Vissza a jövőbe!

Jovánovics György Ditirambikus retrospektív kiállítása

ANTAL ISTVÁN

Andy Warhol halálakor írta egy hölgytisztelője, hogy amikor a hír másnapján odalépett az ablakához, meglepetten konstatálta, hogy a Nap világít fenn az égen, az élet pedig, láthatóan folyik tovább – mintha nem változott volna semmi.

Jovánovics György, a kiállításán tartott első tárlatvezetése során arról beszélt camera obscurájának mécsessel történt megvilágítása kapcsán, hogy ha áramszünet, légitámadás, háború vagy valamilyen más típusú, a – villannyal történő – világítást megszüntető katasztrófa állna elő, akkor” meghalhatna ugyan minden, de a mécses és camera obscurája élne tovább”, és látható is maradna.

Azon a délutánon gondolatainak egyébként is visszatérő témája volt az a helyzet, amikor „a kiállítás a műalkotás és nem a benne álló művek”. Amikor Jovánovics azt érzi, hogy „mennyire szomorú lesz majd szétszedni a műegyüttest”. Ezért jelent sokat neki az a hat alkalom, amikor megadatott, hogy „a kiállítást csináltam, nem a műveket”.

Másrészt, többször is utalt – a tárlatvezetések más alkalmával is – az alkotói életformával kapcsolatos azon dilemmára, amikor úgy érzi az illető, hogy módszerével eljutott már a lényegig, tevékenységét mégis folytatnia, továbbra is csinálni kell, mert helyzetéből és szakmájából következő elvárások kényszerítik erre.

Hogy ezt a kényszert ő is érzi, meglepőnek tartom nagyon. Ha ugyanis végigveszem a Jovánovics műveket, felhasználva ehhez nemcsak a frissen látott kiállítást és a róla szóló új könyvet is, úgy érzem, hogy olyan művész, aki méltósággal, mértékkel, megalkuvások kizárásával dolgozik – azaz, nem hajtotta sohasem elvtelenül túl magát. Irigylésre méltó alkotónak tartom. Ahogy a futball és a sakkozás kettőssége jellemzi sportszenvedélyét, olyan harmóniában él meg egymásban a kézműves, a praktikus én, az elvarázsolt intellektus és a tekervényes halmazokban fogalmozó szódebattőr. Egy-egy fejtegetést meghallgatni, ha valamit kifejt éppen, nem kis kaland. Változatos kanyarokkal halad a szó nála, körkörözve a cél felé, de mégis logikusan rendben tartva. A meglepő kitérők beépülnek egy ismert sorba, melynek végén, sajátos logikával, visszatisztulnak az alapokhoz. Körkörösen gondolkozik. Szobrászatán gyakran érzem: intellektusával alkot. Ha beszél, mintha kéz keverné ki ábráit, melyeknek formáit a szavak adják. Élethossz nagyságú performansz előadójaként éli meg sorsát és a művészetét. Nem látom a korlátait, a szerep pedig, melyet magára mért, mentesíti a kényszer alól. Ezt látom belőle, legalábbis, innen kintről.

Szobrászata unikális. Amikor a Nagy Gilles-t, az Embert és a Fekvőt annak idején megláttam, először éreztem testközelben azt, hogy a „modern”, értsd, „kortárs, magyar modern” művészet fogalma tényleg jelent valamit, és megtanultam szeretni azt. (Az akkori munkahelyem mellett lévő Mednyánszky teremben, ösztönösen vagy véletlenül felfedezett Altorjai Sándor Gyagya bácsi képei töltöttek fel hasonló felhevítő erővel. Nem beszélve az Erdély féle megnyitóról, ami, bár nem értettem tisztán, mégis lenyűgözött. Az Altorjai kiállítást, amíg nyitva tartott, megnéztem újra minden nap a Gerlóczy utcai borozóba sétálva vagy onnan a munkahelyre visszaúton.) Gilles ruhája mögé minden titkot beleláttam. Az Emberben a sorsot, arcában a magatartást, a kitartást fedeztem fel. A Fekvőben a (ki)tartást és kiszolgáltatott életünket. Ezekből kikövetkeztethető, hogy politikai, bölcseleti képzetekkel kapcsolódtam az alakok helyzetéhez, jóval erősebben, mint amennyire szépségük hatott rám. Persze, hazudnék, ha azt állítanám: nem gyönyörködtem bennük. Érzéki erő hatott mind a három figurából. Nem tudtam még, hogy gipsz volt az anyaguk, de azt éreztem, hogy mások, mint az összes szobor, ami addig elém került. (Később, talán jóval később, Segalnál éreztem, hogy ő is más, mint a „szobrászok”. Azután megtanultam azt is, hogy Jovánovics más még hozzá képest is.)

Jovánovics – a szememben –, úgy dolgozott mindig, mint egy festő, vagy legalábbis, dimenzióbeli átmenetet valósított meg a két- és a háromdimenziós világ között. Ez következett, következik abból is, hogy gipszet, egy gyorsan megdermedő szobrászati segédanyagot alkalmazott műveiben a bronz és a többi szobrászati alapanyag helyett. Amikor megismertem első reliefjeit, végleg igazolva láttam régi érzésemet, és megerősítettem belső ítéletem: igen, így van, Jovánovics külön világ. Mint amikor egy irodalmi szerző a próza folyamatos finomítása után, úgy dönt, hogy a költészethez pártol át, nemcsak habitusát követve, de a formákat is vállalva. (Persze, ő is mindig költő volt, csak más formában nyilvánult meg: gondoljunk az Erdéllyel és Majorral létrehozott darabjukra: Major János kabátjára. Most egyébként, hogy Major János kabátja eszembe jutott „megint”, lehetetlen azt – ebben a kontextusban – a kezdetekben megidézett tárlatvezetés főgondolata mellé nem oda passzolnom: ott is a „kiállítás” volt a műalkotás és nem a „benne álló” mű, ti. a mű művé válása, éppen abban a minőségében történő kiállítása révén valósult meg. Igazságtalan lennék persze, ha elhallgatnám, hogy Jovánovics anyagainak légies könnyűsége (még a 301-es Parcella Emlékműve esetében is) ne keltette volna mindig a szobrászati anyagokba és mechanizmusokba oltott költészet hatását. Hiszen, amennyiben szabad ennyire képtelen asszociációval élnem, már a ruhájának anyagába és formájába rejtett Gilles is inkább egy vers hőse volt, mint regényé vagy novelláé. Szintén lehetetlen itt Jovánovics most bezárt, és 65. születésnapját megtisztelő kiállításának címére nem utalnom (Ditirambikus retrospektív), amiből az első szó jelentése mámorosan csapongó, szárnyaló, amelyek közül, mint egyik tárlatvezetése alkalmával kiderült, számára a csapongó kifejezés a szimpatikus. A ditirambus azonban az óda és a bordal között álló lírai költemény neve is, és eredetileg Dionüszosz tiszteletére írt himnusz, melyet mozdulatokkal és zenével kísértek. Ezt a fajta mámoros csapongást és műfaj kavalkádot érzem Jovánovics sajátjának a költészet és szobrászat, a képzőművészeten belül, két és három dimenzió az anyagválasztást illetően, a minőség és a megmaradás, a figura és az abban – és bennünk – hordott azon túli, az ábrázolat és a világ, az ábrázolt és az ábrázoló között (hiszen, hogy ne szaladjak túl előre, a Liza Wiathruck-kal történt sakkozás Jovánovics Pygmalion története.)

Pauer Gyula –akivel az előttem álló feladatról, hogy Jovánovicsról írok, beszélgettem – így jellemezte kollegáját, barátját: „avantgárd realista”, „absztrakt naturalista”. Megállapítását kiegészítem, helyesebben, továbbértelmezem azzal, hogy Jovánovics még sem olyan „masszívan” „modern”, mint amennyire fiatalabb éveimben hittem. A középkor és a reneszánsz világ is benne él tovább, és nagy illuzionista. Művészete felfoghatatlan éppen a lényegét tekintve, ezen jellegzetességek felismerése nélkül. Izgatja a truváj. Kempelen Farkashoz és Liza Wiathruckhoz fűződő viszonyáról így beszél Start című filmemben: A világ egyik legszebb, legzseniálisabb játéka épp egy magyar alkotása. Kempelen Farkas sakkautomatája az egyik legnagyobb ős. A csalásnak, a nemes csalásnak a művészethez és a teremtéshez való köze az, amit Kempelenben feltétlenül és folyamatosan csodálok. A magas fokú kockázatot, amiről azt mondja Erdély, hogy nem pillanatnyi mint a cirkuszban, hanem életre szóló, mint a művészetben. Ezt már Kempelenben felfedeztem. Ki merné Napóleonnal, Mária Teréziával vagy Nagy Katalinnal szemben a piszkos kis trükkjeit az asztalra hordani? Ahogy Kempelen csalt, úgy energiát is lehet energiaforrás nélkül létesíteni. Nincs konnektor, nincs vezeték, nincs áram. A kocka, amire Liza teszi a figurát, pauszból volt kivágva. A fényt becsaltam erre a kockára. Ez a rejtett emanáció. Egyfajta magyarázat arra, hogy csalt Kempelen a törpe által vagy nélküle. Hogy tudja meg az asztalnál játszó törpe vagy Liza, hogy mit súg neki a játszani valóban tudó? Liza úgy csal, úgy csapja be Jovánovicsot vagy Kempelent, hogy, noha vakon játszik, és a sakkjáték ismerete nélkül, mégis győz, mert a jeleket, a gyenge fényemanációt érzékeli a keze.” Liza Wiathruck első szereplésén, 1980. június 2-án, a Francia Intézet pincegalériájában rendezett kiállításon két óráig élt. Eddig tartott Jovánoviccsal a mérkőzésük, és most, a Ludwig Múzeumban támadt fel, hogy Marosi Ernő megnyitószövege alatt alkotójával vívjon újabb mérkőzést. Jelenléte és kettőjük megismételt találkozója revelációként hatott a vendégekre. Azokra is, akik ott voltak az első sakkozáson huszonnégy évvel ezelőtt, és azokra is, akik most látták őket „élőben” először.

A performanszelőadása elegáns és lenyűgöző volt. Olyan titkok és legendák szabadultak fel és el újra a két személy között, amelyekkel újabb évekre látják el munkával a művészettörténészeket. Ezúttal, ahogy én láttam, nem a sakkmérkőzés és még csak nem is a nő-férfi, szobor-szobrász, bábú-bábos, éltetett-élő, tárgy-ember szembenállás volt gyönyörködésünk oka, hanem annak átélése, hogy – nyilvánosságunk előtt – újra egymás szemébe néznek. Belenéznek egymásba. Hogy felszabadítanak (?) bennünket, de ők nem szabadul(hat)nak fel. Örökké tart már az az idő. A világ-örökség része. Azután vége lett a beszédnek. Néztünk, fekete fény villant. Kiment a szobrász. Visszatért egy üveg sörrel, és minden (?) ment (?) tovább (?). Lehetett menni nekünk is a büféhez. Az a rövid villanás és az azt követő játék a zsenialitás fuvallatát küldte felénk. Jovánovics mértéktartó, méltóságteljes, magabiztos, nagyon elegáns performer. Nem a hatással, hanem önmagával törődik.

Jovánovics-truvájokat a dobozkreációkban is láthattunk. Egyrészt, úgy óvta meg a művek hangulatának sérthetetlenségét a fényviszonyok változásaitól, hogy állandó, rögzített fényforrással világította meg a műveket. Másrészt, mágnes kockákkal rögzítette a dobozok falához a bennük elhelyezett lécoszlopokat, rudakat. A kiállítás bezárása után, véletlenül módomban volt egészen közelről megnézni, sőt, kézbe venni a dobozokból kiemelt táblákat a múzeum egyik szobájában. Megdöbbentett azok komplexitása, felülről nézett „tájkép”, illetve építészeti terv jellege. Részben Kassák képarchitektúrájára emlékeztettek közelről, részben komputerrel tervezett építési komplexumokról készített makettekre. Azóta is foglalkoztat, vajon Jovánovics milyen sík(ok)ban látja őket a kezdetektől fogva? Változik-e benne a munka során vagy később az állások iránya?

Jovánovics reliefjei a nonfiguratív, absztrakt képszervezés és képformázás csúcsteljesítményeit jelentik. Az anyagok illetve az azokban létrehozott semmi hajlításának (és pszeudohajlításának), a komplex, tudatilag nagyléptékű anyag és térkezelésnek örökérvényű nyomai.

Visszautazunk általuk a jövőbe.

(Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, 2004. IV. 15–V. 30.)