A pécsi „autonomizmus” letéteményese

Lantos Ferenc korai művei Budapesten

SZOMBATHY BÁLINT

Amikor 1972 táján kapcsolatba kerültem és közelebbről is megismerkedtem a Pécsi Műhely közösségének néhány tagjával (Ficzek Ferenccel, Kismányoki Károllyal), általuk pedig a csoport tevékenységével, jóleső érzéssel konstatáltam, hogy a magyar progresszió nem oly mértékben monocentrikus, amint az első pillanatra látszik. A „vidéki” Magyarország szellemi életének legitimitása szimpatikus és egyben jelentős volt számomra, mivel az akkori Jugoszláviában magam is a decentralizált erőmegoszlás hívei közé tartoztam, vallva, hogy jelentős művészeti eredmények nem kizárólag a nagyváros(ok)ban jöhetnek és jönnek létre, hanem az úgynevezett provinciában is, ahol a korszerű alkotói szenzibilitás csírái az éppen hogy csak sarjadásnak indult, de egy adott történelmi pillanatban elakadt polgáriasodás felvilágosult szemlélete nyomán pattantak ki a háborút követő építkezés optimista légkörében. Amit a 60-as/70-es évek szellemi erjedésében a Délvidéken Szabadka és Újvidék képviselt, annak Magyarországon a pluralista Pécs volt a megfelelője, amit talán arra is vissza lehet vezetni, hogy a Tanácsköztársaság bukását követően a vajdasági magyarok művészeti-kulturális életét éppen a Pécsről jött emigránsok alapozták meg. Pécs tehát már akkoriban jelentős szellemi kivitelt demonstrált, s még így is számottevő tartalékot volt képes megőrizni saját lelkületének magas szintű egyensúlyban tartására.

Most viszont, hogy ez év tavaszán több párhuzamos helyszínen sor került a Pécsi Műhely 1968–1980 című összefoglaló retrospektív tárlatra, amelynek nyomán megjelent a Lantos Ferencnek ajánlott A Pécsi Műhely nagy képeskönyve című vaskos album, még közelebb került hozzánk annak a fontos szellemi gócnak a teljesítménye, amely éppen a már aposztrofált Lantos kezdeményezésére jött létre a baranyai városban. A pozitív előjelű dolgok szerencsére néha egybeklappolnak, és ez most valóban ez az eset, hiszen Lantos egyéni teljesítményének kezdeti, 1948 és 1970 közötti szakaszát úgyszintén egy most zajló kiállítás eleveníti fel. Pécs tehát több ponton is erőteljesen demonstrálja történeti szerepét, amelynek szemrevételezésekor különösen rokonszenves lehet számunkra az a ritkán tapasztalható tény, hogy a város szinte hiánytalanul a kebelében tudta marasztalni legnagyobb alkotóit, lehetővé téve számukra, hogy tehetségüket ott helyben bontakoztassák ki. Immár megfellebbezhetetlen, hogy a korszerű magyar képzőművészet Budapest-központúságának mítosza lassacskán tarthatatlanná válik, és fokozatosan átértékelődik az olyan teljesítmények fényében, mint amilyennek Lantos Ferenc és körének tevékenysége bizonyul.

A mostani, a szerző 75. életévét jelölő sommázás mégsem Lantos pedagógiai és szervezői érdemeit hivatott értékelni, hanem elsősorban képzőművészetének bő első két évtizedét tekinti át, tehát vallottan műcentrikus. Elgondolkodtató, hogy az Ernst Múzeumban az övével párhuzamosan szereplő Szegedy-Maszák György életmű-kiállításának ikonográfiájával összevetve Lantos stilisztikai értelemben kevésbé képviseli a doktrinér avantgárd hagyományát, ezért talányos lehet számunkra, hogyan, mi módon válhatott egy konstruktivista-konceptualista csoportosulás kezdeményezőjévé, ahol nem annyira a rá jellemző lírai attitűd, hanem a radikális gondolatiság, az eszmeiség dominál (erre a kiállítás nem ad választ, de a folytatástól mindenképpen számon kell kérni). Eredendő költői lelkülete ugyanis még absztrakt törekvéseiből is rendre kiszüremlik és analitikus műveleteibe is beszivárog, méghozzá oly mértékben, amilyenben még a gyakorlati értelemben is költő Kassáknál sem figyelhető meg. Lantos ugyan rendre mértanias formákkal építkezik – különösen a körformát tanulmányozza nagy vonzalommal –, az alapvetően egzakt, zárt alakzatok azonban rendszerint feloldódnak, keménységüket vesztik változatos technikájú műveiben, melyeknek poétikáját leginkább a szürrealizmus, a lírai absztrakció és a pop art szellemisége hatja át, attól függetlenül, hogy tussal, akvarellel vagy olajjal dolgozik. Jelen válogatásban azonban – kérdés, mennyire indokoltan – olyan alkotások is helyet kaptak, amelyek már-már a dekorativitás, az illusztrativitás vagy a népi díszművesség határát súrolják (Egervári emlék; Fej körökkel; Két fej; Keletkezés), holott a lantosi ars poeticának – ma ez már teljes bizonyossággal megállapítható – ezek nem képezik csúcspontját, előremutató ismérvét.

Lantos a birtokában levő kifejezésbeli eszközök széles skáláját a műfaji-ikonográfiai vallomások hasonlóan gazdag egyidejűségével felelteti meg. A 60-as évek első felében például – sőt, még 1966-ban is – akvarell tájminiatűröket (Szigliget felé I; Mecseknádasd 2; Csillámlás, Vízpart) visz papírra, ugyanakkor mértanias felépítésű látomásokat fest olajjal (Éjszakai város; A körök ünnepe). A klasszicizmus, illetve a műfaji konvencionalizmus hagyományának engedve egyik kezével egyben a kor elvárásainak óhajt eleget tenni – néz hátra, néz előre –, miközben másik kezével a kor doktrínájának szent mivoltát kétségbe vonó olyan sommás, értékteremtő és előremutató képeket fest, mint a Kozmikus táj, az Aranymetszés és a Körgyűrűk. Nevezett alkotásai a magyar konstruktív művészet élvonalába tartoznak. Ezekben a mindenséget ostromló, tömör, súlyos metafizikai látomásokban mutatkozik meg teljes mértékkel Lantos Ferenc poétikájának átütő és átértékelő ereje, vagyis az a képessége, hogy átrendezze a magyar piktúra belszerkezetét, új ideálokat teremtsen, és még újabb, ennél is merészebb áttörésekre serkentse az ifjabb nemzedéket.

A lantosi életmű maradékának ismerete hiányában természetesen nem oly egyszerű a végleges kritikai olvasat kereteinek megfogalmazása. Azonban merem állítani, hogy egy redukáltabb anyag méltóbban lehetett volna az életmű érdemi részének megalapozója, ami miatt fontos és máris megkerülhetetlen számunkra Lantos Ferenc művészete. A címben jelzett „autonomizmuson” természetesen nem valamilyen deklaratív, aktivista értelmű emberi-művészi kiállást, angazsmant értek. Úgy vélem, hogy ez a fajta attitűd ab ovo, természetszerűen munkál ebben az egyetemes értékű opusban, amelynek megítélésekor alapvető fontossággal bír a helyszín, ahol a teljesítmény megvalósulhatott és megértésre lelt.

(Ernst Múzeum, 2004. VI. 9–VII. 4.)