2003 LEGJOBB MAGYARORSZÁGI KIÁLLÍTÁSAI
 

Körkérdést intéztem a kortárs mûvészettel foglalkozó kollégákhoz, hogy jelöljék meg az elmúlt év legjobb, legfontosabb kiállítását. Az eredeti felkérésben szerepelt az ellenpélda: A sikertelen, a csalódást okozó tárlat megnevezése, valamint az év felfedezettjének, az újonnan felbukkanó mûvész, vagy mûvészeti jelenség megnevezése, végül is a negatív példa kijelölésérõl lemondtunk, nem kívántuk kritikusainkat kellemetlen helyzetbe hozni.
A válaszokból megítélhetõ, hogy a kollégák szívesen beszélnek azokról a kiállitásokról is, amelyekben valamilyen módon részt vettek, esetleg közvetlen közremûködõként, s mivel teljes odaadással foglalkoztak a téma feldolgozásával, így kitüntetett szerepet szántak neki.
Természetesen elfogulatlan szemmel tudták nézni mások erõfeszítéseit is, s ha komoly eredményt fedeztek fel, azt elismerõ szavakkal értékelték. A körkérdés számtalan tanulsággal szolgált abban is, hogy a kritikusok és a kiállitást rendezõ kurátorok közötti szakadékot érdemes betemetni, s lehetõséget kell biztosítani a gyümölcsözõ együttmûködésre. Tanulságként kell értékelni azt is, hogy munkatársunk felhívta a figyelmet a vidéki múzeumok siralmas helyzetére, melyen mielõbb szükséges változtatni.
Az év legjobb kiállitásának értékelõ véleményezését az elkövetkezendõ években is folytatni kívánjuk, sõt, a megkérdezettek körét igyekszünk bõvíteni. A megnevezett tárlatok elemzését viszont nem kívánjuk Magyarország határain kívülre is kiterjeszteni, mert az már nem a mi feladatunk, szívesebben adunk hírt, részletezõ beszámolót egy-egy nagy európai képzõmûvészeti eseményrõl.

SINKOVITS PÉTER

BORDÁCS ANDREA

I/1. A 2002 novemberétõl 2003 novemberéig tartó idõszak szakmai elõkészítettség, feldolgozás, installálás, feldolgozás, katalógus stb. szempontjából egyértelmûen a Mednyányszky-kiállítás volt a legprofesszionálisabb, de magam számára mégsem ez volt a legizgalmasabb és emlékezetesebb képzõmûvészeti rendezvény. Míg ez teljes virágjában pompázott, láthattunk néhány bimbózó kezdeményezést, melyek ugyan nem voltak "tökéletesek", de a problémafelvetésük egy-egy terület feltérképezésére tett kísérlet, melyek komoly szakmai viták kezdõlépései lehetnek (lehettek volna).
Az egyik ilyen kiállítás a Plastica Dreams, mely az utóbbi években kissé elhanyagolt szobrászat mai lehetõségeit próbálta feltérképezni és valamilyen módon rendszerezni. Ilyen rendezvény volt az Örökölt realizmus címû kiállítás is, mely a magyar festészet "valósághû" ábrázolására törekvõ irányzat öt évtizedét tekintette át a Szombathelyi Képtárban, s mely visszhangtalan maradt a mûvészeti kritikában. Ez utóbbi azért is érthetetlen, mivel teljesen aktuális témát érintett, gondoljunk csak a külföldi hasonló tematikájú rendezvényekre s a Mûértõben június óta zajló vitára a "realista" jellegû festészetrõl. E tárlat megmutatta, hogy a látszólag ugyanaz az ábrázolási technika, sõt téma is más-más korban egészen mást jelent.
Számomra még a legérdekesebbek közé tartozott az Aura címû médiamûvészeti kiállítás, annak ellenére, hogy erõs hiányérzetem volt mind mûvészek, mind pedig a tárlatot kísérõ rendezvénysorozat tekintetében, mely inkább státusokra mint a kortárs médiamûvészetet és annak teoretikus hátterét naprakészen ismerõ emberekre épített (kivétel Till Attila tárlatvezetése). Engem ez utóbbi érdekelt volna.
I/2. A nálunk bemutatott külföldi kiállítások közül a kortárs kínai mûvészetet bemutató tárlat friss hangjával, a keleti és nyugati kultúra közti kapcsolat megjelenítésével került a legjobbak közé (CHINaRT, Ludwig Múzeum), s Bettina Rheims fotói, aki a Jézus-történet újraértelmezésével a régebbi korok témáját maivá, aktuálissá tudta varázsolni (MEO, I.N.R.I.).
II. Az év felfedezése
Ez a kifejezés leginkább egy hirtelen felbukkanó pályakezdõ karakteres "berobbanására" illene. De idén az év felfedezése számomra egyértelmûen Réth Alfréd, akinek már lezárult, s jelentõs életmûvét a szûk kutatóin kívül a szakma jó része is a tavaszi párizsi, illetve a budapesti õszi kiállításokon ismerhette meg alaposabban.

Hogy egyéb (nem e két kategóriába sorolható) erõteljes mûvészeti élményemnek is hangot tudjak adni, még két kategóriát állítottam fel.
III. Az év legjobb mûve
A Reflexinger címû kiállításon bemutatott Csontó Lajos Cím nélküli videóinstallációja mély benyomást tett rám, s úgy vélem bármely nemzetközi kiállításon is bekerülne a legjobbak közé.
IV. Az év kulturális intézménye
E kategória gyõztese a Trafó – Kortárs Mûvészetek Háza, mely nemcsak a képzõmûvészeti, hanem más társmûvészeti (színház, tánc) eseményeivel gyorsan reagál mind a nemzetközi, mind a hazai, fõleg alternatív, progresszív eseményekre. A társmûvészetek kapcsolata egy-egy korban sokkal meghatározóbb, mivel a kor világképe rajzolódik ki általa, mint bármely mûvészeti ág kapcsolódása saját történetéhez.

NÉRAY  KATALIN
 

Talán banális, de a CHINaRT kínai kiállítást érzem revelatívnak a Ludwig Múzeumban. Természetesen nem azért, mert nálunk volt, hiszen "csak" átvettük egy német múzeumtól, hanem mert igazi meglepetésként szolgált mindenkinek, aki a sztereotípiákon túl kevés ismerettel rendelkezik a kínai kortárs mûvészetrõl. Az a mód és szakmai perfekció, ahogy a fiatal generáció a kínai társadalom gyors változásaira reagál, egyszerre kínai és egyetemes. A képzõmûvészeti nyelv nyilvánvalóan tükrözi az amerikai és nyugat-európai hatást,melyet azonban átszûrnek a saját vizuális hagyományaikon.

Az új médiumok kreatív használatára kitûnõ példa volt Katarzyna Kozyra ugyancsak a Ludwigban bemutatott installációja Sztravinszkíj Tavaszi áldozatának zenéjére.

A Mûcsarnokban rendezett Dévoler címû kiállítás láttán csak irigyelhetjük a francia állami gyûjteményeket, bár nálunk lenne ilyen nemzetközi kortárs anyag!

Ugyancsak a Mûcsarnokban - ez már kiállítás-technikai dolog - aratott méltán sikert a 20-as/30-as évek építészeti fotóiból rendezett válogatás a nagyon merész és remek álbeton installációval.

PATAKI  GÁBOR
 

2003 legnagyobb szakmai eredménye a Mednyánszky-kiállítás. Bebizonyosodott, hogy szívós, több éves munka árán,  az eddig senki által el nem olvasott források feltárása révén, elõítélet-mentes megközelítésmód segítségével, egy szigorú, az aktuális mûkereskedelmi szempontok elé egy szuverén víziót helyezõ szelekció segítségével revelatívan újat lehet mondani egy ennek elõtte feldolgozottnak és klasszikusnak számító életmûrõl is. Külön kiemelendõ, hogy a kiállítás nemzetközi kooperációban jött létre, ráadásul maga alá gyûrve a rendkívüli ellentétekkel, kisebbrendûségi komplexusokkal terhelt szlovák-magyar mûvészeti-mûvészettörténeti ellentéteket is.

Csalódásnak bizonyult ellenben a kortárs brit kiállítás a Mûcsarnokban. Nem azért, mert különösebben rossz vagy problematikus lett volna, ám nyoma sem volt benne a nemzetközi szaksajtó által koncepciózusan normatörõnek hirdetett gondolati igényességnek s frissességnek.
Ennél is nagyobb elkeseredésre ad okot a vidéki modern mûvészeti intézmények állapota. A lehetõségeikhez képest kitûnõ szakmai munkát végzõ mûhelyek (pl. Pécs, Székesfehérvár) sorra lehetetlenülnek el, kerülnek csõdközeli helyzetbe. Leromlott állagú épületek, a pénzügyi kényszerbõl egyre csökkenõ nyitvatartási idõk s kitûnõ gyûjtemények fogadják a látogatót. Ám ha így megy tovább, a minimális restaurálási s mûtárgykezelési feladatok elvégzésre sem futja. Immár látható, az amúgy vékonypénzû megyei önkormányzatok képtelenek ellátni a rájuk bízott értékekkel kapcsolatos teendõket. Mihamarabb szükség lenne az egész koncepció újragondolására.