Pávatoll a szájban

Karina Horitz és Kicsiny Balázs kiállítása

Tatai Erzsébet

A kiállításon egy dualista világ nyilatkozik meg: Karina Horitz munkáin keresztül mindaz, ami bensõséges, otthonos, mindaz, ami személyes, ami a magánszférába tartozik: saját útvonalak, megszelídített házak, kertek, játékok - belülrõl sugárzó fénnyel; Kicsiny Balázs mûvein át pedig mindaz, ami emberi viszonyokból származik, a munka, a külvilág, heroikus küzdelem. Horitz klasszikus értelemben véve kész, befejezett mûveket állít elénk, Kicsiny pedig installációihoz készített terveket, vázlatokat. Ezek mint rajzok persze nem befejezetlenek, de hordják magukon, épp bizonyos motívumok ismétlése által is az ideiglenesség jegyeit. Horitz legfrissebb mûveit állítja ki, kicsiny pedig 8 év munkájának rajzos áttekintését. Horitznál valamiféle szent idõtlenségbe olvadnak a képek, Kicsinynél pedig kibomlik az idõ; az idõ – mint múló, megfoghatatlan alakító – problémává válik. Míg Kicsinynél az irónia a kovász, addig Horitz egyáltalán nem ironizál, persze nem is komolykodik; nem súlyos, inkább könnyed és szerény.
A kettõsség jegyében szólal meg Karina Horitz videója (Mindent látó): míg a pávahang betölti a teret (a mû terét), addig szereplõi némák. Míg a pávaszem Isten mindent látó szemének jelképe, szereplõi láthatatlanok és vakok; és muris, ahogy egymás után megjelennek a hasonlóan viselkedõ – ha viselkedésrõl lehet egyáltalán beszélni – karneválinak látszó alakok, mintha valami félelmetes isten kerítené hatalmába a világot, mely mellett a földi lény épp e hatalmasság igézetében némul meg. Míg a pávatoll a szájban ellehetetleníti a beszédet (Angliában szerencsétlenséget hoz a házhoz - K. H.), addig a páva maga a keresztény mikrokozmoszban az örök élet és a romolhatatlan lélek szimbóluma.
Színes fotóin (Felvételek) gyerekkorának emlékezetes helyeit reprodukálja: hatalmas fa, modern és régi téglaházak, híd alagútja, Noé bárkája-állatkereskedés, templom, parkjában sírkeresztekkel, játszótér vashintával. “Minden ugyanolyan, mint volt” – mondja Karina, s csupán az efemer dolgok kitörlésével manipulálta az idõ múlását idõtlenséggé. Éppen így válnak régi és újabb városi barangolásának helyszínei (Messzi utazások és A közelmúlt utazásai) – a világítódoboz különbözõ rétegein egymásra íródva – egy rajzolatban “azonossá”. A régebbi és távolabbi bár homályosabb, mégis részt vesz a jelenkor képének rajzolatában – a téridõben mindegyik jelenné – egyidejûvé – azaz idõtlenné lényegül.
A Padlás címû, lényegére egyszerûsített házmakettnek csupán tetõablakain lehet belátni a fénnyel telítetett házba; Horitz játékosan, mégis komolyan utal a ház és az otthon “antropológiájára”. A fekete-fehérré absztraháltan megjelenített játék (Macskabölcsõ) által egyre bensõségesebb világba jutunk, s válik világossá, hogy Horitz számára a kapcsolat fontos (a képen a világító fonal az összekötõ kapocs), hogy a játékot nem egyedül játsszák.
Míg Karina Horitz egy erõs kohéziójú világot épít fel, Kicsiny Balázs a hétköznapi élet fragmentáltságát mutatja be. Maga a cím is: Egy vidéki plébános naplójából ezt töredezettséget konnotálja. Kicsiny ikonográfiájának ismerõs szereplõi tûnnek fel, a hétköznapok hõsei, tipikus férfifoglakozásokat ûzõ emberek, akik a 19. században nyertek polgárjogot az ábrázolásra. Ezek a figurák ugyanakkor az ember által konstruált kozmikus rendben, szigorú hierarchiában helyezkednek el: a plébános a szellem munkása, a búvár és a tûzoltó õselemekkel harcoló hõsök evilági rokonai, a széllel-levegõvel, vízzel, magassággal-mélységgel küzdõ tengerész, a föld gyomrában leselkedõ veszélyekkel szembeszálló bányász, és az alsó szférához tartozó öltözetünket készítõ, hétköznapi hõs, a suszter. A Kicsiny Balázs- féle képi világban, ahol a szerzetes síel, a templomban búvár áll, a plébános búvárruhában imádkozik, vagy sítalpakon állva fõz, egy férfi arcára van kötve egy pár talpával kifelé forduló cipõ, … mindez átértelmezõdik.
A álmok világát idézik ugyan a szürrealista a motívum- és képzettársítások, valamint a felidézett borzongató, kietlen, vagy hideg helyszínek – mint a 3 fenyõfa határolta hómezõ, ahol egy elsüllyedt ember kezében egy ósdi tájoló van; vagy a kopár domboldalak, ahol sínpár fut egy alagútba, a kórház, a füstölõ kémények egy lapos háztetõn stb. –, de a Kicsiny által létrehozott helyzetek abszurditása (fürdõkádban búvár) kilúgozza a komolyságot, ráadásul a rajzok, akvarellek, kollázsok stílusa is ellentmond a szürrealista fontoskodásnak. Kicsiny iróniájával úgy deheroizálja ezeket a héroszokat, hogy emberségüktõl nem fosztja meg. A világ realizmussal telítõdik, ahol a plébános éppoly hétköznapi, mint a bányász, ahol épp õt éri autószerencsétlenség.
A vissza-visszatérõ tárgyi motívumok (horgonyokkal áttört asztal és székek, megfordított mérleg, óriási láncok, sírhalmok) is hasonlóan viselkednek: egyszerre õrzik jelképes értéküket, és vannak kiforgatva belõlük. Mivel azonban mélyen gyökereznek bennünk, a felidézett szakralitással együtt fájdalmat vagy a helyzettel járó szorongást, félelmet is keltenek. Ám ahogy a félelemre, úgy a megnyugvásra egyaránt lelhetünk okot, megoldást – többek között – az alkotó életben remélhetünk
(Pintér Sonja Galéria, 2003. október 31.)