Végképek

Altorjai Sándor retrospektív a Mûcsarnokban

LÓSKA LAJOS

                                                  Tébolydában éltem. Kétfélében: az egyikben
                                                   mint õrült, a másikban mint józan ápolt.
Altorjai Sándor

Altorjai Sándor életmû-kiállítását tekinthettük meg az óesztendõ utolsó és az új év elsõ hónapjában a Mûcsarnokban. A 60-as évek nagy generációja szinte minden tagjának mûvészetét többé-kevésbé feldolgozták, az Altorjai-életmû legteljesebbnek mondható bemutatására azonban csak most, túl az ezredfordulón került sor a Mûcsarnokban. Ezt megelõzõen 1990-ben rendeztek retrospektív tárlatot munkáiból a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, amit az Új Mûvészetben Pataki Gábor méltatott. A közel huszonöt évvel a halála után megvalósult életmû-kiállítás ténye az oeuvre feldolgozásának a megkésettségérõl árulkodik, aminek magyarázata részben az lehet, hogy a festõ közvetlenül nem kapcsolódott az akkori, azóta már alaposan elemzett, bemutatott irányzatokhoz, illetve csoportokhoz, ahogy barátja, Erdély Miklós, a szürnaturalista Szabó Ákos, vagy éppen az Ipartervben is szereplõ Baranyay András. Ugyanakkor Altorjai Sándor mûvészetének különösségét és egyben tragikumát is talán éppen ez a magányosság hordozza, bár a megállapítás némileg kiegészítésre szorul, mert Erdély Miklós révén kapcsolatban volt a korszak avantgárdjának képviselõivel, akik szembe helyezkedtek az Aczél György nevével fémjelzett korszak hivatalos, némileg már cinikus – fáradt posztimpresszionista – mûvészetével. A hivatalos mûvészettel való tudatos harc adta meg mûvészetének értelmét, lett munkásságának mozgató rugója, ez az oppozíció eredményezte az utolsó alkotói periódusát annyira jellemzõ önpusztító, ugyanakkor önironikus posztdada kifejezésmódját, de ez volt továbblépésének gátja is, hiszen a korszak kultúrhivatalnokai, cenzorai sorra kizsûrizték munkáit a csoportos bemutatókról. Nem véletlen tehát, hogy életében csak egy önálló tárlatot – 1971-ben a Mednyánszky Teremben – rendeztek alkotásaiból.
Altorjai tipikusan a 60-as és a 70-es évek magyar mûvészetének a képviselõje volt, egyszerre moralista-nihilista, spontán ellenálló és avantgárd alkotó. Oeuvre-jét az ezredforduló zömmel pragmatikus fiatal kiállításlátogatója feltehetõleg tisztelettel, ám némi értetlenséggel szemléli, mivel nem ismeri a kort, a mindent centralizáló s egyben ellenõrzõ puha diktatúrát, ami ellenében kialakult az egyetemes mûvészeti irányzatokhoz mindenáron kapcsolódni akaró (neo)avantgárd kifejezésmód, mely az elfogadott, támogatott mûvészet tagadásával nagyban hozzájárult  ahhoz, hogy képzõmûvészetünk – a 60-as évek közepétõl –, ismét szinkronba kerüljön az egyetemes kifejezésmódokkal.
De térjünk talán vissza a Mûcsarnok három középsõ termében megrendezett, életmû-kiállításhoz! A látogató elé tárt több mint másfélszáz mû sok is, meg kevés is, hiszen tudjuk, a mûvészet minõségét nem a munkák számarányával mérjük.
A tárlat az amerikai bibliográfiáknak a jelentõl visszafelé menõ sorrendjét követi. Az elsõ teremben láthatók a legkésõbbi, zömmel a mûvész 1979-ben bekövetkezett halála elõtt készült alkotások. A másodikban – ezen belül is kiemelve, egy külön bokszban – a korai munkák: csendéletek, életképek, tanulmányok, szürreális és szürnaturalista kompozíciók, valamint a Képcsarnoknak festett képek. A harmadik, utolsó helyiségben a gyagyaista kompozíciók, valamint a legismertebb mûvei – A Süllyedjek felfelé? (1967), a Festmény vakoknak /Meleg kép/, (1976) és a Sugármeghajtású koporsó, kék leopárddal, színes rongy képében /Karácsonyra családomnak, Munkácsy Mihály ihletése alapján/ (1979) – tekinthetõk meg.
Az elsõ terem montázsai, pontosabban aleatorikus (rögtönzéses) demontázsai, valamint a festmények és a dobozképek is leginkább a pop arthoz kapcsolódnak. A közvetlen az ajtó mellett függõ montázsra, a mûvész többi munkájától némiképpen különbözõ megoldással, elsõ világháborús emléklapot applikált, rá annyira jellemezõ irizáló alapra (Cím nélkül, 1960-as évek vége). Ugyanitt több arckép fogadja a látogatót. A Részeg disznó önarckép (1970-79) címûn egy szõrös csupaszáj ember-halfejet helyezett el a festett-fújt, sárgás, pirosas, lilás háttér közepén. (Ez a szürreális, kitátott harcsaszáj forma több mûvön is visszaköszön.) Másik önportréján – Szegény VanGogh spremahipnózis alatt, valami szöget ütött a fejébe (1968-79) – a fehér alapra kasírozott, vonalkázott falszerû, téglalap alakú mezõ alján egy barnával festett szakállas férfifej látható. Altorjai, akinek sorsa sokban hasonlított a holland festõéhez, miközben azonosítja vele magát, nagy beleérzéssel jeleníti meg Van Gogh szinte sorsszerû pusztulásra ítéltségét. A két életpálya közötti rokonságot Pilinszky János  emeli ki igen intuitíven nekrológjában. Ugyancsak önarckép a mûvészt és feleségét ábrázoló Két hülye (1968-78). A téglalap formájú keretre, az alapra egy ovális, szalagos, masnis régi keretet applikált a festõ, és ebbe szorította bele saját szakállas és neje hatalmas piros kalapos portréját. Viszonylag sokat reprodukált mû az 1968-as kollázsok felhasználásával készült – gyakran szabdalta fel és építette bele újabb munkáiba régebbi képeinek részleteit – nagyméretû, Poliskizoid aleatorikus demontázs 21. (1979), melynek fekete alapján egy koponya röntgenfelvétele alatt félprofilban ábrázolt, Janus-fejszerû, kétarcú portrék sorjáznak. Az objektekhez vezet át a szõlõkarókból, drótból, szõlõlevelekbõl, zöld borospalackból összeállított, a Szõlõsgazda, igazi jó bor (1970-79) címû tárgykollázs. A munka az 1979 õszén elkövetett öngyilkossága elõtt néhány hónappal született. A Szentjóby Tamás Véres filmjével párhuzamba állítható Fedõnév objekt tulajdonképpen egy piros zománcos fedõ, fekete fedõnév felirattal és csillaggal. Az elsõ teremben még egy igen figyelemre méltó alkotással találkozhatunk, a Hypokinézis (Salome demontázs 22., 1979) címû plasztikus kompozícióval, melyen fel-felvillan egy koponya röntgenképe. Mai szemmel nézve ez a mû – akárcsak a Sugármeghajtású koporsó címû suttogó kép – korai fali installációként is felfogható.
A második teremben a korai képek fogadják a nézõt. Például négy érzékeny, üveget, poharat, halat és kést ábrázoló, füzetlapra rajzolt vázlatrajz (Csendélet vázlatok I-IV., 1960 k.). Itt szerepelnek a szürnaturalista alkotások is, igaz, hogy a legkifejezõbb Úgy izgulokról (1965) csak egy felnagyított fotó látható. A terem közepén álló beépített bokszban bukkanhatunk egy kevéssé ismert, ám tipikusan szürnaturalista festményre, a Gyûjtõre (1960-as évek vége). A zöldes-barnás koloritú kompozíción a falakat szinte beborító sok-sok kép között egy asztal mellett kendõs nõ ül, az asztalon virágcsokor és füzet van, a szoba jobb sarokban festõállvány. A tájképek mellett helyezték el e kiállítótér legjellemzõbbjeit, a „totyográfokat”. Ezek valójában papírra csorgatott, burjánzó szürreális motívumokat felsorakoztató improvizációk (Totyográf I/B, 1973-74; Lépegetõ totyográf No. 3, 1973-74 stb.). Itt függ továbbá a Két hülye (1968) címû festmény némileg artisztikusabb, kevésbé popos variációja is.
Az utolsó terembe mintegy az életmû summázatát adva, a legjellemzõbb Altorjai képek, így a Süllyedjek felfelé?, a Festmény vakoknak és a Sugármeghajtású koporsó kerültek. A mûvész legtöbbet elemzett, hatalmas méretû pop art munkája a Süllyedjek felfelé?. Már a kép hányatott története is tanulságos, hiszen elkészülte után azonnal kizsûrizték az 1967-es Stúdió kiállításról, így közel harminc évig nem tekinthette meg a nagyközönség, míg végül a Magyar képzõmûvészet a XX. században címû összefoglaló kötetben mint a magyar pop egyik fõ mûvét méltatták. Számomra csak az a furcsa, hogy a felragasztott feliratok közül azt a jól látható szöveget, hogy „A reményt feladni sohasem szabad”, egyetlen elemzõ sem vette észre. Hasonlóan hányatott sors jutott osztályrészül a Festmény vakoknak objektnek is. Az 1976-ban a Fiatal Mûvészek Klubjában rendezett tárlatot, melyen szerepelt volna, betiltották: „Tekintettel a megnyitó idõpontjára, október 8-ára, azzal vádolták meg a mûvészt, hogy az 1956-os forradalomnak állít emléket.” (Beke László). A Sugármeghajtású koporsó dadás, pop artos kollázs, assemblage technikájával a 90-es évek közkedvelt installációmûvészetének egyik elõfutára. A színes, pirosas, barnás, sárgás alapra különbözõ tárgyakat – rádió alkatrészeket, transzformátort, hangszórókat, különbözõ szövetdarabokat, spaklit, ventillátort – applikált. A hangszóróknak praktikus funkcióik is vannak, ugyanis monoton suttogó beszéd hallatszik belõlük. Ezen az alkotásán tehát a vizuális hatást fokozandó akusztikus effektusokkal is kísérletezett.
Altorjai mûvészete önromboló, provokatív mûvészet. Kimondja, hogy ebben a diktatúrában mindenki gyagya, s ez ellen csak provokatív gesztusokkal lehet valamit tenni, bár „Gyagya bácsi mentõl kevesebbet ért, annál tisztábban lát.”  Életmûve, gyagya képei, totyográfjai a korszak kiúttalanságát tükrözik, azt sugallják expresszív erõvel, hogy a szellemi és fizikai elzártság, a totális cenzúra idõszakában nem lehet alkotni. Altorjai tehát a mindent tagadásával járult hozzá a posztkommunista rendszer eróziójához.
Az utolsó teremben természetesen más, kicsit könnyedebb, de technikailag érdekes munkák is láthatók. Ilyenek mindenek elõtt a Szextett /Szex nektek/ (1970 k.) csorgatással készült mû. A technikával Korniss Dezsõ is dolgozott. Más, a grafika, illetve a festészet határán egyensúlyozó munkáit a francia szürrealisták automatizmusa („A festészeti gyagyaizmus a festéket nem szívesen befolyásolja.” ihlette. Altorjai Sándornak az ezredfordulóra kicsit talán megkésett életmû-kiállítása felkiáltójel, proteszt. Remélem, hogy ez az ellenkultúra jegyében született mûvészet a mai nyakkendõs, bankos társadalomban újból sokkoló erõvel bír majd. Ráirányítja a figyelmet az értékesre és az értéktelenre, mely fogalmak lassan értelmüket vesztik az ezredforduló pragmatikus, cinikus, pénzre orientált, a morált, az egyéni partikularitáson túl mutató értékeket figyelmen kívül hagyó világában, ahol Altorjai mûvészetének nem csak történeti, mûvészettörténeti, de konkrét, aktuális tanulságai is bõséggel vannak.

(Mûcsarnok, 2003. XII. 17–2004. II. 8.)