Emberek és emberkék

Varga Zsófia kiállítása

SOMOGYI ZSÓFIA

Varga Zsófi munkáit igen régóta ismerheti már a nagyközönség – legutóbb egyéni tárlatán a 2002–2005 között készült grafikákból láthattunk egy szűk, de igen erőteljes keresztmetszetet.

A kiállítás anyagot egyben látva elsőre úgy tűnt – hogy nem véletlenül, majd arra is fény derül –, hogy az idők során némiképp változó képi világ apró, pár vonallal megrajzolt törékeny, suta kis főhőse eltűnt s helyét átvették a nehéz, nyomasztó, és korántsem tökéletes építészeti elemek.…Csak alaposabb körbejárás után derült ki, hogy szó sincs erről, minden műnek megmaradt a maga szereplője. Csak, ha lehet, az idő előrehaladtával még magányosabb lett, még elveszettebb a fölé boruló ál-kőóriások, épületek, szerkezetek között.

Pedig elvileg ő építette-kreálta őket, mégis időtlen emlékekként jelennek meg a várak, lépcsők, szobrok. Mindegyik megformálásában van valami játék, egy csavarás, statikaliag pontatlanok, felül talán nem is az van amit várnánk tőlük az aljukat nézve, nem jutunk rajtuk sehová.

Felmerül a kérdés, hogy ebben a furcsa közegben mi a szerepe az emberkéknek? S ha már kicsit utaltam rá, hadd idézzek Ludwik Askenázi Emberek és emberkék című novelláskötetének egy művéből.

„Az embernek sok barátja van, akiket csak úgy futólag látott. Valahogy odakerültek az életébe, kis jelenésük volt benne, aztán eltűntek a színről. Vagy azt mondták: »A gróf úr megsebesült a párbajban«, vagy: »Alenka szívélyesen üdvözöl, többet nem mondhatok«. Közben beavatottan mosolyogtak, vagy titokban felsóhajtottak, vagy egyszerűen, szépen elmentek, egyenes tartással, érzéssel.

Minden életnek megvannak a maga hősei és statisztái. Nem adatott meg nekünk, hogy felismerjük igazi szerepüket a játékban. Akit hősnek hiszünk, gyakran csak statiszta; egy vakkantás néha sorsszerűvé válik az életünkben.”

Eddig az idézet. Szóval, hősök és statiszták. Varga Zsófi grafikái kapcsán újra és újra ugyanabba a kérdésbe botlottam. Vajon a szereplői mennyire hősök, vagy mennyiben befolyásoltak és meghatározottak a körülmények által? Lehet, hogy csak statisztálnak ők a saját életükben, és a külvilág foglyai? Az egyik korai munkán (2002) Szent Antalt látjuk például, intim környezetben, saját házában, mely ugyan szörnyekből épül fel, de ezzel még nem lenne baj: azok ugyanis éppen abból a világból valók, mint ő maga, ugyan azokból a vonalakból nyernek alakot. (És saját lelkének belső szörnyei között elég meghitten tud közlekedni az ember.) Ám e világot fenyegeti mégis egy másik, feketébb, alaktalanabb, az ismertet körülszövő-elnyelő szféra támad éppen. Ahogy tudjuk, Szent Antal éppenséggel ellenállt a kül- és belvilág szörnyeinek, de ha Varga Zsófi későbbi munkáit nézzük, csökkenőnek látszik e pozitív tendencia.

Az elveszett Aphrodité (2003) vagy az Ars longa, vita brevis (2004) című képeken például még központi figura a kicsi alak, s mögötte tornyosul a szerkezetileg pontatlan, instabil szobor, épület, megkérdőjelezve az öröknek szánt, s annak tűnő dolgaink törékenységéről alkotott képünket. Az egyik legjátékosabb mű ezek közül talán a Forradalom (2004), ahol az apró emberke lelkesen, lobogó hajjal rohan, viszi zászlóját, mely neki a megújulást, a változást jelenti, az ő világ-alakító képességének szimbóluma. Ám e zászló valójában rettentő vén, hiszen minden korban vitték már, és ennek nyomán megkövült függönyként ereszkedik alá a világ nagy színpadára…

A későbbi munkákban azonban sötétedik a játékos vízió. Szó szerint is egyre kevesebb a világos rész, a Szent Antalt szörnyekkel ábrázoló munka szélén feltűnő fekete szövet ugyan egész más formában, de már ellepte a műveket, masszív testet kapott, korláttá, fallá sűrűsödött, s így telepszik rá az emberkére. Aki, ha nem szerepelne, talán nem is éreznénk a szorítást, csak a kietlen sejtelmesség, üresség fojtogatna. De az emberi alak megidézése egy művészeti alkotásban, bár szolgálhatja például a téri viszonylatok jelzését, legfőképpen útmutató a nézéshez, a lelki azonosulás elősegítője. A képen megjelenő általános alaktól – csak egy szempillantás, hogy önmagunknál tartsunk.

És éppen elveszünk, elég csak a kiállított művek címeit sorolni: Tájkép III., Korlátok, utak (2005) vagy Labirintus (2005). Repedezett falak, sehova nem vezető lépcsők, drótkerítések, lépcsőházak formái vágnak egymásba, nőnek össze, hogy egy töredezett, magányosságával együtt zaklatott, szagatott látványú, cseppet sem biztonságos világot hozzanak létre.

Ebben áll tétován, a mű legszélén, épp-hogy felfedezhetően a kicsi alak. Néha mintha már csak visszanézne ránk, ahogy elhagyja a számára lakhatatlanná szűkült-sötétült terepet. De a teljesen negatív végkifejlet előtt feltűnhet számunkra a Külvárosba (2004) finoman, alig észrevehetően berepülő angyal. Nem könnyen fedezhető fel az alakja, szinte beleolvad a háttérbe. De ott van. Mégiscsak vigyáznak ránk.

(Örökmozgó Galéria, 2005. VI. 7–VII. 3.)

Ludwik Askenázi: A tojás. In Emberek és emberkék. Budapest, 1965, Európa Könyvkiadó, 91.