Tér-játék

Káldi Katalin kiállítása

HEMRIK LÁSZLÓ

Az ma már lassan evidencia, hogy egy hagyományos kiállítás, egy hagyományos technikát, hagyományos tematikát felvonultató képzőművészeti kiállítás többet igyekszik nyújtani, mint gondosan létrehozott művek, egyszerű, könnyen átlátható rendszerét.

Ezt teszi, és igen magas színvonalon Káldi Katalin is Festmények című kiállításával.

Belépünk, köszönünk. A Liszt Ferenc téri polgári lakásból kialakított galéria előszobájában karosszékek, asztal, egy pult, a pulton „célnakmegfelel” alaprajz, azon rövid egyenesek és számok jelzik a kiállított műveket. A vázlat alatt műtárgylista. A térben egyetlen kisméretű kép. Párja nincs, bent sem, igaz, ezt még ekkor nem tudjuk, csak sejtjük, ugyanis ez az egyetlen Cím nélküli munka a kollekcióban, továbbá rendhagyó módon, eddigi tapasztalatainkkal ellentétben (cipő, pénz, pálmafa), ezen a Káldi-művön beazonosíthatatlan, tárgyak szerepelnek. Cipők? Erszények? Igen, valószínűleg kincseket rejtő erszények. Az viszont minden kétséget kizáróan bizonyos, hogy egy jellegzetes Káldi-képpel állunk szemben.

A kiállítás innen indul: a beazonosíthatótól (galéria-térkép, s alkotói stílus) és a beazonosíthatatlantól (az első kép tárgya-tárgyai). Majd a galéria legnagyobb terében folytatjuk a párok és ellentétpárok birodalmában tett sétánkat. A középső teremből jobbra és balra is nyílik még egy kiállító helyiség, de ez még annak sem meglepetést, aki először jár a Knollban, hiszen már kezében volt a galéria alaprajza. Hogy mi végre ez a tudálékosnak, feleslegesnek tetsző, a galéria közlekedési útvonalait boncolgató leírás?

Azért, hogy rávezessük az olvasót arra, Káldi Katalin játszik velünk. De ez nem baj, sőt. A kiállítás központjában két különböző technikával készült (olaj/vászon, illetve üvegmozaik), eltérő módon installált (az olajkép a falon, a mozaikkép a földön), ám ugyanazon lakás (nem a Knoll Galériáról van szó) fenékrajzát ábrázoló mű ajánlkozik figyelmünkbe. A művész az alaprajz-térképeken nem műtárgyakat, hanem az élet mindennapjaihoz kötődő, lényeges, téralkotó tárgyakat, tömegeket (franciaágy, mosogató, kártyaasztal, fürdőkád) tett láthatóvá. Káldi Katalin játszik velünk, zavarba hoz bennünket. De ez nem baj, sőt. Nem ott vagyunk, ahol gondoltuk. Pontosabban ott is vagyunk, a galériában, miközben átléptünk onnan a művész által kijelölt, individuális térbe. Az ő lakását, az ő otthonát ábrázolja a két alaprajz. De ha nem, akkor is nyilvánvaló, hogy az Alaprajz, ami egy és mégis kettő, az intimszféra, a személyes tér megidézését segíti. Innen már biztosabban érzékelhető a művésznő sajátos térlátása, a képek sajátos terei. De Káldi nem elégszik meg ennyivel, csavar még néhányat a játék menetén. Az alaprajzokkal, a belső térbe invitáló képekkel átellenben két iglu sátort ábrázoló festményt helyezett el. Úgy vagyunk bent, hogy kint is vagyunk. És a „páros” játék tovább bonyolódik. Az ábrázolt golyók, a karácsonyfa-díszek, a kések, a kesztyűk (bár e kettő mintha átmenetet képezne) az otthon tárgyai, míg az ágyúgolyók és a működő vulkánok a zajos és harcos környezet alkotói.

„Káldi Katalin egyszerű képeket fest. Látszólag”– írja Bak Imre a kiállításhoz készült katalógus előszavában, egyetértünk, miként azzal is, hogy a szövege elé a Tér címet rendelte. Valóban, ezek a látszólag egyszerű képek, miként láttuk különös, figyelemreméltó és igen összetett tereket alkotnak. Az eleven faktúra, az anyaghasználat, a vízszintes pászmákkal „írt” monokróm, végtelen háttér, s azon megjelenő zárt formák, a tárgyak: „az ittlétnek és a megragadhatatlan végtelennek a viszonyát” (Bak Imre) jelenítik meg.

De a kiállítás nemcsak a térélményről, hanem a tehetséges festőnő finom szimbólum-teremtéséről, és a lépésről lépésre fejlődő és változó, festői eszközkészletéről szól.

Vajon a tűzhányók egy robbanásszerű változást készítenek elő?

(Knoll Galéria, 2005. VI. 10–VII. 30.)