A rettenet színháza

Jake és Dinos Chapman mûvészete

BORDÁCS ANDREA

„Hitvány elme az, mely a már elképzelt dolgokhoz alkalmazkodik,
de sosem azokhoz, melyeket el kellene képzelni.”
Hieronymus Bosch

A brit mûvészet rossz fiúi, legvitatottabb mûvészei a Chapman testvérek sokkoló esztétikájukról és provokációjukról ismertek. Jake Chapman (1962) és Dinos Chapman (1966) 1990-ben végeztek a Royal Collage of Artban, s azóta együtt dolgoznak. Szakmai, technikai felkészültségüket még az általuk teremtett világtól idegenkedô kritikusaik is elismerik. Idén elnyerték a legrangosabb brit mûvészeti díjat, a Turner-díjat.
Szerepeltek a Saatchi Galéria Sensation (1997) címû, nagy vihart kavaró kiállításán és kiadványában, s a galéria által májusban megjelentetett 100 mû, mely megváltoztatta a brit mûvészetet címû könyvében is. Mûveik a természetfeletti szépség és a horror kreatív találkozásai. A kreativitás megcsúfolása címû, a Modern Art Oxfordban bemutatott kiállításukon installációjuk, szobraik, festményeik, rajzaik borzolták a kedélyeket. A bemutató kihívás az ízlésrõl és a mûvészeti jelentésrõl vallott konvencionális, patetikus szemléletnek. A Daily Telegraph az oxfordi kiállítást 2003 elsõ számú bemutatójának titulálta.
A Chapman fivérek életnagyságú gyanta és üveggyapot, mindenfajta genetikai rendellenességgel rendelkezõ figurái épp a részleges élethûségükkel sokkolják a nézõt. Ezek a fantasztikus biológiai mutánsok nemcsak megzavarnak, de fogva is tartják képzeletünket.
Mindenesetre mûveik nem elõzmény nélküliek a mûvészettörténetben. Egyrészt kapcsolódnak a valósághû ábrázolásra törekvõ szobrászok munkáihoz, úgymint például Duane Hanson hiperrealista mûveihez, Maurizio Catellan alkotásaihoz, s ezt a vonalat követi a nemzedékükhöz tartozó, s a Saatchi kiállításain velük együtt szereplõ Ron Mueck  is. A deformált, horrorisztikus elemek tekintetében Hieronymus Bosh, Goya, Hans Bellmer, Dalí, Francis Bacon a nagy elõdeik, némelyikük mûvére nemcsak szellemiségükben, de konkrétan is utalnak. A kortársak közül elsõsorban a feldarabolt állatok bemutatásával hírhedtté vált Damien Hirst és Patricia Piccinini – akinek teremtményei az idei Velencei Biennále ausztrál pavilonjában hökkentették meg a nézõket – áll velük szellemi rokonságban.
Morbid alakjaikkal egyrészt a biológia „normálistól” eltérõ végtelen lehetõségeit, variációit kísérlik meg bemutatni, másrészt ezzel a biológiai emberkísérleteket is kritikával illetik, drasztikusan figyelmeztetnek a veszélyeire. Mûveiknek egyik nagy csoportja is e génsebészet inspirálta negatív utópiák szellemében készült.
Gyorsított, biogenetikus zigóta, tisztátalan buja modellek (1995) címû szoborcsoportjukon egymáshoz hasonló, mégis a maguk nemében egyedülálló fiatal lányok olvadnak egymásba. A testek, végtagok, fejek káoszában mégsem bonthatók külön egyedekre, hermafrodita torzókként kapcsolódnak egymáshoz. Az e témakörbe tartozó mûveik emberkreációjának érdekessége, hogy kizárólag nõk, pontosabban kislányok deformálásának lehetünk tanúi. Nemtelen, óriás játék baba testük nem is volna rögtön szemet szúró, mivel az elsõdleges nemi jegyek hiánya náluk még nem feltûnõ, de sokszoros sziámi ikrekként összenõve brutális látványt nyújtanak. Némelyikük angyali arccal tekint a nézõre, míg mások finom vonásait az arcukon kinövõ genitáliák csúfítják. A fejen viselt nemi szervek ártatlan gyerektesten, gyerekarcon különösen durvának hatnak. Chapmanék számos teremtménye egyszerre bújik a Szépség és a Szörnyeteg szerepébe.
A Tragikus anatómiák (1996) címû installációjuk a Chapman-féle Éden reprezentációja, ahol az édeni tájban párosával összenõtt bájos leánykák „természetességgel” viselik torzságukat. Ebben a miliõben különösen szembeötlõ deformáltságuk, ugyanakkor az idilli helyszín arra is felhívja a figyelmet, hogy a „normális” test csak konvenció kérdése, hiszen akár eleve ilyennek is lehetnénk „teremtve”. A DNS zigóta (1997) szereplõi szintén a génkísérletek lehetséges mutáns gyermekei, ahol az egy testhez, négy lábhoz tartozó fejhalmaz DNS-lánc formát alkot. A gyermek nemcsak az õt közvetlenül körülvevõ felnõtt-világnak kiszolgáltatott, hanem annak társadalmat befolyásoló, alakító, általánosabb érvényû, akár több generációt is meghatározó döntéseinek.
A horrort olykor némi humorral enyhítik, ugyanis a meztelen testû gyereklányok lábukon márkás sportcipõben csavarodnak egymásba. Mûveiknek gyakran szerves része a „fogyasztói társadalmat” szimbolizáló logó jelenléte (Nike, Fila, McDonalds).
A vérengzés több mûvüknek is témája, ezeknél mûvészettörténeti elõdeikre is reflektálnak. A Goya-inspiráció több alkotásukon is megmutatkozik, leginkább a Nagy tettek a halál ellen (1994) és A háború borzalmai (2000) címûeken. A Nagy tettek szobrászati reprezentációja Goya A háború borzalmai (1808-20) címû rézmetszet-sorozatának, mûanyagból újra megjelenítve a kínzásokat és szörnyûségeket. A Chapman testvérek A háború borzalmai címû alkotása nemcsak a címében és témájában utal a nagy spanyol festõre, hanem a metszeteiket ugyanazzal a technikával készítik, mint példaképük. A háború borzalmai és a Fekete festészet (1821-23) sorozatai esetében Goyát konkrét félelmek és tapasztalatok inspirálták. A Chapman fivéreknél a félelmek inkább szimbolikusak, általában a háborúról és a vérengzésrõl szólnak, de mûveiknek külön aktualitást adnak a közelmúlt háborús konfliktusai. Vízióik leginkább a középkor, a barokk és a romantika mûvészetében találtak gyökerekre. Az õ mûvészetükre is igaz, amit Jan Bial\ostocki írt Goya mûvészetét tanulmányozva: „Nemcsak démonok, hanem erotika, kegyetlenség, vér és rettenet is alkotórészei ennek a »romantikus agóniának«”.
Ez a szemlélet jelenik meg a Pokol (1998-2000) címû installációs objektjükön is, melynek apokaliptikus vízióin evidens a Bosch-hatás. Az utolsó ítélet triptichonjának középsõ része és a jobb szárnya, A gyönyörök kertjének Pokol része mind kreált fantáziateremtményeivel, mind tematikájukban inspirálók voltak. Chapmanék installációja kilenc hatalmas egységbõl állva, horogkereszt formát hoz létre, melynek a kompozíciója és az elrendezése a 18-19. századi diorámákét követi. A mû elkészítése két éven át tartott, a több száz apró fa és szikla tökéletes miniatúrája a tájnak, melyben több mint 5000 egyenként öntött és festett figura kínszenvedésének lehetünk tanúi. Míg korábban az összenõtt, torz figuráikban csak kislányokat szerepeltettek, itt mindenfajta korú és nemû emberek keresztezõdését figyelhetjük meg, mellõzve a boschi állat és állatember kreatúrákat. A mester mûvétõl eltérõen náluk a földi pokolról van szó, felidézve az emberi történelem vérengzéseit: a keresztre feszítéseket, karóba húzásokat, akasztásokat, csonkolásokat, „szimpla” öldökléseket, melyek – mint a kegyetlenségek csúcspontjai – egy-egy nagy koncentrációs tábor keretei közt láthatók. Chapmanék mûvében a Pokol mellõl – úgy tûnik – hiányzik minden más alternatíva, legfeljebb az Éden torz idilljét választhatjuk.
A természetes-mesterséges, az õsi-mai stb. dichotómiák folyamatosan jelen vannak mûveikben. Huxley regényéhez hasonlóan nemcsak a szép új világot, de az archaikus kultúrát is távolságtartással kezelik. Például a legújabb, Chapman családi gyûjtemény (2002) címû sorozatukban civilizációnk két szélsõ pólusának szimbólumait kapcsolták össze. Az õsi, archaikus totemeket, kézi faragású fafétiseket imitáló szobraikat napjaink ikonjával, a McDonalds emblémájával és termékeivel díszíttették. Úgy tûnik, a McDonalds logó nemcsak egy a sok napjainkat jellemzõ ikon közül. George Ritzer A társadalom mcdonaldizációja  címû – szerintem ugyan vitatható – tanulmányában azt elemzi, hogy „a mcdonaldizáció nemcsak a vendéglátóiparban hat, hanem az oktatásban, a munkavégzésben, az utazásban, a szabadidõs tevékenységekben, az étrendben, a politikában, a családban, gyakorlatilag a társadalom minden szegletében.” (Személyes tapasztalataim szerint viszont pl. a brit McDonaldsokban fõként diákok és a társadalom szegény rétegei étkeznek.) Chapmanéknál a két szimbólum közti kapcsolat olykor parodisztikus, pl. a sült krumplit tartó vagy a sajtburgerfejõ totem esetében, de gyakran ez az ütköztetés egyáltalán nem nyilvánvaló, hanem finoman mosódik egybe. A család mint törzs, illetve a tekintélyt növelõ õsi családfák versenyének is ironikus karikírozása, ráadásul e fétisek nemcsak az õsi kultúrákat idézik meg, hanem a 19. századi brit gyarmatosítást is, az õsi civilizációk leigázását-fejlesztését és kifosztását, ami által megismerkedhettünk e kultúrákkal és tárgyaikkal. Ugyancsak a McDonalds szimbólum és a természet-civilizáció ellentétpár köré épült a Kreativitás megcsúfolása címû, legújabb installációjuk is.
A múlttal való kapcsolatuk és utalásaik (fétisek, Bosch, Goya stb.) által azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy azok a témák, amikkel foglalkoznak, nem új keletûek, végigvonulnak az emberiség történelmén. Alkotásaik komoly társadalomkritikát is hordoznak, a tudomány és a politika felelõsségérõl, az identitás elvesztésérõl, a bûnrõl, a mindennapi és a történelmi kegyetlenségekrõl szólnak igen hatásvadász módon.

(Oxford, Modern Art Oxford, 2003. nyár)

(1) Turner-díj, 2003: Jake és Dinos Chapman; Willie Doherty, Anya Gallaccio, Grayton Pery.
(2) Mark Holborn (szerk.): 100 the work that changed British art. London, 2003, The Saatchi Gallery.
(3) Daily Telegraph, 2003. IV. 11
(4) Ron Muecknek is volt tavasszal kiállítása a londoni National Galleryben, 2003. V.
(5) Jan Bial\ostocki: Romantikus ikonográfia. In Régi és új a mûvészettörténetben. Budapest, 1982, Corvina Kiadó, 248. p.
(6) Huxley Szép új világ címû regényét csak mint a „civilizáció”, a jövô kritikájaként, negatív utópiájaként szokták értelmezni, holott a regényben a „fôhôs” egy ugyanennyire embertelen archaikus civilizációból menekült el.
(7) Goerge Ritzer: A társadalom mcdonaldizációja. Replika 27, 1997. nyár.

A cikk az Állami Eötvös Ösztöndíj támogatásával készült.