Édenkert projektek

Natur art művészet Paradicsomában

MULADI BRIGITTA

Nemcsak a nagy nemzetközi művészeti vásárok (pl. ArtBasel) de a Velencei Képzőművészeti Biennále színhelyei, sőt maga a város is, in situ parttalanul hömpölygő szórakoztatóipari centrummá változtak. Úgy tűnik ennek jegyében választotta jelmondatául a két főkurátor Maria de Corral és Roza Martinez a „The Experience of Art / Művészet élménye” szlogent, amely semmiféle megkötést nem közvetít a kiállítók felé. A kortárs művészet kommunikáció, nincs kánon, nincsenek uralkodó irányok, a high tech mellett a hagyományos technikák éppúgy megélnek, mint a kolonializmus alól művészetükben is felszabadult népek nyers kézművessége. A Giardini bejáratánál Fabrizio Plessi Függőleges tenger című, hajó formájú 21. századi világítótornya fogad, egy, a természet és a high tech találkozásából született mű (és továbbra is ez a kettősség lesz a meghatározó jelenség).

Ebben a nyugtalanul pezsgő közegben nem is egyszerű a közönség figyelmét megnyerni, pedig a versenyszellem mindennél erősebb – mint a kereskedelmi televíziózásban – a nemzeti pavilonok némelyike gerjesztett nézőszámot, kígyózó sorokat produkál, egyszerűen azért, mert nem engedik be a nézőket, mint a franciák és az osztrákok, előjegyzik, mint a hollandok, vagy egyszerre kevesen férnek be, mint az Arsenaléban Mariko Mori ufójába.

Persze olyan helyszín is akad, ahol a hosszú sor valóban az érdeklődést takarja, mint az ausztrál pavilon, ahol Ricky Swallow finoman megmunkált, élethű fa installációi láthatók. A meghökkentő természethűség mindig hatásos és közönségsikerre tart számot, pláne ha horrorisztikus elemeket is beleszövünk. Ennek jegyében az elmúlásra emlékeztető németalföldi asztali csendéletek ikonográfiai arzenálja vonul fel eredeti kontextusban, vagy aktualizálva, mint pl. biciklis sisakból fejüket kidugó kígyók.

A „zöld hangulat” feltűnően belengte Velence levegőjét. A műbe zárt természet, a természet felé nyitó mű, a természet anyagait felhasználó művész a kortárs technikai tudásával, vagy arról lemondva kifejezetten gyakori jelenség. Határozottan érezhető a természeti környezet megtartására irányuló általános erőfeszítés, a figyelemfelkeltés szintjén mindenképpen.

Ha a magyar pavilon felől „navigálunk” a közvetlen szomszédunk, Izland sárból, szalmából gyúrt pavilonja a mitikus természeti ősöket idézi meg, persze a kazal belsejében azért pereg egy videófilm, az idősík tisztázására. A kanális túloldalán az olasz pavilonban a 21. század nemzeti múzeumának szánt kiállítási tárgy belsejébe léphetünk be, egy akvárium-kapszulába, amelynek dupla üvegfalát növénypreparátumok töltik ki. (Loris Cecchini)

Meglepő fordulat, hogy az élő legenda, a Gilbert & George páros is egy természetből vett motívumot dolgoz fel, bonyolult motívumrendszerekbe ágyazva a gingko biloba fa (egyszikű páfrányfenyő) levelét, amellyel mint gyógyító növénnyel találkoztak. A természetes anyagok közül a fa jelenléte a legfeltűnőbb, mint szobrászati anyag, festmény hordozója (Guiomar Mesa, Bolívia) vagy építészeti alapanyag. Hans Schabus gyermekkori, fára épített bunkereinkre emlékeztetve építette át (április óta a helyszínen) az osztrák pavilont, kívülről jégkristályra emlékeztető, az Alpok hegyvonulatait megformáló szobor alakban. Schabus műemléki rekonstrukciót helyettesítő átalakítása Das letzte Land címmel, olyan előképekre mutat vissza, mint Piranesi Függőhíd-terve, olasz háborús barakkok a heygekben, és persze az osztrák Alpok. Belül hatalmas falépcső-szerkezeteken keresztül juthat fel a látogató a Giardini fölé, ahol azonban csak egy aprócska ablakon dughatja ki a fejét, egy panorámaszelet megtekintésére, és a kukucskáló fejek látványa a pavilont kívülről szemlélők szórakoztatására is szolgál.

A koreai művészek affinitása a természet motívumaihoz, az extrém méretekhez nem különleges, de Choi Jeong-Hwa felfújható óriás virága a kertben és Ham Jin miniatűr „üvegházai”, egy pohárnyi bizarr enteriőrjei (vagy szoborkarikatúrái?) izgalmas oppozíciót alkotnak. A mértekkel játszik el Joaquin Sanchez hatalmas gyapjúgombolyagok installálásával, tájban, kertben…

Tájinstallációt készített Achille Bonito Oliva kurálása alatt Franco Nereo Rotelli, aki az Isola di San Secondo szigetet alakította át mediális munkával a Költészet szigetévé.

Andrea Blum (Központi olasz kiállítás/USA) fákkal beültetett pihenő-kiskertet kreált a Giardiniban, ennek ellenpontját is megtaláltuk az Arsenaléban, Maria Theresa Hincapié de Zuluaga sötétségbe burkolózó pusztulás-kertjét és a központi kiállításon Manfredi Beniati „múltszázadi” elfelejtett, pókhálóval beszőtt polgári enteriőrjét.

Az igazi édenkert projektet szerintem a luzerni Pipilotti Rist (1962) abszolválta „légies könnyedséggel”. A közönségnél mindenképpen. Így aztán a központi szándék: teret a nőknek, így is realizálódott. A svájci pavilon városi helyszíne a San St äe templom barokk egyhajós templom a Canale Grande partján (Domenico Rossi svájci születésű – az idősíkok összeérnek – építész tervei alapján 1709-ben épült homlokzattal) éppolyan befogadónak bizonyult Pipilotti Rist videó munkájára, mint a közönség. A lelkesedés persze kicsit a hála hangján is szólal meg, mert az éjszakába nyúló, többnapos, végeláthatatlan „art trip” kimerült résztvevőit Rist egy félórás „relax”-ra hívja meg. A félhomályba burkolódzó templomtérben elhelyezett kétszemélyes puha bársonyszófákra leheveredni is élvezet.

A Homo sapiens sapiens címet viselő édenkert-project a boltozatos mennyezetre négy projektor segítségével rajzolódik fel éteri zenekísérettel. Az ember paradicsomi állapotának átértelmezése „preparadicsomira” „nemileg” történt meg, ugyanis nem lehet tudni, hogy a két „oldalborda” mellől hová tűnt a videó-lektűrben csak tenyérnyi gyümölcsként, „magként” megjelenő férfi, talán az egyik nő rendelkezik vele? Könnyen lehet, minthogy Rist mint nő, aki nem szenved hiányt semmiben (Not the girl who misses much) – mindezt bizonyítandó –bizonyos férfi alkatrésszel fotóztatta le magát.

A multimédiás vízió, a Homo sapiens sapiens egy brazil őserdő mélyén készült, két vörös hajú, szeplős lány, filmbéli nevükön Pepperminta és Amber szereplésével. (Pepperminta, így hangzott volna Pipilotti lányának neve, ha éppen nem fiúnak születik. A Pipilotti a világ minden részén ismerősen hangzik, ugyanis a Nobel-díjas svéd írónő Astrid Lindgren (1907-2002) szintén vörös hajú, szeplős Harisnyás Pippijéről van szó, az öntörvényű csodagyerekről.)

A paradicsom, az édenkert a színhely, vagyis maga a templom középkori szimbólumrendszereket is megidéz, ahol a szakrális teremtés, az újjászületés misztériumának átélése történik. Az elsötétített tér mitikus és szürreális hangulatot teremt, a halk aláfestő zene biztosítja az érzéki élmény teljességét, a valódi átélés biztosítva van, a szórakoztatás teljes arzenálja felvonul. A néző hasonul Pipilotti Risttel, röpke fél órán át nem szenved hiányt semmiben, aki immer ausgeschlafen und hocmotiviert/mindig pihent és energikus. És komolyan gondolja: „Azt szeretném megmutatni, mi lenne akkor, ha nem éreznénk magunkat permanensen bűnösnek. Celebrálom a tiszta bűntelenséget. Ez nagyon jót tesz. Provokálni egyáltalán nem áll szándékomban.” (Velence, 2005. november 6-ig.)