Hagymahéj a márványlapon

Az 51. Velencei Biennálé

P. SZABÓ ERNŐ

Minden tréfa számít – írta a június 10-én megnyílt, novemberig nyitva tartó 51. Velencei Képzőművészeti Biennáléról Francesco Bonami, aki történetesen éppen a korábbi szemle főkurátora volt, s a maga részéről két évvel ezelőtt mindent megtett, hogy a legkülönbözőbb, a maguk nemében a legtráfásabb dolgok kerüljenek a közönség elé. Kijelentése ezért akár dícséretnek is tekinthető, Nem úgy a híres-hírhedt olasz kritikus, Vittorio Sgarbi tömören nmegfogalmazott ítélete – merda –, vagy éppen az kulturális miniszter, Buttiglione megnyilatkozása. Ő egyszerűen provincializmussal vádolta a szervezőket, elsősorban azért, mert a korábbinál is jobban háttérbe szorultak az olasz művészek, a Giardini központi épületébe, amely az olasz pavilonnak ad helyet, immár csak az egyik központi kiállítás résztvevőjeként kerülhetett be néhány művész Itáliából. Rosszallásának másik oka az volt, hogy túl soknak érezte a szeméremsértő, ha úgy tetszik, obszcén művet, amely elsősorban az Aresenaléban, a biennálé másik központi kiállításán megjelent.

Ha nem prekoncepcióval közeledünk a biennálén bemutatott művekhez, akkor alighanem elismerjük, hogy mindegyik megállapításban van valami, s természetesen egyiknek sincs teljesen igaza. Mert kétségtelen például, hogy a szűzhártya visszaoperálásának műveletéről készült video nem csupán sokkoló látvánnyal szolgálhat olykor, de ennek a sokkolásnak talán nem is sok értelme van, az alkotó, Regina José Galindo másik két munkája sokkal inkább meggondolkodtató, hiszen az emberi kiszolgáltatottságról, az erőszakról, a közös felelősségről beszél. Az egyiken egy fiatal nő minden szőrzetét leborotválva indul el az emberek közé, a másikon véres lábnyomokat hagyva közeledik egy épület felé. Mintha csak Marina Abramovic korábban szintén Velencében bemutatott performanszában felvetett problematikát – egyén és közösség, hatalom és kiszolgáltatottság – boncolgatná tovább a mű, talán csak annyi különbséggel, hogy az Abramovic-műből a földrajzi koordináták miatt konktrétabb utalásokat olvastunk ki a délszláv eseményekre.

Hagymahéj a márványlapon. Galindo munkáinak a szomszédéságában a központi kiállításra bekerült kevés olasz egyikének a művét, Bruna Esposito alkotását mutatták be az Arsenaléban, s ez az alkotás akár az idei rendezvény egészét is jellemezhetné. Egyszerre idézi meg a tradíciót, a nemes anyaggal dolgozó, azt formáló grand art szellemiségét, s a tűnékeny, a jelenhez kötődő, arról és annak szóló efemer művet, amely ebben az esetben akár szó szerint is az első szellőre megsemmisül, amíg azonban létezik, párbeszédet folytat a múlttal és a jelen többi alkotásával s persze magával a nézővel. A tűnékenység és a maradandóság kettőségéből alakulhat ki azután az a szavakkal nehezen megfogalmazható érték, amely a művészet folyamatosságát eredményezi abban a korszakban is, amelyben egyre több prófécia hangzik el a művészet haláláról.

Kétségtelen, hogy a hagyományos értelemben vett műalkotás, a festmény, a grafika, a plasztika újabb teret veszített a velencei történések fényében. Az Arsenaléban úgyszólván kivételt jelent a néhány, a klasszikus tradíciókhoz kapcsoló, azokat megújító mű, mint Louise Bourgeois, Paloma Varga Weiss plasztikái, s bár a Giardiniban központi kiállításán valamivel kedvezőbb vol az arány, az idén a nemzeti pavilonokban is visszaszorult a számuk. Mindezzel együtt azonban számos izgalmas munka szerepel Velencében, tisztább, artikuláltabb képet ad a biennálé a kortárs művészet folyamatairól, mint tette azt két vagy éppen négy, hat évvel ezelőtt.

A korábbi rendezvények, például Achille Bonito Oliva vagy a Harald Szeemann idején inkább a kurátor arcképét formálták meg, igaz, nagyon szellemesen, izgalmasan. Jean Clair egyetlen aspektust választott a kortárs törekvések bemutatására, a figurális művészet helyzetét elemezte, Germano Celant „beugróként” néhány hónap alatt csak töredékeket rakhatott össze mozaikszerű egésszé. Két évvel ezelőtt Bonami mintha csak az esetlegességet kívánta volna ellenpontozni, a maximális egzatságot célozta meg, főkurátorként ezért választott maga mellé tíz további szakembert, hogy fejezetekre, alfejezetekre tagolva mutathassák be a jelen törekvéseit. Az eredmény: követhetetlenül bonyolult összefüggésrendszer, a művek százainak kaotikus összevisszasága. S persze az, hogy a mostani kiállítás létrehozására két olyan spanyol művészettörténész kapott megbízást, akik nem nemzetközi sztárok, de megfelelő tapasztalattal és ismertséggel rendelkeznek a munkához. Legalábbis az elgondolás szerint. Az olasz kultuszminiszter máris azt javasolta – miután kézcsókkal köszöntötte őket –, hogy a következő alkalomra olyan kurátor(oka)t kell választani, akik ismerik és szeretik az olasz művészetet.

A Giardini központi épületében, amelynek homlokzatát az életművéért Arany Oroszlánt kapott Barbara Kruger alakította át szövegeivel egyetlen konceptualista alkotássá, Maria de Corral rendezte meg a L’Esperienza dell’ Arte – A művészet tapasztalata vagy kísérletezése – című kiállítást. Arra törekedett, hogy „ne úgy vegyük, mint egy kifinomult önmagáért való diskurzust napjaink művészetéről, hanem mint nyitott teret a különböző megnyilatkozások számára, amelyben realizálni lehet a tapasztalatok kicserélésére irányuló vágyat, ideákat, reflexiókat, amelyek akár provokálóak is lehetnek.” Nyitottság, intenzitás, generációk közötti kapcsolatok – ezek a tárlat vezérgondolatai. A témák pedig, amelyeket Corral a legfontsobbaknak tart az általa kiválasztott, többnyire már korábbi tárlatokon is szerepeltetett, ezért útitársaknak nevezett művészek munkáiban: a nosztalgia a visszahozhatatlan múlt iránt, a test és annak újradefiniálása, a hatalom, az elnyomás, az erőszak hatása az egyén életére, a szociálpolitikai kritika, a már meglévő képek, filmek, narrációk archívumként való felhasználása, amelynek köszönhetően a dolgok újradefiniálása és személyessé tétele megsokszorozza a művészi tevékenység hatókörét.

Az utazás mítoszként jelenik meg az Arsenale Rosa Martinez által rendezett Mindig egy kicsit távolabb című öszeállításán. A címet a velencei író és képregényrajzoló Hugo Pratt egyik könyvének főhőse, Corto Maltese inspirálta, akinek alakja a kurátor számára a romantikus, független, minden veszélyes kalandra vállalkozó utazót jelképezi. A művész is ilyen utazásokra indul, állítja, a képzelet konstrukcióit használja föl, hogy a valóságot jobban megértsük, új perspektívákat nyit a lingvisztikai, szociális és ideológiai átalakulásokhoz. Különböző megfogalmazásokkal tehát, de a két kurátor egyetlen nagy utazásra invitálja tehát a nézőt, miközben a nyelvi eszközök megújításáról, a generációk közötti párbeszédről és a művész személyes felelősségéről beszél.

Valamikor a XX. század közepén indul ez az utazás, második világháború utáni időszakban, amikor művész, de általában az ember szerepe is megváltozott a társadalmon belül. A művészet tapasztalata című kiállítás egészen pontosan 1954-ig viszi vissza a nézőt az időben, hiszen akkor állított ki először a biennálén Francis Bacon, aki az egyik főszereplője a mostani tárlatnak (miközben barátja, Lucian Freud, aki ugyancsak bemutatkozott ötvenegy évvel ezelőtt Velencében, most élő klasszikusként a Museo Correrben rendezett életmű tárlatával tér vissza Velencébe). Tapies, Philip Guston, Agnes Martin, Marlene Dumas festményei vezetik a nézőt a klasszikus modern művészet értékeitől a kortárs kifejezésmódok felé vezető úton, míg William Kentridge animációs csodái, Dan Graham üvegpavilonja, Zwelethu Mthethwa expresszív fotói, Perejaume Courbet-parafrázisai érzékeltetik, milyen sokféle módon újulhat meg az eszköztár, illetve hogy ez a megújulás milyen sokféle új értéket hozhat létre. Vagy éppen hogyan léphet az eszköz a személyiség helyére, ahogyan az Arany Oroszlánt kapott Thomass Ruff óriási méretű digitális képei érzékeltetik.

Az Arsenale bejáratánál sokkoló feminista közjáték, az amerikai Guerilla Girls művészcsoport brutális „óriásplakátjai” fogadják a nézőt (meglehetősen indokolatlanul, hiszen ezen a biennálén több nő művész szerepel, mint bármikor), Joanna Vasconcelos Budapesten is bemutatott, tamponokból összerakott hatalmas csillárja társaságában. Megvilágosodást ugyan nem ígér a sterilen csillogó óriási világítótest, de ráhangolja a látogatót az elkövetkező összeállításra, amelyben az installáció, a videoinstalláció, videoprojektor dominál, számos kvalitásos és nagyjából ugyanannyi felejthető variációban. Az előbbiek közé tartozik például Stephan Dean Arany Oroszlánt érő három videoja, Pilar Albarracín Viva Espagnája, Cristina Garcia Rodero fotográfiái Ghada Amer jing-jang kertje, Pascale Marthine Tayou színes műanyagzsákokból készült installációja. A kubai származású, Németországban dolgozó Diango Hernandez videoinstallációja a legeszköztelenebb egyben leghatásosabb művek közé tartozik: a bolsevik diktatúrák vezetőinek névsorát vetíti a falra néhány szögesdrót és oszlop kíséretében – máshol talán kevésbé hatásos lenne a mű, az Arsenaléban, a hosszú kötélverő csarnokban kitűnően érvényesül. Ha csak annyi lenne az érdeme a két kurátornak, hogy a korábbi zsúfoltság helyett minden mű megkapta a megfelelő teret, már nem keveset tettek volna a biennálé megtépázott tekintélyének helyreállításáért.

Ami a teret illeti, a magyar pavilon kiállítói mindig is a legjobb körülmények között dolgozhattak. Más kérdés, hogy egy-egy kivételtől eltekintve emberemlékezet óta halványan szerepeltek művészeink Velencében. Az idei kiállító, Kicsiny Balázs (kurátor Fitz Péter, nemzeti biztos Fabényi Júlia) Navigációs kísérlete megtörni látszik ezt a kevéssé örvendetes sorozatot. Egyszerre kötődik Velence sajátos adottságaihoz és a létezés térben és időben végtelen koordinátarendszeréhez, a központi kiállítás alapgondolatától sem függetlenül hívja fel a néző figyelmét az utazás, a felfedezés, az új földrészek meghódítása, a különböző kultúrák, hitek közötti kapcsolatra. Összetett problematikával persze nem egyszer találkoztunk már Velencében bemutatott magyar műveknél, ezúttal azonban a mű a szó szoros és átvitt értelmében is betölti a rendelkezésére álló teret.

Olyannyira, hogy ha nem kultúrdiplomáciai kérdés lenne általában, akár a legjobb nemzeti pavilonnak járó Arany Oroszlánt is megkaphatta volna a meglehetősen mesterkélt Anette Messager-műegyüttest bemutató francia pavilon helyett. Sok más nemzeti pavilonnak erre nem nagyon lett volna esélye, bár az osztrákok Hoffmann tervezte épületét óriási organikus objektummá lényegítő Hans Schabus teljesítménye vagy az északi országok ezúttal teljesen üresen hagyott épülete a közepén álló három óriási fával éppen olyan izgalmas élményt ad, mint az oroszok szélfolyosója, a kínaiak titokzatos hangkompozíciója és az Arsenale egyik kertjében felálított, a természet és az épületek között közvetítő bambusz szerkezete vagy Pipilotti Rist mennyezetre vetített, kaleidoszkópszerűen megsokszorozott lírai képei a Santa Stae-ben. Mások, máskor, máshol persze más műveket is láttak, tartottak, tartanak kiemelésre méltónak. Miközben ugyanis a Giardiniben és az Arsenaléban áttekinthetőbbé bált a kínálat, a biennálé vagy a csatolt rendezvények helyszínei tovább szaporodtak a városban. Sokszor észrevehetetlen egy-egy mű, kiállítás, máskor akkor bukkan rá a látogató egy helyszínre, amikor már lemondott a megtalálásáról. Szóval izgalmas a műkeresés az idei biennálén is, amelyről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nem érdemes a figyelemre.