Gulliver nyomában

Életveszélytelen hajózás néhány műsziget körül

BORDÁCS ANDREA

Eme út- és műleírások szerzője az Új Művészet legénységével 2005. június 8-án Budapestről vágott neki a Velencei Biennále megtekintésének. S miután megunta a kortárs művészet iránt kíváncsiskodók folyamatos érdeklődését az ott látottakkal, tapasztaltakkal kapcsolatban, úgy döntött, hogy megírja és nyomtatásban közre bocsátja „csodálatos kalandjai történetét”.

Utazásunk során az első szembeszökő jelenségek közé tartozott a történetmesélés visszatérésének hangsúlyos szerepe. Ez vonatkozik a makro – azaz a történeti-politikai – helyzetek bemutatására, felelevenítésére is, de különösen a mikro – azaz a személyes élmények – vallomásszerű megjelenésére (Candice Breitz, Vasco Araujo, Natalia Vujosevic stb.). A biennálén látható műveket nemcsak a beszámoló kerete miatt indokolt az utazásmetaforára felfűzni, hanem maga az egyik kurátor Rosa Martinez is ezt választotta központi gondolatául. Azontúl, hogy az utazás, a helyváltoztatás élménye számos alkotásban konkrétan is megjelenik (például: Kicsiny Balázs: Téli utazás; Laure Belém: Szerelmesek; Fabrizio Plessi: Függőleges tenger; Liu Wei: Star–Xu Zhen: Shout), jelen esetben a térhez és időhöz való viszonyulásban markánsan megjelenő – bár egymást számos esetben átfedő – témaszigetek mentén érdemes „hajózni”.

Az idei rendezvény alkotásairól többnyire elmondható, hogy a néző érdeklődésének a felkeltését nem bízzák a véletlenre, s szirének módjára folyamatosan és intenzíven csábítják a befogadót a megtekintésre, akit a művek olykor megdolgoztatnak, olykor lenyűgöznek, sokkolnak vagy épp szinte magukba szippantanak.

A figyelemfelkeltés egyik eszköze a szokatlan szituációkra való törekvés: mint például a német pavilon teremőreinek váratlan akciója, melynek során a gyanútlan bámészkodót a „This is so contemporary art…” szöveget szabad dallamokon énekelve körbetáncolják (mellesleg kizárólag emiatt érdemes ellátogatni ide). De Mark Wallinger videóműv e is meghökkentő, a művész medvének öltözve töltött 9 éjszakát a Mies van der Rohe tervezte Neue Nationalgalerie in Berlinben, figyelve az utcán járó emberek reakcióját a magányos „medve” otthontalanságát.

Számos munka révén találkozhatunk a MEGALOMÁNIA jelenségével. Ebben az esetben némelyik mű már eleve a méretével is uralma alá hajtja a nézőt, mivel jóval a befogadó fölé magasodik, olykor épp a mű használatára, megmászására kényszeríti őt, mint például az osztrák Hans Schabus faépítménye. Az eredendően csak speciális mikroszkóppal látható kromoszómák Enrico Tommaso De Paris munkájában óriásivá nőttek, most nem ők vannak pl. az emberekben, hanem azok járkálnak bennük. De ide sorolható a Transsexual Express című kiállítás révén a Műcsarnokban is bemutatott hatalmas tamponcsillár Joana Vasconcelostól. Rachel Whiterand furcsa, fordított lépcsőszerű építménye, s Monica Bonvicini a Giardini bejáratánál helyszínen készülő építménye, a koreai Choi Jeong-Hwa óriás virága, Joaquin Sanchez ember nagyságú gombolyagjai vagy az életműdíjas Barbara Kruger központi pavilont díszítő hatalmas munkája mind ennek a gigantomániának a megtestesítői.

E nagyítás )gombolyag) vagy épp esztétizálás, a hétköznapi tárgyak újrafelfedezendő szépségét vagy egy másik nézőpontból épp túlzott hatalmát illusztrálják.

A művek egy másik csoportja meg éppen mintha a LILLIPUTba készült volna. A koreai Ham Jin miniatűr „szobrait”, a lefordított pohár alá helyezett pirinyó sztorijait csak nagyító segítségével láthatjuk. A látvány nagyon vicces, de ahogy Gulliver számára a lilliputiak minden „súlyos” problémája és konfliktusa kisszerűnek és komolytalannak tűnt, úgy e kis lény minden helyzetét mosollyal nyugtázzuk.

A görög George Hadjimihalis sajátos miniatűr kórházi folyosóit az ott sétáló figurákkal egyetemben is egy szemmagasságba helyezett hosszú csőben pillanthatjuk meg alapos voyeurködés után. Ebben a helyzetben látszólag mi uraljuk a helyzetet, s nem az intézménnyel kapcsolatos szokásos élményünk, a kiszolgáltatottság gyűr maga alá.

Ez kényszerű kukucskálás más műveknél is előkerül, úgy tűnik, az intimszféra akkor is láthatóvá válik, ha valaki nem magától tárulkozik ki. VOYEURIA művei a néző leskelődő hajlamaira építenek, mely ebben a kontextusban nem kap negatív felhangot, mivel ezáltal az életnek olyan szféráiba lehet betekintésünk, melyek többet elárulnak a személyek valódi, modorosságtól és allűröktől mentes énjéről, gyengeségeiről, ember voltáról. Ezek közül talán az egyik legártalmatlanabb fajta, a mások lakásaiba való betekintés jelenik meg például Leandro Erlich La Vista című alkotásán, ahol a lazán leeresztett reluxa rácsai közt leshetjük meg a szomszédos (vetített) házban élők esti életét: a folyamatosan öltözködő lányokat, a veszekedő házaspárt, a baráti társaságot, az alkotói válságban lévő írót stb.

Az olasz Manfredi Beninati „enteriőrjében” a piszkos-homályos ablak kicsiny részén át bepillanthatunk egy elhagyatott ódon, valaha míves tárgyakkal berendezett szobába, mely porral belepve, pókhálóval átszőve mára csak a pusztulás hangulatát hordozza, de még ilyen állapotában is a régi idők utáni vágyat kelthet.

Ez a mű is része a NOSZTALGIA elnevezésű, az „utazás a múltba” témájú műszigetcsoportnak. Ugyanez a feeling lengi át María Teresa Hincapié de Zuluaga hatalmas, egész termet betöltő, éjszakai kertet idéző enigmatikus installációját. A melenkolikus múltba forduló hangulat helyett az ókori Róma harsány hedonizmusának levegője csap meg Francesco Vezzoli Caligula-feldolgozásán. A múltba és jövőbe utazás egyaránt megjelenik William Kentridge Utazás a Holdba és töredékek Georges Méliés-nek című hommage-án.

Ugyanakkor FUTURIÁBAN számos „utazás a jövőbe” tematikájú alkotással találkozhatunk. Mariko Mori kagylóhéj színű ufója/űrhajója az „utastérben” elvileg a néző agyhullámait szimulálja, mindenesetre kellemes kikapcsolódást és pihenést jelent az egész napos talpalás közben. A török Hussein Chalayan filmjén egy kutató három nő pólójából nyert DNS-mintából próbálja megfejteni azok kilétét, személyiségét, hogy végül aztán három absztrakt szoborban tárgyiasuljanak. Tommaso De Paris Chromosomája a komoly tudományosságot játékká szelidíti. Loris CecchiniMinták monológja című építménye a jövő „zöldháza”, mely egyszerre helye a racionalitásnak és a delíriumnak, s mely a két-három ember fogadására alkalmas kapszulában képes a meghittség illúzióját kelteni.

Ezek az illúziókeltő művek képezik talán a legnagyobb szigetet, a SZIMULÁCIÓ birodalmát. Az ausztrál Ricky Swallow kényelmesnek tűnő, süppedős bőrfotele a lazán beleejtett koponyával valójában „fából volt faragva”. Vasconcelos elegáns, gazdagságot imitáló arisztokratikus csillárja tamponból készült, Donna Conlon unalmas, szürke városok helyett színes, változatos formájút épített városi hulladékból. A két kínai művész (Liu Wei: Star – Xu Zhen: Shout) különálló – vasúti szerelvények, vastömbök stb., illetve mozgó emberek áradata –, de együtt hatásosabban érvényesülő, utazás élményét keltő alkotását (pályaudvaron hömpölygő emberek sokasága) fokozzák a váratlan dübörgések és sípolások. Jun Nguyen-Hatsushiba videóművén a víz alatt festenek, míg Kicsiny Balázs Ivócsarnok installációján a víz alatt isznak.

Mariko Mori űrhajójában mintha valóban agyhullámainkat látnánk kivetítve, Valeska Soares viszont tükörfalú helyiséget a vetített képpel táncteremmé varázsolja. Az orosz pavilonban Galina Myznikova és Szergej Provorov a nyári hőségben a (bolond) szél hatását keltették, míg az Escape a puskalövésekét. (Elgondolkoztató lehet, hogy agresszióval és direkt szexualitással leginkább a Szovjetunió utódállamaiból és az Ázsiából származó művészeknél találkozhattunk az idén. Nem tudom miért, máshol ez most kevésbé téma, avagy a PC-attitűd szem előtt tartása óvatosabbá tette ezeknek a problémáknak az ábrázolását.)

Mint ábrázolási mód érdekes, hogy a SZIMULTÁN képkezelés az utóbbi években folyamatosan megfigyelhető, különösen a videó/DVD-művek esetében. Most például a montenegrói Natalia Vujosevic érzelmes, három képernyős filmjén találkozhatunk ezzel a megoldással, ahol a középső vetítőn a szinte mozdulatlan szerelmespár tagjai gyöngéd tekintettel figyelik egymást, míg a két szélsőn gyorsan pergő képekben jönnek elő az emlékeik. Szintén személyes hangulatú Eija-Liisa Ahtila egyszerre három helyszínen zajló története, akárcsak Candice Breitz híres színészek játszotta filmekből kivett tipikus anya-, illetve apaszerepei, melyek párhuzamosan futnak a hat-hat osztású vetítőn. Muntadas: Fordítás: El Aplauso hármas tagolású filmje viszont politikai tartalmú. A szimultán futó képkockák részben nehezítik a befogadást, azt, hogy egyszerre tudjunk minden részletre figyelni, ugyanakkor felerősítik egymás jelentését, mivel folyamatosan reflektálnak egymásra, konfrontálódnak a másik jelenettel, s ez a jelenség permanensen új és új kontextusba helyezi az eseményeket. Ráadásul szimulálja azt a mindennapi helyzetet, hogy egyszerre számos élmény ér minket. Ott nincs olyan kitüntetett, irányított figyelem, mint a művek szemlélésekor.

Kevésbé markáns, de jól tagolható műszigetek az ÉPÍTMÉNYEK, téralakítások (Monca Bonvicini, az osztrák Hans Schabus, a német Thomas Scheibitz–Tino Sehgal, az izraeli Guy Ben-Ner, az albán Sislej Xhafa, az olasz Loris Cecchini, Rachel Whiteread, Pink House, Mona Lisa Goes Space stb.)és a FÉNYVARÁCIÓK (Olafur Eliasson, Laura Belém, Jenny Holzer, Bernie Searle, Carlos Garraicoa, Adrian Paci stb.) csoportja.

S e tömény látnivalódömpingben néhányan empátiával viseltettek a befogadókkal, s pihenőműveket alkottak. Mind a funkciójuk, mind a szokatlan látványuk miatt RELAX alkotásai a közönség körében hamarosan a legnépszerűbbekké váltak. Így a giardiniben Andrea Blum zöld növényekkel komponált napozóágyai, pontosabban pihenőkertjei révén a művészet és a természet talált egymásra, az Arsenaléban viszont Mariko Mori említett Wave UFÓ-jában a tudományosság imitációja alatt új, pszichedelikus, repülő-zuhanó, a végtelenséggel egyesülő élménynek lehetünk a részesei. Morival ellentétben Pippilotti Rist a kezdetekbe, a Rist-féle Édenkertbe invitál minket, mely valójában azáltal sikerül neki, hogy a San Stae-templom padlóján szivacsokon fekve a templom mennyezetére vetített képfolyamot szemlélve az időtlenség és tér nélküliség érzésével ajándékozza meg a nézőt.

Ezen út- és műleírások szerzője Gulliverrel ellentétben én egyáltalán nem tartaná távol ezen helyektől az olvasót, sőt az illetékeseket sem – gyarmatosítási szándékuk pillanatnyilag nem tűnik valós veszélynek –, hanem kifejezetten figyelmükbe ajánlja. Bár be kell, hogy vallja, az összes bemutatott műnek az alapos megtekintése – permanensen több napon át – rövidtávon járhat olyan következménnyel, hogy önt elfogja a csömör, de Gulliverrel ellentétben nem a családja, hanem a kortárs művészet láttán. Ezért kedves Olvasó, jó tanácsként azt ajánlható, hogy ne kötelességből, hanem csak kedvtelésből, lazán, szelektálva – igaz, ez nem könnyű, mert a művek és az alkotóik keményen megküzdenek a nézők figyelméért – járd az utadat a Biennále kavicsain, hogy a műélvezet valóban élvezet maradjon!