A lassítás titka és technikája

Várnai Gyula kiállítása

ERDÕSI ANIKÓ

„Titkos kapcsolat van a lassúság és az emlékezet, illetve a sebesség és a felejtés között. Idézzük föl egy lehetõ leghétköznapibb helyzetet: megy egy ember az utcán. Hirtelen vissza akar gondolni valamire, de cserbenhagyja az emlékezete. Ekkor ösztönösen lelassítja lépteit. Ha viszont valaki el akar felejteni valami nemrég történt kínos esetet, akkor akaratlanul is meggyorsítja a lépteit (…) Az egzisztencialista matematikában ez a jelenség két elemi képlettel írható le: a lassúság foka egyenese arányos az emlékezés intenzitásával; a gyorsaság foka egyenese arányos a felejtés intenzitásával.” – írja Milan Kundera a Lassúságban.
Elõretekintve, ez a gondolat, és a "kevés szóval sokat" fogalma együtt talán a legtöbbet el is mondja a szóban forgó kiállításról. Kevés szóval, sõt szavak nélkül beszélnek Várnai Gyula mûvei, merthogy írott szó az egy sincs a kiállításon. A röntgenszerûn átvilágított könyv fekete-fehér felvételén és a videón szereplõ 13 fekete kötésû, kopott könyv gerincén is csupán érzékelhetõ, de nem olvasható a szöveg. Csak autonóm, semmihez nem kapcsolódó betûk repkednek a kiállításon. Éleiknél fehér vonallal kirajzolt, háromdimenziós áttetszõ testû latinbetûk, távolról, mint hóesés töltik be egy erdõ méterszer méteres képét, mint megnyugtató, lírai tájképek. Ráadásul megkettõzve a falon, még szélesebb nyugalmat árasztva.
Az elhomályosított iskolafolyosó háttere elõtt már ismeretlen jelek szállnak, szintén komputeres 3D-ben, katonai álca-designban.
Számok is repdesnek, több rétegben a falra vetítve, fehér vonalaikkal a sötét távolba vesznek. Képük, mint a korábbi fénydobozok esetében is, erõsen hozza az univerzum általunk ismert képének emlékét. Mintha a világegyetem tágulása húzná ezeket a számokat el egymástól és tõlünk.
Összefüggésekbõl kiragadott betûk, számok, sehol egy egyenleg, egy kód – kivéve a mûvek talányos címeit: BLR 1-2., PNR, PLZ 1-2. –, sehol egy kiolvasható szó. A betûk és számok mégis, még így önmagukban is az emberi tudás szimbólumai. Ennek viszonyában a másik két, Várnai eszköztárából már jól ismert elem, a hang és a fény a másik oldalra kínálkozik. Azaz, a nem az ember által alkotott, hanem a természetes, ösztönös, emocionális, és transzcendens jelenségek oldalára. Még ha véletlen is az egybeesés, az, hogy a földi tájrészlet képére betûk kerültek, a rejtélyes, sötét ürességbe pedig számok repülnek, a földi és égi tudás képviseltetésének olvasatát sugallják, a betûk megfejthetõ jellegével szembeállítva a számok rejtélyesebb világát.
Összképük mindenesetre mûködik, mint ahogy a közönséges használati tárgyak – kopott kötésû könyvek, régi típusú elemlámpa – és a komputer programokkal vágott, friss technológiai képek és hangok együttesének egysége sem kétséges.
Két talányos, de megkapó, három computer printbõl álló sorozat is látható. Az elhomályosított tájpanoráma három képrészletének egyikére két egymásba forduló fejtetõ által kirajzolt szõrõs-hajas labdaszerû forma, a másikra két egymásból növõ köröm alkotta golyó, a harmadikra pedig egy sárga lámpasor képe applikálódott. Nem találjuk a szokatlan képek leírható jelentését, ami talán azért van, mert jelentés nélkül is, a paradox tárgykapcsolatok és a jó nézhetõség révén is elégedetté tesznek.
Elsõre a fénnyel írt mûvek vonzása az erõsebb. Ahányszor fényt felhasználó mû felé közeledek, eszembe jut az éjjeli lepkék tanulságos esete, és az hogy az emberi szem, és általa a figyelem sem menekülhet soha ettõl a csapdától. Azt, hogy a mûvészet és eszmetörténet évszázadaiból számtalan eset lenne citálható ide példaként arra, hogy a fény misztikus, földöntúli máskor emberi, meghitt, megint máskor vizsgáló, felfedõ jellegét hány alkotó fogalmazta meg, vagy építette be munkájába, kevésbé tartom érdekesnek, mint a jelenség mentális, pszichológiai eredõit. Nem biztos, hogy meg kell válaszolni, de érdekes kérdések, hogy miért, mi mindenért fordulunk a sötétben a fény felé, vagy pont fordítva, miért menekülünk olykor elõle? A fény többek között a tudást, izgalmat és veszélyt is jelent egyszerre. Viszonyunk hozzá õsösztönös, amitõl mûvészi használata is éppen annyira lehet vékonyjég, mint biztos fogás, esetenként már a hatásvadászat gyanújával. De ebben az esetben az arányok eltaláltak, a fények épp csak jelzésszerûek, sõt néha teljesen vissza is húzódnak a sötétbe. Csak a már több mint tízéves (1992-es), magára a tükörbõl visszavilágító, kis szõnyegdarabbal otthonosított zseblámpa meghitt, megértõ fénye állandó. A vetített diainstalláció semmibe veszõ, áttetszõ világító számtesteinek látványa csak nagyon lassan, végtelennek tûnõ türelemmel, de kitartással változik a falon. A könyvespolcon álló, egyetlen, felirat nélküli fekete könyv mellett lassan kigyúló, majd elhalványuló fénypászma is nagyon lassú tempójú. A videót játszó tévéképernyõ fénye, amelyen többek között a filmen látható könyveket súroló oldalfény is szerepet kap szintén permanens. Pedig a videón nem is a fényé a fõszerep. Hanem egy alig észrevehetõ, pár másodpercnyi apró történésé. A polcon álló – a babonás 13-at számláló – könyvsort a kamera sokáig csak lassú szaggatott mozgású svenkkel kerülgeti. Aztán egyszer csak árnyalatnyi kis mozdulatokkal az egyik könyv – élve a digitális videó egyelõre korlátlannak tûnõ lehetõségeivel – belebújik a szomszédja bõrébe, azaz kötésébe, majd az vissza. Vagy a két könyv egyesül, majd szétválik? Bármelyik verzió is szimpatikusabb, a pár pillanatra emberi bõrbe bújtatott könyvek rávilágítanak a szövegeket keresõ kérdés feleslegességére. Ettõl a pillanattól kezdve nem könyvekként, a tudás szimbólumaiként vannak jelen a könyvek, sõt a betûk és a számok sem, hanem, mint bármely pillanatban megelevenedõ, saját igénnyel, érzéssel bíró jelenségek. Nem tárgyak már, hanem az összes jó és rossz emberi tulajdonságot – akarást, vágyat, irigységet, hódítást – rejtõ lények, amelyek csak az emberi tevékenyég léptéke, hangossága, gyorsasága miatt nem láthatók mindig.
És ezek után már nem okoz fejtörést a virágzó fa képe elé suhanó sárga O betû vagy 0 szám testének talánya sem. Az elõször meglátott, minden formát titkoló, értelmezésnek ellenálló – elsõre önmagukban kissé céltalannak is tûnõ – homályos printek is mást mutatnak. Körvonalazható, leírható formát most sem adnak, de a színek és fények által érezni véljük a rejtõzködõ tárgyak pulzáló képét. A szemet a korábban látottak teszik érzékenyebbé a képekre. Innentõl pedig szabad az asszociáció, nincs tárgy, nincs történet. Absztrakt képek, képcsoportok vannak. Az elhomályosított látás épp olyan, mint a betûkre és számokra szétesett rendszerek: elveszik a megszokott kérdések, kész válaszok, és a rögzült reakciók sokaságát, hogy a szabad észlelést kínálják cserébe. Ha önmagukban be is szorulnak ezek képek a primer érzékelés szûkebb terébe, a korábbi élmények viszonyában távolabbra vezetnek. Kikényszerítik, illetve szerénységükkel inkább megengedik az érzékeink és a képzeletünk mûködését. Megnyitnak egy kis szabad szellemi, érzéki teret a kiállítás látogatása során, amely túlnyúlik a galéria falain és a látogatás idején is.
És ezért már önmagában hálásak lehetünk. A lassúság és a szótlanság – ami azonban nem némaság – csak ráadás. A fényinstallációk terében halk, mély hangfolyam hallható, amely a fénnyel együtt az ösztönös szférához tartozó azonosíthatatlan hangokból áll, és lassú, monoton ritmusában követi a fények tompa lüktetését. A finoman felgyúló, könyv mellé világító lámpa nyugalma összeadódik az elemlámpa végtelen türelmével, és egy nagyon élhetõ, elemi lassúságot diktál. „Ismeri a lassítás titkát, és jól használja a lassítás technikáját” – írja még Kundera, Madame de T.-rõl a könyvében, de mondhatná Várnairól is. Azt hiszem, megéri hagyni, hogy elragadjon minket ez a visszaléptetett tempó. Amellett, hogy tetten érhetjük az említett titkos kapcsolat lassúságra vonatkozó részét, mást is kapunk: lassú, csendes és erõs, ösztönösen jó mûvészetet.

(acb galéria, 2004. I. 23–II. 20.)