A látható vágy

Espaňa 50. Az újjászületés évtizede.

PATAKI GÁBOR

Tradicionalista Spanyol Falanx és a Nemzeti Szindikalizmus Offenzív Juntái. Mennyivel barokkosabban, hogy ne mondjam költőibben hangzik, mint hogy Magyar Dolgozók Pártja., netán Magyar Szocialista Munkáspárt. Pedig sok szempontból hasonló képződményről van szó, egy diktatúra egyeduralkodó állampártjáról, mely az ibériai félszigeten 39, tőle keletebbre 41 évig volt uralmon. Ha paraszthajszálnyira, de ebben a gémben is vesztettünk, tehát a különbség pár év, pár betű, annyi, mint Helguera és Gera között.

Illetve: a különbség számottevő. Két diktatúra, (ott nyakszorítóval, itt akasztásokkal, ott katalánokkal és baszkokkal, itt szocdemekkel és Nagy Imrével). Ott vérbő klerikalizmussal, az (immár alig eleven népi realizmus az ún. kosztumbrizmus emlékgyökeivel, korporatív alapú paternalizmussal, itt szintúgy a népi öklének hazudott ÁVO-presszúrával,, majd a III/akárhányas ügyosztályok figuráival. Mindössze egy évtizedet kell eltolni: a spanyol negyvenesek a magyar ötvenesekkel, az ötvenesek a 60-as évek végével, de inkább a 70-es, 80-as évek fordulójával lesznek behelyettesíthetőek.

A kiállítás két alapszíne a fekete és fehér, a szürke különböző árnyalataival. Tele van olyan felületekkel, melyeket nem szabályoz pápai bulla, anyagokkal, melyeket nem a klérus, legfeljebb önnön titokzatosságuk szakralizált. Látszólag minden a legnagyobb rendben s mégse, Tapiés, Saura és társai műveivel. Franco generalisszimusz joggal utálta az efféle dolgokat, hiszen a fránya Miró, a dög Picasso (akinek 47 utáni, továbbra is szertelen alkotókedvről és széles érdeklődésről tanúskodó könyvillusztrációi most, a Bancaja Alapítvány gyűjteményének jóvoltából most megtekinthetőek), a szarházi González nem átallottak az istentelen köztársaságiak oldalára állni s a párizsi világkiállításon lejáratni a szent ügyet. Nyavalyás emigránsok, akik sajna elég jó reputációval bírnak ahhoz, hogy ne vegye figyelembe létezésüket. Mindez egy okkal több lenne arra, hogy ne legyen helyük az általa megálmodott patriarchális Spanyolországban.

Ám a tábornoknak mégis igazodnia kell, csak épp most Nyugat-Európához, 8-10 év kemény represszió után lazítani illik a spanyolcsizma csavarjain. Egy, a magyar rendszerhez hasonlóan álságos tabukon alapuló kiegyezésféle, az „aki nincs ellenünk, az velünk van” kasztíliai változata kezd kialakulni az 50-es évek első felében. A nyílt politikai állásfoglalás ugyan tilos volt, de Franco és a Falange, a hosszú nevű állampárt a külső nyitás és a belső stabilitás érdekében lemondott amúgy mélyen konzervatív és nevéhez hűen tradicionális kultúrpolitikai eszményeinek kizárólagossá tételétől. A szíve mélyén megvetette, de tűrni, sőt később félszegen támogatni kezdte a propagált értékrendet s berendezkedést valójában elfogadni sosem tudók tevékenységét.

Nem volt ez másként a képzőművészetben sem. Mivel a diktatúra – éles ellentétben a magyarországival – nem terjedt ki a privátszférára és a magánkezdeményezésekre, először a mindig renitens Katalóniában (a legendás Dau al Set-csoport), majd később a fővárosban is sorra alakulnak a kis galériák, folyóiratok, könyvkiadók. S színre lép egy olyan művésznemzedék, mely radikálisan szakít a realizmus, vagy akár a szürrealizmus spanyol földön oly eleven hagyományaival.

A megoldás a tengerentúlról érkezik. Ma már talán köztudott, hogy az absztrakt expresszionizmus világhódító diadalútja egyúttal propagandacélokat is szolgált, az individuális szabadság fölényét bizonyítandó a szocreál ízlésdiktátumával szemben. A nyugati demokráciákban mindez általában nem ment vérre (mindössze Párizs sirathatta a New York által galádul ellopott modernitást). S bár jóllehet Pollock és Rothko festészete nem vert igazán szeget a kelet-európai diktatúrák koporsójába, Madridban és Barcelonában hatásos fegyvernek bizonyult. Azt kaphatták tőle, ami éppen kellett: merészséget, bátorságot, az egzisztenciális felelősségvállalás szabadságát. A közvetlen hatások viszont a szomszédos Franciaországból jöttek: ott éltek a legendás emigránsok, Picasso mellett mindenekelőtt Miró, akinek elementáris, tragikumot és komikumot összeforrasztó világa alapvető inspirációs forrássá vált. Mellette Mathieu, Degottex, Wols s főként Dubuffet és Fautrier közvetítette az ösztönök és érzelmek, vágyak és szorongások azonnal műbe vetíthetőségének, illetve az anyag, a matéria nyers erejének, kendőzetlen feltárulkozásának élményét.

Így csakhamar a spanyol festészetben is megjelennek a primér, néha szinte dühös gesztusok, a vad, erőteljes ecsetvonások, melyek az önkifejezés mellett akár az elszigeteltségből, a provincializmusból, a represszióból való kitörés dokumentumaiként is értékelhetőek. Mellettük pedig hangsúlyossá válik, sőt némiképp speciális védjegynek tekinthető a hol szomorú, hol hideglelős materializmus, a pőre anyagiság felmutatása, legyen szó a durván szőtt vászon rostjairól, a képekre felhordott vakolatról és habarcsról, a néha szinte öklömnyi festékcsomókról. Igazából azonban a művek dacos felszabadultságot árasztó légköre foghat meg bennünket, az a határozottság, mellyel az 50-es évek pályára lépő nemzedéke mindvégig megőrzött. Ez segítette e generációt abban, hogy a hazai színtérről kilépve egyenrangú félként kapcsolódhasson a nemzetközi fejleményekbe, hogy Tapiés, Saura, Millares, Canogar, Feito, Chillida és a többiek az egyetemes művészet meghatározó, jelentős egyéniségeivé váljanak.

A kivívott, megküzdött szabadság, Garcia Lorca kifejezésével élve „a látható vágy” művészetéből kaphattunk itt most ízelítőt.

(Műcsarnok, 2004. VI. 2–IX. 12.)