Lappok és laptop

Csáji Attila kiállítása

SZEMADÁM GYÖRGY

„A szem a fénynek köszönheti létét. A fény olyan szervet fejleszt ki közömbös állati segítő szervekből, melynek az a célja, hogy hozzá hasonlóvá legyen, s így alakul ki a szem a fény hatására a fényért, hogy a belső fény találkozzék a külsővel.” (Johann Wolfgang Goethe: Bevezetés a Színtanhoz)

Csáji Attila a képzőművészek között egyike a ritka kivételeknek, hisz elmondható róla, hogy – talán intellektuális adottságainak is köszönhetően – művészi pályája töretlenül egyenes utat rajzol elénk. Következetesen, fegyelmezetten, egyenletesen építkezve halad azon a csapáson, amelyet egykor kijelölt magának.

Tavaly, amikor mindkettőnket azzal tisztelt meg a Magyar Művészeti Akadémia, hogy tagjai közé fogadott, ámulva néztem a székfoglaló előadása alkalmából vetített, egész alkotói életútját bemutató válogatást a műveiből, s arra gondoltam: bizony irigylésre méltó az olyan képzőművész, aki vállalja – és vállalhatja! – pályája minden szakaszát, sőt minden egyes művét. Legutóbb – amikor a műtermében jártam – boldogan mutatta azt a – valamikor a 60-as években festett – Ikon-transzparens című képét, melyet sikerült egy gyűjteményből visszaszereznie. Nos, elképedtem attól, hogy ez a körülbelül negyven éve készült műve mind kvalitásával, mind szemléletével milyen szervesen illeszkedik a legújabbak közé.

Csáji Attiláról és festészetéről a jól áttekinthető oeuvre okán tehát könnyű beszélni, de igen nehéz újat mondani, mert az alkotó – úgymond – mindig is „szem előtt volt”, s szinte mindent elmondtak és leírtak róla nálam avatottabb ítészek. Mert Csáji Attilának nemcsak a műveit, de őt magát is szinte lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni, hisz igazi közösségi emberként és művészetszervezői – sőt, sajátos értelemben mondhatnám azt is: kultúrpolitikusi – tevékenysége révén súlyos nyomot hagyott (és ezt persze pozitív értelemben mondom) az elmúlt évtizedek képzőművészeti életében.

A 60-as évek végén, illetve a 70-es évek elején a politika és a kultúrpolitika sivár kalitkáiból kitörni próbáló ún. – néha pejoratív éllel is emlegetett – neoavantgárdjának egyik meghatározó alakja volt. Megalapítója és névadója a Szürenon csoportnak, egyik szervezője a néhány nap nyitva tartás után betiltott „R” kiállításnak és az első években fő koncipiátora a Balatonboglári Kápolna Tárlatnak.

Csak a tájékozatlanabbak kedvéért jegyzem meg, hogy tevékenysége akkoriban egyáltalán nem a ma oly divatos „művészeti menedzser” fogalmát fedte, hanem akár a meghurcoltatásokat is vállaló bátor kiállás volt. Csáji Attila afféle élharcosa volt egy tehetséges, progresszív, fiatal művészcsapatnak, akik közül akkor még sokan hittek abban, hogy egy valamire való avantgárd művésznek minden szempontból – etikai vonatkozásban is! – élharcosnak kell lennie, már csak azért is, mert az avantgárd kifejezés eredetileg élgárdát jelent. Később aztán persze bebizonyosodott, hogy az úgynevezett művészi progresszió sokak számára nem jelentett egyúttal etikai tartást is, de sokszor még építő szándékot sem. Ám ez a felismerés már csak valamikor tíz évvel később született meg bennünk.

Egy dolog azonban ma már világosan látható. Az, hogy az árral szembeni úszás sokat kivett belőlünk. Meg sokakat kivett közülünk. Egy Mezei Ottó művészettörténész által rendezett összegző kiállításon, mely afféle „partizántabló” volt, hisz a 70-es évek avantgárdját kívánta bemutatni, utána számoltam annak, hogy hányan adták fel és hagyták abba az alkotómunkát, vagy tértek le kényelmesebb utakra, hányan menekültek el idő közben a kilátástalanság elől egy másik országba, hányan lettek alkoholisták vagy elmebetegek és végül hányan haltak meg idő közben. Döbbenetes volt az eredmény. Ennek a tágan értelmezett generációnak csak mintegy 60 % - a folytatta töretlenül később is a megkezdett utat. Ilyen gazdag ország ez! – mondhatnám keserűen.

A Szürenon kiállítói közül hárman meghaltak, de a többiek – mintegy utólag is igazolván Csáji Attila egykor beléjük vetett bizalmát, s alkotásaik értékébe vetett hitét – rangosabbnál – rangosabb díjak birtokosai lettek. Egyikük Balogh Rudolf-díjat, hárman Munkácsy Mihály-díjat, ketten pedig Kossuth-díjat kaptak. Csak valahogy – és ez is mennyire tipikus történet! – Csáji Attilát felejtették el a döntéshozók feldekorálni efféle dísszel.

A rendszerváltoztatás után – 1992 és 1994 között – Csáji Attila a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjából Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületévé alakult művészeti szervezetnek lett az elnöke, s ezzel egy időben másodmagával ő volt az, aki a kommunista diktatúra által szétvert, egykori Szinyei Merse Pál Társaság újjáélesztésénél bábáskodott, amelynek megalakulása után a tagság őt választotta első elnökévé.

Közösségi feladatvállalásai mögött mindig egy erős társadalmi mondanivaló, illetve ideológiai elkötelezettség állt, mely konceptuális munkáiban is megjelent. Ennek egyik kései reprezentánsa az Üzenet Joseph Kosuthnak című műve, ami az említett művész egy olyan munkájára reflektál, amelyet a konceptuális művészet alapművének szokás tartani. Ez egy valós székből, a székről készült fotóból és a „szék” című lexikonszócikkből állt. Csáji Attila egy tojással végzi el ezt a demonstrációt úgy, hogy a fotó helyébe egy tojásholográfiát állít, mintegy jelezve: a fogalmi gondolkodástól eljutottunk egy virtuális világ létrehozásáig. Ebben a félelmetes mintha-valóságban Csáji Attila olyan éber, tudatos otthonossággal mozog, mint Tarkovszkij Stalkere a Zónában, de tudja: a túl technicizált világ immár megkérdőjelezi ember voltunk spirituális meghatározottságát is.

Csáji Attila ugyanakkor – vagy tán éppen ezért? – identitástudatunk megőrzésének elsőrendű fontosságot tulajdonít, mely hit egyik jelzése az a hologramm, amelynek plasztikus építménye mögött az ősi magyar rovásírás jeleinek beható tanulmányozása áll. Ugyanezt a különös – kétirányú – érdeklődést fejezi ki legutóbbi – a Kiscelli Múzeumban rendezett – lézerbemutatójának címe is, mely így hangzott: Lappok és laptop, s ahol a legmodernebb technika ősi motívumokat keltett életre.

A 60-as, 70-es években elkezdett Jelrácsok-sorozata voltak talán azok az első lépések, amelyekkel elindult a Kiscelli Múzeum felé. Ezeken a képeken a vaskos, felgyűrődő matéria úgy hatott, mintha ősi, ismeretlen kultúrák írásjeleit látnánk.

Közhely immár, hogy Csáji Attila plasztikus képeit valójában a fény élteti. A művész elmondása szerint egy régi kiállításának rendezése közben jött rá arra, hogy a fényforrások – kiállításokon szokatlan – elhelyezésével vizuálisan tovább értelmezheti Feketék című sorozatának darabjait. Ezek a komor, monokróm, fekete képek triviális csomagolóanyagok – textilek, hullámpapírok és tojástartók – felhasználásával készültek, s talán nem túlzás, ha azt állítjuk: a művész által megélt kor életérzése is megtestesült bennük.

Később művei megszínesedtek, sokszor erodált tájakról, egykori emberi települések nyomairól készült légi felvételekre kezdtek emlékeztetni, majd egyre nagyobb felületen és egyre intenzívebben jelentek meg rajtuk a hideg, ezüstös fémszínek, amelyekben néha fényszerű pontocskák világítanak.

Legújabb munkáin ecset- és faktúra kezelése egyre expresszívebbé vált, némelyik képe pedig sosemvolt pikkelyes lények ezüstösen csillogó csontvázkövületének képzetét idézi az emberben.

Legyen szó surló fényekkel megvilágított, dombormű hatását keltő képről, festett, világító foltokról és pettyekről, vagy akár az ezüst csillogásáról, jól látható, hogy Csáji Attilát mindenek előtt a fény foglalkoztatja, s így jutott el a vaskosan felhordott faktúrák anyagszerűségétől és a fekete képektől a testetlen fénysugár használatáig.

Jelmondata akár Goethe utolsó két szava is lehetne: „Mehr light!” Azaz: több fényt! Csáji Attila képeit nézve rájön az ember, hogy ez az örök emberi vágy korántsem csupán az adott felületre eső lux értékét kívánja növelni.

(Siófok, Kálmán Imre Múzeum, 2005. IV. 30 – VI. 15.)