Maszk a tükörben

Nayg István művei

LÓSKA LAJOS

Nayg István Szembesítés című nyár eleji tárlatán négy monokróm felületű, tükörrel és maszkkal ellátott plasztikus kép – vagy fali installáció –, illetve huszonöt síkfilmre készült szépen keretezett maszk manipulált fotója volt látható, amiket számítógéppel alakított, színezett a művész. Én át is kereszteltem magamban a kiállítás címét „Maszkok és tükrök”-re. Ám mielőtt a munkákról, az álarcokról és a tükrökről írnék, néhány mondatban meg kell idéznem a művész eddigi pályafutásának fontosabb állomásait.

1987-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Első egyéni kiállítását 1988-ban rendezte. A Block csoport oszlopos tagja. Festőként – hiszen a kollektíven dolgozó formáció művészei egyéni életművet is építenek – fekete, monokróm képeket készít, idestova az 1980-as évek vége óta (VégsőStáció, 1989). Ezek a minimal és monokróm munkák, ha felszínesen nézzük őket, a festészet végét hirdető antiképeknek tűnnek, de paradox módon alaposan megdolgozott gazdag faktúrájuk, felületük ellentmond a festészet végét sejtető szándéknak. Mint ismeretes, a festészet végét a KazimirMalevics készítette fekete négyzet óta, melyet szintén felfoghatunk monokróm kompozíciónak, sokszor és sokféleképpen próbálták megjeleníteni.

Néhány évvel ezelőtt némi csodálkozással vettem tudomásul, hogy Nayg 2002-ben nem szerepelt a Színönállóélete című, nemzetközi és magyar monokróm művészek alkotásait felvonultató tárlaton, ahol a hazai színeket nagyrészt KárolyiZsigmond,Tölg-MolnárZoltán és tanítványaik – ErdélyiGábor, CsehSzilvia, GálAndrás, SomodyPéter és mások – képviselték. A műcsarnoki válogatás impresszionisztikus voltán töprengve jutott eszembe egy HerbertRead idézet (amit én WernerHofmann egyik könyvében olvastam): „ A történelemnek nincs archetipikus formája… rendezetlen, összefüggéstelen, a történész pedig impressszionista.” Úgy tűnik, a kurátor és a művészettörténész is az.

Hiánya azért is feltűnő volt, mert MolnárSándornak a hetvenes évek közepén született monokrómjai után – megelőzve a kilencvenes évek hazai monokróm festészetének a felfutását – Nayg István az elsők között kezdett el festeni és készít a mai napig ilyen jellegű alkotásokat. E bársony vagy velúr alapra olajjal, grafittal, méhviaszasszal készített kompozíciók alaposan kidolgozott felületükkel szinte már plasztikus munkák (Címnélkül, 1997), vagy ritmikusan ismétlődő, egymással párhuzamosan futó csíkokra szabdalt, egyszínű képek (Szeriálisszekvenciák, 1998). Nyilvánvaló, hogy a korai, több darabból összeállított műveire hatott a combine painting, illetve a csorgatásos festészet (Feketezuhatag, 1996). Sőt ez a teret is érzékeltetni akaró ábrázolásmód jellemzi legújabb, assamblage jellegű munkáit is, ahol a monokróm felületű vásznakon különböző szimbolikus tárgytöredékek jelennek meg, türemkednek ki a térbe: hatalmas fényes csavarokkal rögzített tükördarabok, huzalok, a már említett maszk önmagában, valamint a tükörben tükröződve.

E kis kitérő után térjünk vissza a Dorottya utcai tárlathoz! Ahogy már említettem, a kiállítás a maszkokról szól, olyan álarc töredékekről, félálarcokról, melyeknek nincsen se homlokuk, se szemüregük. A bemutató főszereplőjére, az ominózus maszkra – hű maradva a Block-csoport arte poverás szemléletéhez – a szemétben lelt rá a művész, következésképpen a tárlat létrejöttét életre hívó álarc talált tárgy.

A maszk jelentéstörténete igen hosszú és szövevényes. Az álarc elrejt és mássá tesz. Anyagot keresve belelapoztam AndréChastelnek a Maszk, maskarádé, mascaron című, a maszk 17.-18. századi történetét művészettörténeti szempontból feldolgozó tanulmányába, melyben az álarc két alapjelentését, ünnepi kellék és (építészeti) díszítmény voltát tárgyalja. Ezen túl a maszk históriája időben és térben szinte határtalan. A mexikói indián kultúrában zöld kőből készítettek, Afrikában és Melanézia számos vidékén viszont fából faragtak maszkot, melyeket a történelem előtti időkben vallási, rituális célokra használták. A kubizmus kedvelt motívuma, elég most itt csak PicassoAvignonikisasszonyok című festményére utalnom, és természetesen találkozhatunk a témával a XX. századi modern magyar művészetben is (Aba-NovákVilmos, VajdaLajos, Tóth Menyhért stb.), de a szépirodalomban is: például e témát dolgozza fel Borgesnek Atükörésamaszk című novellája.

A színházi maszkok viszont azon kultikus álarcok leszármazottjai, melyeket a görögök a Dionüszosznak szentelt szertartásokon viseletek. Ezek voltak a karneváli álarcok ősei. A maszk funkciója valójában tehát kettős: egyrészt a természetfölötti lények jelenlétének a szimbóluma, másrészt a rejtőzködésé. A modern, személyiségvesztett, ezredfordulós korunkban ez utóbbinak jut a fő szerep. Nayg István is az álarcnak ezen utóbbi jelentését használja a kiállításon. Nála a maszk egyrészt tárgy, másrészt a titokzatosság jele, illetve a semmié. Az ő maszkjai ugyanis üresek, nem fednek el emberi arcot, nincs mögöttük semmi.

A másik téma, mely meghatározónak mondható a kiállításon, a tükör.

A tükör „…éppúgy lehet az empirikus, naturalista, materialista művészetfelfogás metaforája, mint a transzcendens, spirituális művészetfilozófia kedvelt képe, ami a „tükröt tartás” gesztusában az igazság feltárását, a „valóságos és örök törvény” felmutatását, a látszattal szemben a lényeg kiemelését tartja döntőnek. Ebben az összefüggésben válhat a TÜKÖR az idő és a mulandóság, a halál és a túlvilág képi metaforájává: a TÜKÖRBEN jelenik meg az „igaz kép”, míg a tárgyi világ felszíne csupán a mulandót, a tovatűnőt, az „ál képet” tárja csalóka módon a szemünk elé.” – ,írja Hegyi Lóránd

A tükör szimbolikus jelentése abból az ősi hitből táplálkozik, hogy a kép és a képmás mágikus módon megfelelnek egymásnak. A tükör ugyanis képes fogva tartani annak az embernek a lelkét, aki belenéz. A démonok azzal árulják el magukat, hogy nincs tükörképük, az ördögi teremtmények viszont nem tudják elviselni saját képmásuk látását. De említhetnénk Narcissust is, aki beleszeretett saját képmásába.

A képzőművészettel kapcsolatban Platón az Államban fejti ki, hogy a mimézis, a valóságábrázolás legpontosabb eszköze. Sajnos van egy nagy hiányossága, nem tudja bemutatni, visszaadni az ideákat, csak a tárgyakat, a látható világot. Ahogy Szókratész mondja Glaukónnak: festeni „…nem is olyan nehéz dolog, sőt sokféleképp és igen hamar meg lehet valósítani; de talán legkönnyebben úgy, ha egy tükröt veszel, s azt mindenfelé körbehordozod: így egykettőre alkothatsz napot és mindent, ami az égen van, földet, sőt nagyon hamar magadat, a többi élőlényt, használati tárgyakat, növényeket, s minden egyebet is megalkothatsz, amiről az imént szóltunk.” Ez a tükör – a tükrözés – azután az

ábrázoló művészet fő kritériuma lesz egészen a XIX. század közepéig.

Nayg István a tükrözés tényét azzal tette talányossá, hogy csavart egyet a témán, és egy, a rejtőzködést szimbolizáló üres maszk tükörképének bemutatásával lepte meg a látogatót. A nagy monokróm installáción látható kis tükörben megjelenő maszk a XX., illetve ma már a XXI. század rejtőzködő művészi attitűdjének a dokumentuma, akárcsak BaranyayAndrás hátképei. Ezzel egyidejűleg az ürességet is megjeleníti, ugyanis olyan álarc sejlik föl a tükörben, mely mögött nincs semmi.

Végezetül, ha az életművön belüli motívumkutatásra vállalkozunk, elmondható hogy mind a maszk, mind a tükör már korábban is felbukkan Nayg István munkáin. A tükör például az 1994-ben készült Hármasönarcképen, ahol a művész portréja tükröződik benne. A maszk ugyancsak több alkotásán is ott van: egy 1998-ban és egy másik, 2000-ben készült cím nélküli objektjén.

Nayg István legújabb kiállításának az a legnagyobb érdeme, hogy két kultúrtörténeti aspektusból igen gazdag motívumkört járt körül, a tükörét, a tükröződését és a maszkét, és azokat sikerült is neki egyéni módon, a maga minimalos-monkorómos és arte poverás eszközeivel egyesítenie és bemutatnia. Igaz, a tőle megszokott szikár antiművészetbe most belecsúszott egy kis artisztikum és história is, de ez – szerintem – nem hibája, hanem erénye a tárlatnak. (DorottyaGaléria, IV. 26 – V. 21).

Lóska Lajos

A Szín önálló élete, Műcsarnok, Bp., 2002

Werner Hofmann: A földi Paradicsom, Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1987, 20.

André Chastel: Fabulák, formák, figurák, Gondolat, Bp., 1984, 117-123.

Speculum, Az Első Magyar Látványtár Alapítvány kiállítása, Budapest Galéria Kiállítóháza, 1994. XII. 7 – 1995. I. 22. , katalógus, 9.

Platón: Összes művei II. kötet, Európa, Bp., 1984. 653.