Organikus áramlások

Tóth Menyhért kiállítása

LÓSKA LAJOS

Tóth Menyhért

Születésének századik évfordulóján rendeztek sok újdonságot felvonultató tárlatot a magyar piktúra egyik magányos, egyéni úton járó alkotójának, TóthMenyhértnek festményeiből, rajzaiból és plasztikáiból az AulichArtGalériában. Azért hangsúlyozom az újdonságot, mert az anyag tetemes része több magángyűjtemény rejtett kincsei közül való, ebből következően a művek a kiállítás bezárta után visszakerülnek a nagyözönség által nem látogatható magánkollekciók rejtekébe, és hosszú ideig valószínűleg nem találkozhatunk velük.

A Tóth Menyhért életmű egyes állomásait – korai, látomásos festmények, organikus, gömbölyded formákból építkező figurális kompozíciók, majd az örvénylő, áramló, szinte már nonfiguratív, érdes felületű fehér képek időszaka – nem módosították az érdeklődők előtt eddig nagyrészt ismeretlen alkotások, de az anyag így együtt árnyaltabbá és teljesebbé tette ismereteinket munkásságáról.

Kijelentésem helytállóságáról akkor győződhetünk meg leginkább, ha sorra vesszük a felsorakoztatott műveket. Az életrajzából tudjuk, hogy miután 1935-ben befejezte a Képzőművészeti Főiskolát, visszaköltözött gyermekkorának színhelyére, Miskére. Nem a szegénység vagy a nélkülözések kényszerítették erre, noha festőnövendékként ugyancsak kivette részét belőlük, hanem mélyebb indíttatások. Vissza kellett térnie saját közegébe, falura, az Alföldre, mint egy interjúban megjegyezte: „Amikor elvégeztem a főiskolát, nagyon üresnek kezdtem érezni Pestet. Akkor a 40-es évek eleje volt, az emberek sötétek, türelmetlenek, idegesek voltak, és úgy éreztem, hogy el kell mennem, vissza, falura, hogy számot tudjak adni magamnak… Tisztázni magamban, mi az, amit csinálok, és miért akarom csinálni?”(Kernács Gabriella: Fehér izzásban, Művészet, 1976/3).

Pályájának első évtizedében moralizáló, a paraszti világot, a falut bemutató, kicsit az expresszív formákat is idéző műveket készített, melyek szellemiségükben rokoníthatók a két háború közötti népi írók törekvéseivel is, bár az ő faluképe lényegesen misztikusabb volt azokénál. Az 1941-ben festett, a művészt méltató írásokban sokszor megidézett Faluvége (Távozzonafalubólagonosz) ebből a szempontból akár programképnek is tekinthető. A rendezők külön érdeme, hogy igen sok művet (KalocsaiMadonna, Üveghegy, Vízenjáró, Tájszivárvánnyal) felsorakoztattak Tóth Menyhértnek e korai, kevésbé ismert periódusából. Ide tartozik a Táj, Szeresd az Istent (1942) sárgás – zöldes koloritú tájkép, melyen folyópartot látunk házakkal, a háttérben dombokkal, csónakokkal, mosó asszonyokkal.

Az évtized második felétől a felül- vagy oldalnézetből ábrázolt tájképek eltűnnek az oeuvre-ből, és helyüket átveszik a képteret teljesen kitöltő, szinte a keret közé szoruló, azt szétfeszítő figurák. E portré jellegű alkotások valamivel naturálisabbak, mint majd az 1960-as években születők. Ez azzal magyarázható, hogy a művészre, ha nagyon áttételesen is, de hatott a kor, a szocreál erőltetetten naturális életképszerű kifejezésmódja, de sietek hozzátenni, ez a hatás igen minimális volt. Mégis, ha az időszak portréit nézzük, például a kék tónusú Harmonikást (1949) vagy a tárlaton szereplő ugyancsak kék, illetve sárga és szürke tónusú, az életművön belül a látványhoz leginkább közelítő Hegedülőt (1955 k.), konkrétan is érezhetjük a megkövetelt naturalizmus hatását. A hegedülő figura már teljesen kitölti a képteret, tehát a keretbe „beszorított”, abból szinte kitüremkedő, jellegzetes Tóth Menyhért kompozíciók tipikus darabja. E kvázi életképek mellett megjelennek csak a fejet ábrázoló portrék, olyan típusú munkák, mint az Ősöm (1950) vagy az Anyám (1962 k.). Közülük az Aulich utcában bemutatásra kerültek többek között a Parasztasszony, valamint az Ember című alkotások.

Természetesen megtalálhatók a tárlaton a különböző a paraszti munkákat megfestő, egészalakos képek is, a kékes, sárgás koloritú Zsákhordó (1965 k.), a sárgás, szürkés, okker Kaszáló (1960-as évek vége), a Kukoricamorzsoló (1965 k.). Ez utóbbit talán érdemes részletesebben is leírni. A sötétebb, kékes kompozíció a korábbi, ötvenes években készült munkák színvilágát idézi. Ám ha tüzetesebben szemügyre vesszük, a gömbölyded, vaskos formákból felépülő férfialak a 80-as évek újhullámát képviselő jelentős olasz festő, SandroChia formavilágát is megelőlegezi.

Tóth Menyhért kialakított még egy igen jellemző kompozíciós megoldást, melynek az a lényege, hogy a kép terét teljesen kitöltik a szorosan egymás mellé állított figurák. E képépítési módszer első darabja az 1945 körül készült Parasztcsalád című tollrajza, majd ugyanezt a szerkesztési sémát követik a Szemnézők (1951 k.), a Karzaton (1950-es évek vége), a Parasztok (1971), illetve ez utóbbi kép előzményének, vázlatának, variánsának tekinthető, a kiállításon szereplő KisParasztok (1970 k.). A tört fehér, világos szürkés Parasztcsaládon öt kis fejű, egymáshoz bújó, egymást támasztó, óvó alakot látunk. A középen, centrumban álló, az élet folyamatosságát biztosító nő gyermeket tart az ölében. Az összetartozásnak, az egymás segítésének, ugyanakkor az erőnek és a jövő igenlésének (a kisgyermek) szép példája ez a statikus, zárt felépítésű olajfestmény.

Tóth Menyhért mitologikus- archaikus világképében nem csak az állatok bírnak emberi tulajdonságokkal, személyesülnek meg, gondoljunk a Macskalány (1962), a Csirikanyó (1966) figurájára, aki „annyira szerette, hívta csibéit, hogy maga is kotlóssá változott ”, hanem a fák növények is. „Tóth Menyhért olykor a fákat is embereknek sejteti… És megfesti a humanizált és antropomorf Fák című kompozícióját, amelyen az emberi formákkal felruházott fák fátyolozott arcúak és csecsemőre emlékeztetnek” – jellemzi a képet kismonográfiájában Bánszky Pál. Ezek a mesékből ismert beszélő fák valahol az emberiség eszmélése idején keletkeztek, de megvannak a görög mitológiában is, említhetem például az Apolló által üldözött, babérfává változó nimfa, Daphné történetét, mely sok művészt megihletett.

Természetesen Tóth Menyhértet inkább a népi hiedelmek ihlették, amikor megalkotta a már említett Fák (1965) című festményét, illetve a kiállításon szereplő olyan szimbolikus, az ember újjászületését megidéző alkotásokat, mint a Békelángok (1965), melyen a földön fekvő halott figurából születik meg a lángra és fára egyaránt utaló, feltartott kezű, mozgó libegő figura. Ez utóbbinak variánsa az Akácok alatt (1965 k.), ahol ugyancsak egy földön fekvő emberből sarjad, nő ki három fára és emberre egyaránt emlékeztető hajladozó alak, sőt ezt a témát dolgozta fel a Fákélete című munkáján is.

Ez az antropomorfizmus a kiállításon szereplő számos sárgás, rajzos virágcsendéletre is vonatkozik, ahogy azt a képcímek – Vidámvirágok (1965 k.) Táncosvirágok (1975 k.) Pletykázóvirágok (1975 k.) - is mutatják.

Végezetül szólnom kell Tóth Menyhértnek utolsó, a fényt és a növekedést bemutató fehér korszakáról, melyben a teljességet kívánta szimbolizálni: ahogy azt ki is fejtette, a fehér színben minden szín benne van, míg a fekete megeszi a színeket. Rózsaszínes-fehéres képein a formák organikus örvénylése a mindenség születését idézi. E korszakának az egyik legjelképesebb és legjellemzőbb festménye a Gea II (1975), melynek egy kis vázlata most is látható volt.

A kollekció túlmutatva önmagán, ráirányítja a figyelmet az egyéni úton járó festők – FöldiPéter vagy akár BuktaImre – tevékenységének a fokozott szerepére napjainkban, hiszen az európai kultúrát csak az egyéni utat építő művészek munkássága teszi karakteressé, csak a saját kultúránkkal gazdagíthatjuk az európait.

Gaál József írja a festő művészetét taglaló írásában (Egyetlen áramlás, Új Művészet, 2003/7), hogy az 1999-es belgiumi kiállítása kapcsán a helyi kritika Permeke monumentális figuráit, VanGogh expresszív ecsetvonásit, kék-sárga komplementer színeit emelik ki Tóth Menyhért művészetével kapcsolatban. E rokon vonások léteznek ugyan, de nem érzékeltetik Tóth Menyhért létre kérdező organikus festészetének lényegét. Ezt véleményem szerint jobban kifejezi Heideggernek Van Gogh Parasztcipőket ábrázoló képének elemzése, mely a dologszerűségen túl kiemeli a mű tárgyának szimbólum voltát: „Ezt a lábbelit áthatja a panasztalan aggodalom a biztos kenyérért, az újra átvészelt ínség szótlan öröme, a szülés jöttén érzett remegés és a halál fenyegetettségében kelt reszketés. A földhöz tartozik ez az eszköz, és a parasztasszony világa őrzi meg.” Még találóbbnak érezzük az idézetet, ha tudjuk, Tóth Menyhértnek van egy azonos témát feldolgozó, fehéres, rózsaszínes, sárga kontúrral megfestett, egy álló és egy fekvő csizmát ábrázoló, egyszerre tárgyszerű, ugyanakkor a létre kérdező festménye, a Csizmák.

Az Aulich Art Galériában megrendezett, elsősorban a művész életpályájának első és második szakaszára koncentráló kiállítás amellett, hogy tisztelgett a művész születésének századik évfordulója előtt, eddig ismeretlen vagy kevésbé ismert rejtőző munkákkal lepte meg a látogatókat. (A tárlat alkalmából újra megjelent Supka Magdolna Tóth Menyhért monográfiájának bővített, az anyag jelentős részét is magában foglaló kiadása.)

(AulichArtGaléria, V. 14–VI. 21.)