Beszélgetés Lakner László festőművésszel

Ekkorra már a rajzolásban, festésben eljutottál egy bizonyos szintre, amelyet a családod is akceptált?

Az apám nem tudta tökéletesen megítélni rajzaim, pasztelljeim minőségét, ezért azt kérte, hogy ellenőriztessük le egy valódi szakemberrel. Azt mondta: „a képzőművészeti gimnáziumba ezrével jelentkeznek a gyerekek, hogyan biztosítod, hogy valóban felvegyenek?” Ekkor került elő egy nagynéném, akinek az unokaöccse volt Kántor Lajos festőművész. Neki kellett megmutatnom naponta a munkáimat. Kántor megnyugtatott, ne aggódjak, fel fognak venni a képzőművészeti gimnáziumba. Igaza lett. A második évtől kezdve azonban az izgatott, hogy polgári származásom miatt majd a Képzőművészeti Főiskolára nem vesznek fel. Annyira nyugtalanított ez a helyzet, hogy elhatároztam, elmegyek Bernáthhoz megmutatom neki a rajzaimat.

Miért pont Bernáthot választottad? Hogy jutott eszedbe, hogy az utcáról csak úgy bemész hozzá?

Azért akartam éppen Bernáthhoz menni, mert a Fővárosi Képtárban láttam egy csodálatos képét, a pöstyéni csendéletét. Nyitott ablak előtt egy asztal, azon helyezte el a tárgyakat: a vázát piros virággal, az újságot, a réz villanylámpát tekergő zsinórral, s a párkányon egy hasas üvegben aranyhalak úszkálnak. Ezt a festményt nagyon szerettem, Bernáth nem festette meg a részleteket, de ezek a motívumok oldott festőiségbe olvadnak össze.

Ez a Reggel I. című 1927-es képe?

Igen. Másként tetszett például a Szentiványi Lajosnak egyik festménye, ahol egy mezítelen modell zongorázik, s mögötte áll maga a festő. Ez is nagyon szép lírai kép, ez is megfogott, de Bernáth pöstyéni csendéletét szerettem legjobban. Mielőtt azonban Bernáthhoz mentem, már jártam a Főiskolán Konecsni mesternél. Az általános iskolai rajztanárom adott hozzá ajánlólevelet. Nagyon szerette munkáimat, mivel minden iskolai rajzversenyt megnyertem, ezért küldött el egykori osztálytársához. Konecsni nagyon barátságosan fogadott, odahívta tanítványait, megmutatta nekik a rajzaimat. Mikor Bernáthhoz mentem éppen a főiskola legnagyobb műtermében festette a földalatti egyik állomásához készített freskóját. Akkoriban mindegyik főiskolai mester kapott arra lehetőséget, hogy a földalatti vasútállomás egy-egy kiemelt falát freskójával díszíthesse. Bernáth nem tudott freskót festeni, ezért porózus papíron pasztellel készítette a mintaképet, amelyről a freskó készült. Amikor beléptem a terembe, egész megrettentem, mert a helyiség három emelet magasságú volt, s alul lent ült, a messzeségtől egészen kicsinek látszó mester. Egy kényelmes karosszékből irányította a freskót kivitelező Csernus Tibort. Nagyon elmerültek a munkában. Lassan lesétáltam a magasból egy csigalépcsőn, majd amikor cigaretta szünetet tartottak, akkor kezdett velem foglalkozni. Hozzám fordult: ”Na, mit hozott, mit akar megmutatni?” Elővettem a mappát, amelyben többnyire pasztellek voltak, többek között egy Petőfi-portré, expresszionista rajzok. Úgy gondoltam, megengedhetem magamnak, hogy ilyen expresszív változtatásokat készítsek. Meg akartam lepni a mestert. Sikerült, noha az arca szenvtelen maradt, miután végignézte munkáimat. Végül megszólalt. Maga is tudja, hogy ezek a rajzok nagyon jók, de a felvételi így sem lesz könnyű. A felvételin erőltesse meg magát, s minél jobb rajzokat készítsen.

Ezután fölvettek a Főiskolára, és Bernáth tanítvány lettél?

Az első osztályokat Pap Gyula vezette, aki a Bauhausban dolgozott, a fényképész-osztályt vezette, igazi avantgárd művészek között dolgozott a 20-as, 30-as években. A főiskolán aztán nagyot változott, mert az egyik országos kiállításon a Műcsarnokban azt látom, hogy Pap Gyula vasöntödéről, a csapolásról festett képet, ügyetlenül elrajzolt figurákkal, de a fények jól világították meg a teret. Pap Gyula a főiskolán minden reggel fölolvastatta a Népszabadság vezércikkét. Ezzel kezdődött az óra, majd teljes visszavonultság, a meditáció következett. A második osztályt már Bernáthnál folytattam, négy évig nála tanultam, de már nem tudom pontosan felidézni, hogyan oktatott.

Arra emlékszel, hogyan korrigált?

Az órákon különféle ötleteket vetett be. Például azt, hogy emlékezetből rajzoljunk állatokat. Lovat, egeret, oroszlánt kellett rajzolni. Ebben a legjobb Szabó Ákos volt. Naturalista precizitással tudott állatokat festeni, s ezzel nagyon bevágódott a mesternél.

Hogyan kerültél kapcsolatba a korszerű, avantgárd kortárs művészettel? A főiskolán ezt nem tanították.

Minden héten kijártam a Szépművészeti Múzeum könyvtárába, ahol Boskovits Miklós is dolgozott. Ott találkoztam az Erdély köréhez tartozó koncept művész Urbán Györggyel, akit Boskovits nagyon csodált, később Svájcba, majd Hollandiába ment.

Boskovits tanított engem az egyetemen. Quattrocento művészetet, művészetelméletet adott elő.

A könyvtárban nézegettem a kortárs művészeti folyóiratokat, könyveket többek között a szürrealistákról, elsősorban Max Ernstet szerettem. Majd a Fészek Könyvtárába jártam, Molnár Évának javasoltam, hogy melyik fontos folyóiratokat rendelje meg. Ezután sok fiatal művész járt oda, itt tanulmányozhatták az egyetemes avantgárd művészet pillanatnyi állapotát.

Korábban Csernustól szereztünk információkat, aki 1957-ben kiment Párizsba, egy évig élt kinn, majd miután nem tudott megélni, hazajött. Sokat beszélt a szürrealisták technikai újításairól, Max Ernstről, én vittem oda Kóka Ferencet, Szabó Ákost, Konkoly Gyulát, s így képeztünk egy csoportot.

Csernus hozta be a cuppantásos technikát, amelyet a szürrealisták alkalmaztak először.

Tulajdonképpen Hantai Simon vette át először ezt a módszert. A lealapozott képre négyzetes formájú lenvászon zacskókat rakott, majd amikor megszáradt, leszedte őket. Így a festékhiányok szabálytalan, esetleges formákat hoztak létre, de megtartották az egymás mellé helyezett zacskók négyzetes rendszerét. Ezt a módszert alakította tovább Csernus.

1964-ben jártál először Nyugaton, a Velencei Biennáléra utaztál ki. Ez a biennálé volt akkoriban a pop art diadalmenete. Milyen hatással volt rád?

Rauschenberg engem teljesen fejbe vágott, noha sosem csináltam rauschenberges munkát, mégis rendkívüli nagy hatást gyakorolt rám. Pedig nem a nagy combine-paintingjei voltak kiállítva, hanem a Dante-illusztrációi. Meglepett, hogy likacsosak a nyomatai. Kezdetleges volt a technikája, ahogy a három olimpiai érmes futó képét átnyomatta az újságból a grafikai lapra. A nyomott motívumok olyan halványak voltak, hogy alig látszottak, itt egy kis piros, ott egy pici kék, manapság már ezt a technikát sokkal jobban tudják a művészek alkalmazni. Mégis nagyon tetszett az, ahogy próbálkozott, kísérletezett, hiszen én is ezt tettem egész életemben. Amikor hazajöttem, alapvetően megváltozott bennem a világ.

Ezek után kezdtél eltávolodni az ún. Csernus-kör közegétől, vagyis a szürrealizmus magyar változatától, a mágikus realizmustól. Ezt követően keletkeztek a pop artos képeid, a Rembrandt-tanulmányok grafikában és festményeken, a Rózsák, a Füst-tanulmányok, melyek darabjait a kiállításon láthattuk. 1970-től kezdtél egyidejűleg hiperrealista és koncept műveket készíteni. A kiállításról azonban hiányoztak azok a finom hiperrealista rajzok, amelyek a 70-es években olyan nagy sikert arattak.

Ezeket a rajzokat eladtam egy berlini gyűjtőnek, akinek van egy kis múzeuma, amelyet kaszárnyából alakítottak át. Itt főleg fotórealista művek szerepelnek a világ minden tájáról, s ide kerültek az én munkáim is.

1974-ben elnyerted a DAAD-ösztöndíjat, kimentél Németországba és többé nem jöttél vissza. Nagy elhatározás volt, hogyan jutottál erre a döntésre, hiszen akkoriban Magyarországon is sikeres művésznek számítottál?

Becsvágyó voltam, ennyi az egész. Azt akartam, hogy egyszer egy képem Rauschenberg műve mellett lógjon, s ez be is következett. Hans Mayer galériájában fordult elő az eset, nagyon szerette munkáimat, amikor kiállítást rendezett nekem, a megnyitóra meghívta a Zero csoportot, mindegyik tagja eljött, Mack, Uecker, Piene.

1976-ban elnyerted Brémában a Paula Modersohn-Becker Alapítvány díját. Úgy látszik, megbecsültek a németek?

Igen, ez egy nagyon megtisztelő díj volt számomra, ebben az évben szerepeltem a Velencei Biennálén Opałkával együtt, egymás melletti pavilonban állítottunk ki. Opałkával nagyon jó barátságba kerültünk a (Velencei) Biennále kapcsán, később másodszor is megházasodott, elvett egy dúsgazdag svájci bárónőt, leköltöztek vidékre, és azóta szem elől vesztettem.

Három évvel Németországba érkezésed után 1977-ben részt vettél a Documenta 6 kiállításon, amely a kortárs egyetemes képzőművészet legrangosabb kiállítása. Hogyan kerültél ebbe, emlékszem Andy Warhol képe mellett volt látható a Cézanne utolsó levele című festményed?

Meghívtak engem is, meg Kovács Attilát is. Mindketten Németországban éltünk. Ez nem éppen egy színben dúskáló kép volt, hanem finom árnyalatokkal dolgozott. A rotterdami Museum Boijmans-Van Beuningen igazgatónője vette meg, Van Gogh festménye mellett lógott a bejárattal szemben, nagyon megbecsülték a képemet. A budapesti kiállításra azonban nem adták kölcsön, adminisztratív okokra hivatkoztak, hogy fél évvel előbb kell bejelenteni a kölcsönzési igényt, s olyan ládát kell építeni a festménynek, amely garantálja, hogy semmi baja nem történhet.

Hogyan készültek az Isa pur-képek, a legrégebbi összefüggő szövegű nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd második sorának –Isa pur ës homuụ vogymuk – festménnyé formálása, hiszen a kortárs művészet szellemiségétől meglehetősen távol áll az ilyen ősi emlékek felhasználása?

Amerikai ösztöndíjam idején New Yorkban iszonyatosan magamra maradtam, magányos voltam, s ekkor jutott eszembe ez a néhány szó, ez a mondóka, amit egy pap mondott el egy temetési szertartáson a 12. század végén. Abból az időből származnak ezek a sorok, amikor még a magyar nyelv és az írás nem passzolt össze. Ebben az időben már nagyon hatottak rám a spray-írások, a graffitik, amellyel New Yorkban nap mind nap találkozik az ember. Ezek szinte egyidejűleg készültek a Cézanne-kéziratokkal, az Isa porból hármat csináltam, a Cézanne-ból kettőt.

Mit jelent ez a P.S.1. ösztöndíj, amellyel New Yorkba jutottál?

P.S.1.- nek hívják ezt az intézményt, amelyet két ügyes ember talált ki. Queensben találtak egy üres iskolát, s arra gondoltak, hogy itt lehetne műtermeket kialakítani, s művészeket ide meghívni. Addig erőszakoskodtak, amíg azt a választ kapták, ha megszerzik a P.S. 1 fenntartási költségeinek a felét, akkor megkapják az iskolát, s beindíthatják a programot. Az egyik srác sok nyelven beszélt, körbejárt a világban, volt Berlinben, Párizsban, Oslóban, s megszerezte a pénzt. Engem különösen barátságába fogadott, mert osztrák származású volt. Hatszáz művész jelentkezet az ösztöndíjra, lezsűrizték az anyagot, majd tíz névre szűkítették a kört, végül három művész nyerte el a díjat, mert csupán három fűthető műterem volt az intézményben. Szerencsémre benne voltam a díjnyertes hármasban, így kerültem New Yorkba. Amikor Amerikából hazajöttem, akkor szervezték a következő Velencei Biennálét, ahová bevették három amerikai munkámat plusz a Soutine utolsó levele című képemet.

Szerettél tanítani?

Nagyon szerettem tanítani, és most is nagyon fájlalom, hogy már nem tehetem. Németországban hatvanöt évesen nyugdíjba küldik az embert, nem lehet tovább dolgozni, mint Olaszországban vagy Amerikában.

Legújabb képeid már nem festmények, hanem fotóeljárással készített képek.

Ezek kombinált művek, fő találmányom az, amit tudtommal csak én csinálok, a kép fele festmény, másik fele fotó. Lefényképeztem a firenzei Palazzo Vecchio kapujának gombjait, ahogy oldalról nézve kiemelkednek a síkból. A hatalmas, gyönyörű kapu arányai megfelelnek a már elkezdett zöld képem méreteinek is, s így ezzel párhuzamba kerültek. Most a kiállításon vettem észre, hogy a korai, pop artos (Vérző láb, 1964). munkámon ugyanazt a keresztrasztert használom, mint a Palazzo Vecchio kapujának képén.

A kívülálló számára mindig rejtély az, hogy hogyan születik a kép.

Nálam először megszületik a koncepció, amit szeretnék megvalósítani, tehát nem arról van szó, hogy nekilátok, aztán festek valami, végül úgy is kialakul belőle a kép. Először töröm a fejem, álmodok valamit, s megpróbálok belőle képet létrehozni. Most például Edgar Allan Poe-ról és szerelméről álmodtam. Fél éve dolgozom a képen, de újra meg újra átdolgozom, mert eredeti elképzelésemnek nem felel meg.

Ha áttekintjük pályádat, azt látjuk, számodra az egyik legfontosabb szempont, hogy avantgárd értelemben mindig korszerű legyél. Mikor fogalmazódott meg benned ez az igény?

Már a főiskolán kezdődött. Ezt a törekvésemet a főiskolán rossz szemmel nézték, s nem akartak diplomát adni nekem. Bernáth aztán segített, ő harcolta ki a festődiplomát nekem. Szerette, ahogy festek, de a modernkedésemet egy csöppet sem kedvelte. Az alapvető irányultságom mindig a korszerűség felé vezetett, de az 1968-as Iparterv kiállítás véglegessé tette számomra, hogy avantgardistaként fogok egész életemben dolgozni.