A művészet mint örökség

Visszaemlékezés nagyapára

Szegedy-Maszák Zsuzsanna

Gyerekkoromban az óvodából való hazaérkezést követően újonnan készített rajzaimmal mindig a nagyapámhoz fordultam, mert tudtam, hogy “szakmai” bírálatot csakis tőle kaphatok. Pedig soha nem láttam festeni, hiszen már a születésem előtt abbahagyta ezt a tevékenységet. A családi ház falán található festményeket, különösen Csontváry képeit és a művészeti könyveit, Mondrian, Klee vagy Miró festményeinek reprodukcióit viszont sokszor mutogatta és magyarázta. Együtt rajzoltunk. A szobájában az ágya végén állt egy kártyaasztal. Maga mellé ültetett és általában hagyta, hogy szabadon rajzoljak. Mindig óvott attól, hogy másolni próbáljak, sőt azt sem firtatta, mi látható a rajzomon. Néha azután a kérésemre beavatkozott egy kicsit, de csak akkor tette el a rajzot, ha minden vonal tőlem származott. Utólag ráírta a dátumot és azt, hogy: „Zsuzsi rajza.” Amikor képeket mutogatott, emlékszem, sosem tett különbséget figurális és elvont, magyar és nem magyar képek között. Egyáltalán nem emlegette a festők nevét. Amerikában élő nővérétől és olykor külföldön utazó fiától, apámtól elég sok színes levelezőlapot kapott, amelyeken festmények voltak láthatók. Ezeket az általában elég jó minőségű reprodukciókat szétrakta az ágyára, és együtt nézegettük őket. Én álltam, ő az ágy mellé térdelt. Persze, csak egyes képekre emlékszem, amelyeket többször is elővett. Például a Carpaccio Szent Jeromosát, az idősebb Brueghel Téli vadászatát, a Breda átadását, Vermeernek tejet kiöntő szobalányát, a levelet olvasó nőt, Chardin néhány csendéletét, Goyának a Szépművészeti Múzeumban található alkotásait, Cézanne kártyázóit, Kandinszkij némely kompozícióit, Miró Arlequinade-ját vagy egy olyan festményét, amelyen jóformán csak kék szín látható. Nagynéha szobrokra is sor került – Medgyessynek a szobájában látható egyik-másik alakjára, a Gattamelatára vagy éppenséggel Barbara Hepworthnek egy róla szóló könyvben látható alkotásaira. Ókori műveket is nézegettünk együtt a 20. századiakkal – különösen egyiptomi festményeket és szobrokat. Utólag már sejtem, hogy szándékosan a legkülönbözőbb korszakok művészetét helyezte egymás mellé, anélkül hogy erről említést tett volna nekem. Ha szerencsénk volt, apám a szomszéd szobában zenét hallgatott vagy olykor leült a zongorához. Nagyapa ilyenkor mindig figyelte, hallgatom-e a zenét. Olykor azután annyit mondott: „- Hamis.” – ha apám melléütött a zongorán. Elég hangosan mondta, s ilyenkor a zongora általában el is hallgatott, aminek őszintén szólva egyáltalán nem örültem. A zenéről egyébként nem szívesen beszélt. Egyedül Bartók Béla nevét hallottam tőle, amikor a szobája falán látható fényképére mutatott. Emlegette a hangversenyeit, amelyeken jelen volt, s próbálta fölidézni, hogyan ült a zongoránál. Apámtól gyakran kérte, hogy játssza el az Este a székelyeknél című darabot, amelyet elég sokszor hallott a szerző előadásában.

Kicsit sajnálom, hogy Szegedy-Maszák György nem folytatta azt a hagyományt, amelyet dédapja, Barabás Miklós kezdett: unokáiról nem festett kisgyermekkorú portrét. Barabás a tíz unokájáról festett képei azonos méretükkel egy sorozatot alkotnak. (Némelyik közülük Amerikába került.) Barabás lánya, Ilona, Szegedy-Maszák Hugóné, hasonló méretben szintén megfestette az unokáit, köztük Szegedy-Maszák Györgyöt négy évesen. Ez a kép most látható is az Ernst Múzeumban rendezett kiállításon.

Valójában az, hogy Szegedy-Maszák György nem folytatta a családi hagyományt, tükrözi a művészetről alkotott felfogását is: ahogyan a hagyományőrzés nem 19. századi kifejezéssel “szolgai utánzást” kell, hogy jelentsen a művész számára, hasonlóan a régi paraszti művészettel való foglalkozás sem ösztönözte arra, hogy az általa gyűjtött népviselet, bútorok vagy kerámia motívumait használja vagy utánozza a festményein. Annak ellenére, hogy a lakás tele volt e gyűjtemény darabjaival, amelyek mintegy körülvették a festőállványát.

Nemcsak rendkívül széles érdeklődési köre – a népművészet, a zene s az irodalom éppúgy vonzotta, mint a régészet, a történetírás, sőt a természettudomány –, de művészekkel, Kassákkal és körével való kapcsolata, Medgyessy Ferenccel, Gadányi Jenővel, Vaszkó Erzsébettel, Barcsay Jenővel, Lossonczy Tamással és a nála sokkal fiatalabb Hortobágyi Endrével való barátsága miatt is nehéz egyértelmű jellemzést adni arról, mi is ösztönözhette a művészetét. Számára a festés nem hivatásszerű tevékenység volt. Úgy gondolta, mindenkinek kell foglalkoznia művészettel, hiszen az az élet természetes velejárója.