Szép múlt vár ránk

Bill Viola videómûvei a National Galleryben

KOLLÁR JÓZSEF

Bill Violának a londoni National Galleryben megrendezett The Passions (Szenvedélyek / Passiók) címû kiállítása meglehetõs indulatokat keltett, ami egy mûvész számára talán nem is akkora baj. Például Richard Dorment szerint a vallásos tárgyú mûvek által inspirált Viola-videók New Age-es szemetek, és nincs helyük a klasszikus mûvek szentélyében. A kritikus szerint ez annál is fájóbb, mert õ az elsõ videómûvész, aki a National Galleryben kiállíthatja alkotásait, vagyis ott, ahol az örökkévalóságnak készült mûvek lakoznak. Szerinte a kiállítás-látogatók jobban teszik, ha nem tekintik meg munkáit, melyek a jelenkori mûvészetet utáló embereknek készültek. Csizmadia Alexa (Mûértõ, 2003. december, 23. old.) New Age miszticizmus címû cikkében szintén ezt az olvasatot pártolja. Szerinte Viola stílusa vulgáris, ráadásul "írásainak színvonala hullámzó, idõnként egyenesen pongyola". Például egy 16. századi tusrajzhoz, mely a zent megalapító szerzetest, Darumát ábrázolja, a következõ kommentárt fûzte: "Daruma tökös fickó volt, aki nem ismert lehetetlent". Csizmadia szerint a klasszikus mûvek, a kommentárok és Viola videóintsallációi együtt olyan New Age miszticizmust generálnak, mely "aprópénzre váltja az egyébként kvalitásos Viola-mûveket".
A fenti elképzelésekkel szemben én egy másik olvasatot javallok, mely talán érthetõbbé és vonzóbbá teheti Bill Viola National Gallery-beli kiállítását.
Elsõsorban a meglehetõsen tág értelemben vett amerikai pragmatista hagyományra gondolok értelmezési keretként, melytõl bizonyos értelemben nem idegen sem a New Age, sem pedig egy sajátos miszticizmus. Ezt nemcsak azért állíthatom, mert Richard Susterman Pragmatista esztétika címû könyvében bátran bevallja, hogy a New Age eklekticizmusa meglehetõsen vonzó számára, hanem azért is, mert korunk pragmatistái (pl. Rorty) Emerson és Thoreau transzcendentalizmusát az amerikai szellemi élet izgalmas forrásaként kezelik. Emerson didaktikusan vallásos gondolkodó, ugyanakkor (miként szerintem e kiállításon Bill Viola) szembehelyezkedik azzal a fajta miszticizmussal, mely az anyagi világban egyszerû allegóriákat lát. Szerinte a költõ az, aki a misztikussal szemben képes a nyelv áramló közegében megteremteni a transzcendenciát. "Minden vallási tévelygésnek az a táptalaja, hogy a szimbólumot túlságosan egyértelmûnek és állandónak tekintjük". Emerson ezzel a gesztussal felszabadította az amerikai mûvészetet a tárgy és a nevelõ szándék uralma alól. Úgy vélem Bill Viola valláshoz való viszonya jól értelmezhetõ Emerson alapján.
Amikor Viola egy 16. századi mûvet jellemezve azt állítja, hogy "Daruma tökös fickó volt, aki nem ismert lehetetlent", akkor egyszerûen azt a withmani hagyományt folytatja, amely szerint a mûvészet nem csupán egy privilégizált elit kiváltsága, hanem mindenkié: "Isten vagyok én kívül-belül. És megszentelek / mindent, amit érintek, vagy ami hozzám ér, / Hónaljam szaga szebb aroma az imádságnál, / Fejem többet ért templomnál, bibliánál és minden hitvallásoknál " (Ének magamról). Viola olyan viszonyban van a klasszikus mûvészettel, mint Tom Sawyer a felnõttekkel, akiknek ítélete szerint hõstettei eredményeként megkaphatja a "rossz jógyerek" kitüntetõ címet. Ezt a szerepet Bill Viola is eljátssza, amikor azt állítja, hogy a mûvészet története iránt csak azért kezdett érdeklõdni harminc évesen, mert az édesanyjától kapott egy "buta ajándékot", mely nem volt más, mint egy mûvészettörténeti összefoglaló. "Természetesen utáltam, de amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy nagyon is hasznos (…), mivel engem, aki technológián alapuló mûvészetet mûvelek, rádöbbentett arra, hogy a technológia mindig fontos szerepet játszott a mûvészetben, akár festéket, akár kamerát használtak az alkotások létrehozása során." A magas mûvészettel szembeni magatartását talán még pontosabban megérthetjük Twain Huckleberry Finnje révén. Õ az ugyanis, aki a Tommal végigélt kalandok végén sem képes "finom, rendes" életet élni. Twain szerint "ebben a könyvben megütközik a szív és az eltorzult tudat [vagyis a civilizáció hazugságai, csalásai, a rabszolgaság], és a tudat vereséget szenved". Viola tarantinós dumája révén a gettóakcentussal beszél a mûvészetrõl, akárcsak az életrõl Huck, akinek nincsen elegendõ szókincse arra, hogy árnyaltan fejezze ki magát. Szavainak bumfordi tisztasága gyermeki éleslátásának köszönhetõ. Rengeteg torz társadalmi értéket kérdõjelez meg, mert nem képes megérteni õket. Miközben a folyón való utazás során az érzékeny fehér kisfiú és a babonás néger rabszolga igazságkeresõ hõsökké magasztosulnak, Huck nyelvezete is egyre irodalmibbá válik, ráadásul humorából mit sem veszít. A könyv végén (csak semmi pátosz) az utazás burleszké alakul, és Huck Tommal az oldalán a civilizáció és az indiánok földje közötti senkiföldjén kalandozgat tovább. Számomra Viola National Gallery-beli kiállítása is ezen a köztes helyen található, ahol egyszerre van jelen "a kultúra", a "boldog szerelem" és az elkerülhetetlen szenvedés.
Az ötvenkét éves alkotó elsõsorban saját életébõl szerzi az impulzusokat, de az utóbbi néhány évben a mûvészet történetét is inspirációs forrásként használja. Az 1995-ös Velencei Biennálén az Eltemetett titkok címû videóinstallációjának egyik darabja (Üdvözlet) Jacopo Pontormo Vizitáció címû mûvét sajátította ki. Ekkor kezdett intenzíven érdeklõdni a színészekkel való együttmunkálkodás, a színpadi beállítások és a színpad megvilágítása iránt. Úgy hozta létre lassított felvételû alkotásait, hogy a rögzítés során nagy sebességgel forgatott filmszalagot késõbb normál tempóban játszotta le. Ez a technika eredményezte a Szenvedélyek címû kiállításának furcsa látványvilágát is, ami az illúziót, valamint annak leleplezését egyszerre biztosítja a nézõ számára.
1996-ban Viola vendégkutató volt a Getty Kutató Intézetben, ahol A Passiók reprezentációja címû kutatóprogramban vett részt. A többiekkel való együttmûködés során rengeteg inspiráló beszélgetésbe keveredett, sok könyvet elolvasott, számos jegyzetet készített, és nem kevés idõt töltött a múlt nagy mûvészeinek képei elõtt, melyek a Szenvedélyek címû kiállítás forrásául szolgáltak. Ebben az idõben Tom Paglin mérnök, akivel Viola már 15 éve együtt dolgozott vásárolt számára egy LCD monitort, amely a mûvész elõtt óriási perspektívát nyitott meg, nem csupán a képminõség miatt, hanem azért is, mert akkora volt, mint egy mûvészkönyv vagy egy táblakép. Olyan kisméretû, hordozható videómûveket készíthetett, amelyeket a magángyûjtõk akár haza is vihetnek és felakaszthatják ezeket a furcsa mozgó-táblaképeket a falra.
A Szenvedélyek címû kiállítása elõször a J. Paul Getty Múzeumban rendezték meg, majd innen került a londoni National Gallerybe. A londoni kiállítás 14 mûvet tartalmaz, melyek jó része korábban Angliában még nem volt látható. A kiállítás az emberi érzelmek mûvészi kifejezésére vállalkozik, a modern technológia révén a keleti és az európai tradíciókba ágyazottan, elmúlt korok alkotásaira reflektálva.
A Kiemelkedés címû 12 perces alkotása egy Masolino freskón alapszik. Elõször két gondolataiba merült nõt látunk, majd egy meztelen, szoborszerû férfifigura emelkedik ki a medencébõl, majd ezt követõen összeesik. Az idõs nõ a fiatalember fejét tartja és zokog, a fiatal ruhával takarja be a testét, miközben átöleli. Viola számára a keresztény elõkép mellett Ruminak egy költeménye, mely a pusztulás és az újjászületés örök körforgásáról szól, adta az inspirációt. A mûvész 1976-ban írta be jegyzetfüzetébe ezt a verset, és azt követõen folyamatosan tanulmányozta a keleti vallásokat és filozófiákat, különös tekintettel a Zen-buddhizmust és az iszlám Szufi miszticizmust. Ezekbõl a tanulmányaiból azt szûrte le, hogy minden csak látszat, minden az áramlás állapotában van. A Kiemelkedés címû alkotás szereplõi ebben a New Age-es keretben élik át az élet és a halál, a születés és a feltámadás misztériumát. Az alkotás különféle tradíciókat egymásba szövõ technikája révén, egyszerre a pátosz, és a pátosz kioltásának az eszköze: "mindig meghalunk, és mindig újra föltámadunk". A felszín mögött rejtõzõ mélységrõl kiderülhet, hogy csupán bizonyos nézõpontból látszott mélynek: valójában a jelenség és a lényeg kultúrafüggõ emberi konstrukció. "Nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van. (…) A világnak körülhatárolt egészként való átérzése a misztikus érzés", ami egy neopragmatista szerint persze nemcsak kimondhatatlan, de ábrázolhatatlan is. Erre tehát Viola sem képes, viszont arra igen, hogy az ábrázolhatatlanság lehetetlenségébõl fakadó boldog-szomorúságot megjelenítse. A szomorúság abból ered, hogy a mûvészet is határokba ütközik, a vidámság pedig abból, hogy végre megszabadulhat a felemelkedés gigászi terhétõl, és kedvére kalandozhat a különféle kultúrák között. Ez egy Huckleberry Finn-i utazás a jelenbõl az eljövendõ múlta hullámzó képzeletbeli folyón, amelynek torkolatához érve a mûvész egyre jobban megtalálja (vagy éppen elveszti) saját hangját.
A meglepettek kvintettje címû mûvének inspirációs forrásai Bosh Krisztus kigúnyolása címû alkotása, Mantegnának a Mágia imádása, valamint Caravaggionak és követõinek a mûvei voltak. A mû öt ember változó érzelmeit reprezentálja. Ennek az alkotásnak a párja a Hat arc címû darab, mely a fájdalomtól az öröm, a könyörtelenségtõl és részvétlenségtõl az empátia megnyilvánulásáig játszik az arcokkal. A mûvészet történetében fontos szerepet kapott az arc ábrázolása, mivel az arc vonásai azokhoz a mintázatokhoz tartoznak, amik nagymértékben meghatározzák egy ember személyiségérõl alkotott képünket: például azt, hogy a szabadság vagy az elnyomás vonásai láthatok-e az arcán. A pszichológus Zajonc szerint az arc nem a lélek passzív tükre, hanem mivel a különféle izmainak megfeszítése révén befolyásolni képes az agy mûködését, a személyiség aktív alakítója. A hosszú évek óta együtt élõ emberek arcvonásai azért hasonlítanak egymásra, mert a másikkal empatikusan viselkedõ személy úgy veszi át annak hangulatát, hogy hasonló képet vág. Viola a sokféle arc bemutatása révén, nem csupán az individuumok érzelmeit ábrázolja, hanem az emberiség arcvonásait, a kulturális interface-eket is. Egy kultúra arcába vésõdnek egy másik kultúrával való azonosulásának vonásai, melyek egyúttal a számára kevésbé szimpatikusakkal való ellenszenvét is hûen kifejezik.
Viola mûveinek neopragmatista olvasatát alátámasztják azok a dokumentumok is, amelyek a Szenvedélyeket megalkotó rendezõi tevékenységérõl tudósítanak. Az egyik híres instrukciója az egyik színész számára az volt, hogy "Nem Shakespeare-t játszol!", vagyis légy vulgárisabb. Teljesen el volt ájulva attól, hogy az egyik színésznõ, Susanna Peters, miközben látszólag kétségbeesetten sírt, tökéletes tárgyilagossággal megkérdezte, hogy mik a teendõk a továbbiakban. Vagyis Viola szereti vérhideg profikat. Weba Garretson, aki az idõs hölgyet alakította a Kiemelkedésben, arra emlékezett lelkesen, hogy mennyire intenzíven kellett dolgozni, hiszen a kamera irtózatos sebességgel vette az adott mûvet, ami ezért "úgy fog szólni, mint egy kozmikus porszívó". Úgy vélem ez jól összegzi Viola Szenvedélyek / Passiók címû kiállítását: ráfér az univerzumra egy nagytakarítás, hogy az eljövendõ múlt tisztább legyen, mint a jelen.
(National Gallery, London, 2004. I. 4-ig)