Nehézkességünk legyőzése

Lossonczy Tamás centenáriumi kiállítása Zalaegerszegen

P. SZABÓ ERNŐ

A centenáriumi kiállítások ritka kivételtől eltekintve régen lezárult életműveket mutatnak be, múltat idéznek, művészettörténeti korszakokat, amelyek időről időre másként ítélhetők meg, a művek azonban, amelyekről szó van, mindig ugyanazok maradnak. Lossonczy Tamás festőművész 100. születésnapján azonban nem csupán – bár kétségtelenül ez a legnagyobb, legörvendetesebb dolog – a közöttünk lévő művészt köszönthetik a tárlatok, de azt a különleges helyzetet is dokumentálhatják, amikor az életmű a jelenben is tovább gyarapodik. A 90. születésnapon az Ernst Múzeumban rendezett tárlat, s a Pataki Gábor által írt, az Új Művészet Kiadónál megjelent monográfia óta olyannyira gyarapodott az oeuvre, hogy a százéves művész előtt tisztelgő tárlatok egyikét, a Fészek Galéria bemutatóját meg lehetett rendezni az utolsó három évben született művekből, de új művek szerepelhettek a másik tárlaton az Epreskertben, a papírplasztikák kiállításán is. Mintha csak az alkotó frissességét, játékos kedvét, ugyanakkor munkásságának sokoldalúságát kívánták volna reprezentálni. A centenáriumi évben több olyan kisebb tárlat előzte meg az ősszel sorra kerülő nagyszabású bemutatót, amely az életmű egy-egy szeletét emelte ki a nagy összefüggések közül, helyezte különböző konstellációkba, hogy mintegy a nézői, kiállításlátogatói képzeletet is megdolgoztatva alakuljon ki a kép arról az alkotóról, akinek munkássága a 20. század nyolc évtizedét fogta össze, akinek művei a szó szoros értelmében összeköttetést jelentenek az élő, galériákban megjelenő és a klasszikussá váló, múzeumi értékként felbukkanó művészet között. Rendeztek a centenáriumi évben Lossonczy-tárlatot a Marczibányi téri Pillanat Galériában, míg a Kék Szalonban állandó tárlat mutatja be műveit, a Barabás-villában pedig két, nemzedékekkel fiatalabb festő, Záborszky Gábor és Balla Attila társaságában mutatta be alkotásait.    
Különös módon gazdagítja, árnyalja a százéves alkotóról, nyolc évtizedes művészi pályáról formálódó képet az a kiállítás, amelyet Lossonczy Tamás 100 éves címmel rendeztek a zalaegerszegi Gönczi Galériában. A kiállítás jelentőségét egyrészt az adja meg, hogy olyan helyszínen volt látható, amely hagyományosan nem tartozik a jelentősebb vidéki művészeti központok közé, amelynek fölújított, kibővített galériája azonban alkalmas olyan kiállítások rendezésére, amelyek a 20. századi művészet anyagából jelentős gyűjteménnyel rendelkező Szombathely és a Vass Gyűjteménynek köszönhetően egy csapásra szintén a figyelem középpontjába került Veszprém között egyféle regionális kisugárzású kiállítási központtá váljon – s ebben a változási folyamatban a Lossonczy-életmű megjelenése egyféle mérceként, tájékozódási pontként is fölfogható. Nem véletlen, hogy a bemutató műveinek nagy többsége éppen a Szombathelyi Képtár, illetve a Modern Képtár/Vass Gyűjtemény részét képezi, míg a képek harmadik csoportját maga a művész kölcsönözte a tárlatra.
Fentiekből – no, meg a galéria méreteiből – következően egyrészt néhány nagyméretű, reprezentatív alkotás, például az 1957-es Tisztító nagy vihar vagy az 1963-as Ősvilág bemutatásáról eleve le kellett mondaniuk a rendezőknek, másrészt az életmű egyes korszakait, irányváltásait is csak jelzésszerűen mutathatták be. Éppen így válhatott azonban a szükség erénnyé, s érzékeltethette azt a szakadozottságot, szaggatottságot, amely, a történelmi, politikai, művészetpolitikai fordulatokból következően, nem egyszerűen Lossonczy Tamás művészetét, de a modern magyar művészet egészének történetét jellemezte. Néhány nagyobb műcsoportból s magányos művekből vagy kisebb együttesekből épült föl a tárlat, de éppen a közöttük lévő űr teszi sokatmondóvá a hiányokat, hiszen a hiányzó évek, évtizedek éppen a II. világháború, majd a szocialista realizmus időszakára esnek.
A kiállítás első alkotásai 1940 körül születtek, akkoriban, amikor az első nonfiguratív képeit 1926-os párizsi utazása után festő, majd festőművészként majd egy évtizedre elhallgató művész későbbi feleségével, Lossonczy Ibolyával, majd Vajda Lajossal, Fekete Nagy Bélával való találkozása után újra festeni kezdett. A szabadság érzetét megfogalmazó Madár, az ikerháromszögekből komponált Kompozíció vörösben azon kevés alkotás közé tartozik, amelyek túlélték műterme és művei nagyobb részének II. világháborús elpusztulását. A művek következő csoportja Lossonczy Tamás legtermékenyebb korszaka, az 1946-48-as évek termését képviselte. Ebben az időszakban feleségével együtt részt vett az Európai Iskola, majd a Dunavölgyi Avantgárdok és a Konkrét Művészek Magyarországi Csoportja munkájában, számos egyéni és csoportos kiállításon szerepelt. Erőteljes színek, dekoratív motívumok, a képfelületek erőteljes vertikális tagolása jelzi milyen erőt volt képes tömöríteni a festő a „minden pszichologikumtól, mesétől, álomtól megtisztított" művekbe, amelyek az ábrázolás kényszerétől vagy éppen a politikum kívánalmaitól teljesen függetlenül, öntörvényű módon jelenítettek meg festői értékeket.
Ezekre az értékekre azonban – jelzi a művek egymásutánját megtörő másfél évtizednyi hiány – a fordulat utáni hatalomnak nem volt szüksége. Lossonczy Tamás, akinek baloldali művészként meg kellett élnie a benne élő eszmék és a hozzájuk kötődő hatalom természete közötti föloldhatatlanság tragikus élményét, az 1957-ben elkezdett Tisztító nagy viharban vizualizálta a csalódottság élményét és az újrakezdeni akarást. Ahogyan a tárlat egyik 1970-es vászna, a súlyos, plasztikus motívumokból komponált A sötétség szelleme mutatja, a következő években is újra és újra visszatért e pályája egészét s a modern magyar művészet sok jeles képviselőjének a sorsát meghatározó élménykörhöz, miközben, mint a 70-es évek elejének más művei, műcsoportjai – Remény és szerelem, Nehézkességünk legyőzése I-II. – jelzik a szándékot és az erőt az egyéni és közösségi dráma katarzist hozó lezárásához. Ahogyan a 80-as évek művei mutatják, a Színek ereje segítségével vált a konkrét történelmi-társadalmi motívumoktól egyre inkább függetlenné Lossonczy Tamás festői világa. A tiszta színek, játékos formák, pöttyözések, vonalkázások a festői gesztus, a képzelet, a növekedés szabadságát, az alkotó tevékenység, s magának az életnek a határtalanságát hirdetik. S ha egy ilyen világban nézhet körül a Vándor, ahogyan a tárlat legutolsó, 2004-ben festett képének a címe mondja, akkor ott föltétlenül tovább kell szemlélődnie: mindannyiunk örömére ott újabb értékeket talál.  

(Zalaegerszeg, Gönczi Galéria, 2004. IV. 16–V. 8.)