrelöttyedt mellek és puhára faragott has, s a holdsarlóívet az ormótlan 65-ös cipôk bezárják.
Tekeregjünk tovább a szoborlabirintusban: elöl egy napozó néni, amolyan inka szobor pózában, fejét hajtömbje agyonnyomja, teste egész közelrôl nézve több száz méter magas hegyvonulat. Mert a háromarasznyi szobrok nemcsak monumentálisak, belsô arányaik összezavarodnak, ha közel hajolunk hozzájuk; egy szfinx, egy tengerpart, egy épület romjainak arányait idézik. Ahogy emitt a széttárt karú hölgy is, aki mintha hasizomgyakorlatot végezne, de csak int bávatagon: „ennyi volt", és az oroszlánfej alakú test domborzata a felülés közben megdermed. Akkora, hogy meg lehetne mászni, mint Fellini Satyriconjában a szörnyû vajákos asszonyt.
Sylvester szobrai önmaguk romjain merengô emlékmûvek.
A romosság, a befejezetlenség, a non finito azonban nem stiláris fogás, holmi tetszetôs trükk. Ellenkezôleg. A szobrász érettségének és bölcsességének jele. Már csak arra koncentrál, ami igazán fontos. Mi marad egy emberbôl? – kérdezi. Meglehet, csak egy mozdulata, a vasalt nadrágja, hajának kunkora.
Sylvester azt mutatja meg, amire emlékszünk. S ahogy Fülep Lajostól (is) tudjuk: az emlékezés teremti a formát. A szobrász fûrésze, kése leszedi, ami szükségtelen. Íme egy házaspár szobra: valaha szépek voltak, tökéletesek. Most fûrészfogak hasogatta emléknyomok, akár egy régi töredék, szép festett kéz, a másik durva faragás, a mester elment, abbahagyta, megértette, hogy nincs kész szobor, hogy a befejezetlen a kész, a visszametszett a kész, a pillantás, az emléknyomok ôrzik azt, ami volt. Az érett mester úgy dolgozik, akár az idô.
Az idô tette romhalmazzá amott azt az óriás kezû asszonyszobrot is, barna krepp-papír hajjal, zöld kreppruhában, tragikus nagy arccal – ez nem proletárarc, lehetne tudós nô is, vagy volt egykoron -, szája éles festett vörös csík, de tekintete riadt kislánytekintet – a romhalmaz test egyetlen hamvas emléke...
Sylvester Katalin figurái a geometrikus, az analóg és a naturális formák összeütközéseibôl születnek.
A kinagyolt geometrikus váztesten egy életrajzzal felérô fej ül, míg a zavarba ejtô analógiás formák – egy furcsa képzeteket keltô hajcsavarulat, testromok és értelmezhetetlen részletek – „zavarják" az összképet. De nem, nemcsak a töredék szépségérôl van szó, bár a töredék mágikus erejû – gondoljunk csak a budavári gótikus szoborleletre, vagy a Francis Bacon által csodált görög márványtöredékekre. De a töredékesség formaképzô is, raffináltan vezeti a tekintetet, akár a rajzoló keze nyoma, amely elidôz egy részleten, aztán továbbszáguld. A szétszabdalt formák lendületes síkjai tehát nem a kubisták „aprításaira" hajaznak, hanem egy-egy mozdulatra, tekintetre fókuszálják a szobor egészét. Így lesz az egész alakból egyetlen nevetés, egyetlen lépés, egyetlen elrévedés. A töredék a nem létezô egészre mutat, arra, hogy milyen lenne az egész? A kérdés ûrje teremti a formát. Az idô munkája maga is forma.
És mintha a szobrász saját múltja az egész szobrászat múltját idézné. A lecsiszolt, alapozott, festett realista férfitorzó olyan, akár egy egyiptomi írnok, akinek most egy fénykép takarja el az arca helyét.
„Ilyenek voltunk" – mondhatnák a szobrok, mesélhetnének magukról, szobor-karcolatokat írhatnának. Mint az a testes szôke nô, aki szinte csak fej – miféle romokon nyugszik? Saját szarkofágjából vagy vastüdejébôl nô ki, körülötte táj-temetô, ókori romok vagy apályos hordalék...
Mesélhetnének... de elsôsorban a saját nyelvükön mesélnek: körvonalaik erejével (egy szobor számtalan körvonalával), a kemény-lágy ellentétekkel, az ornamentika és a geometria ellentétével, az egyértelmû-többértelmû ellentétével.
Sylvester Katalin szobrai nem irodalmias gegek, bár olykor mosolyra fakasztanak, de kesernyés ez a mosoly, legalábbis az idill már odalett. Sebekkel borított, önmaguk romjain ágáló, tragikomikus hôsök és mellékszereplôk – komolyan veendô mind. Az önpusztítónak látszó szobrászi gesztus – Giacomettire is gondolhatunk, aki egy idôben gyufaszál méretûre faragta vissza szobrait – a mûvészi tekintet komolyságát is felvillantja. Hogy nem elég az úgy. Hiába szép, takaros – több kell. Innen az évtizedes küzdelem az anyaggal. Nem elég az éles, ironikus tekintet, amely megragadja egy életáram esszenciáját – hogyan kúszik át ez az áram a szoborba: ez a kérdés. És ha átkúszott, hogyan szabja át a jellemrajzot ismét a szobrászfûrész, ahogy kertész metszi vissza az élô ágat, hogy az anekdotából örökkévalóság-forma legyen, a jellemrajzból arché, ôsrégi és huszonegyedik századi egyszerre.
Ez a kereszthatás, ez a keresztutak metszéspontján való egyensúlyozás Sylvester Katalin mûvészetének ereje, jelentôsége és titka.
(Mûcsarnok, 2002. XII. 25–II. 9.)