Megváltás a halál mezsgyéjén

Hajas Tibor művészetének összegző kiállítása

Szombathy Bálint vagy Karen Eliot

„A mítosz megment, konzervál, életben tart. A mítosz óv és megőriz, mint a bunker. Szerencsés az, aki már életében átlép a mítoszba; megmenekült”, írja A túlélés esélyei című filmesszéjében (1979) Hajas Tibor, amelynek apropója egy King Vidor-alkotás. Hajas életművét értelmezve nyilvánvalóvá válik, hogy a szerző a fenti meghatározást önmagára vonatkoztatva (is) írta s így az önvallomásnak (is) tekinthető. Nem tudom, van-e a magyar művészetnek még egy olyan alakja, aki ennyire lényeglátóan és mindenre kiterjedően tételezte volna emberi és művészi létgyakorlatának, személyének és alkotói géniuszának esszenciáját, mint Hajas Tibor. Képzőművészeti munkásságát éppen ezért nem szabad – és nem is lehet – elválasztva vizsgálni filozófiai traktátumokkal megtűzdelt szöveges műveitől, amelyek szépirodalmi értelemben is keretet adnak testművészeti opusának, mindamellett, hogy általában véve is kiindulópontját képezik tágabb művészeti törekvéseinek. Talán akkor sem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, Hajas vizuálisan rögzített testművészete nem más, mint bölcseleti felismeréseinek hiteles illusztrációja.

A lázadás jegyeit explicit tartalmazó és ezáltal társadalmi-politikai belebonyolódásoktól sem mentes korai költeményeinek hatásmechanizmusa durván szembeállítja Hajast a korabeli hatalommal, és olyan megfontolásokra készteti, melyeknek értelmében a későbbiekben egész figyelmét a halál-érintettség végsőkig szubjektív definiálásának szenteli. A börtönt is megjárt Hajas már nem a külvilágra figyel, hanem kizárólag önmagára, önmaga szabadság-víziójára: ha a szabadság megvalósíthatatlan a társadalmi kontextusban, akkor azt máshol, magában az individuumban, annak testi adottságaiban kell keresni, mert „a test az egyetlen valóban megbízható médium”. Ha a hatalom megmondja, mit szabad beszélni, írni és festeni, akkor a test lehet az a valami, amibe még nem lehet beleszólása, mert a test magánügy.

„Tökéletesnek kell lenni – és halhatatlannak”, vallja a legodaadóbb hittel Hajas, aki a sorsot művészeti formaként határozza meg, és meghúzza annak számára érvényes kereteit. Azt hangoztatja többek között, hogy egy adott művészetben eleve kell lennie valami önveszélyesnek, valami totálisnak, és a művész magán viseli művészetének következményeit. A hetvenes évek végén készült fő művei kivétel nélkül ennek a hitvallásnak a szellemiségét ontják magukból, miközben a performansz műfajában jelölik meg azt a szabad terepet, ahol az egyén cselekvését nem befolyásolják külső tényezők. Az előadásban a művész önmagával rendelkezik és kizárólag önmagának tartozik felelősséggel.

Hajas Tibor valamennyi test-, illetve akcióművészeti alkotásán megállapítást nyer irodalmi és képzőművészeti indíttatása, fő kifejezőeszközévé pedig – az élő megjelenés mellett – a fénykép lép elő, amely kezdeti dokumentarista jellegét levetkezve fokozatosan a szuverén műalkotás rangjára lép. Az olyan utcai akciókban, mint amilyen a Levél barátomnak Párizsba (1975) vagy az Élő comics (1975) a fénykép csupán tanúsítja az esemény megtörtént voltát, ám testművészeti alkotásaiban immár műtárgyként jelenik meg, és a hagyományos táblaképet helyettesíti. Különösen azokban a Vető János által rögzítettekben (Húsfestmény-sorozat, 1978; Képkorbácsolás- és Felületkínzás című ciklusok, 1978), amelyek intim, műtermi környezetben, a közönség kizárásával, precízen megtervezve készülnek.

Hajas fotóperformanszainak fő jellemvonásává a dramaturgiai felépítettség, a részletekbe menő technikai megkonstruáltság válik, de végsőkig eredeti annak a módja is, ahogyan a fényképpel bánik. A korabeli body art-ra jellemző önmegsemmisítő, énpusztító effektusok Hajasnál nem annyira saját testén, mint inkább a fénykép felületén érhetők tetten. A fotók utólagos megmunkálásának önsanyargatást idéző eszközeivé a bécsi akcióművészek által is kultivált kaparások, vegyileg felvitt ráhatások, festői intervenciók válnak, megteremtve az „emberen túli ember” káprázatvilágának kulisszáit, annak a transzcendens tudatállapotnak a fizikai közegét, amelyben az ember egyfajta eszméletlenség állapotába kerül, a lét és a nemlét közötti vonalon egyensúlyoz. Hajas azt a végsőkig veszélyes pszichofizikai szituációt keresi, amelyben benne van a megváltás lehetősége, s amit ő a legalapvetőbb belső emberi igények egyikének tart. Nyilvános előadásaiban nem egy esetben magát a kísértetvilágot idézi, a cselekményeket sötétben, sejtelmek közepette bontakoztatja ki. Szívesen alkalmaz felvillanó magnéziumfényt, melyet a lét szinonímájaként, rövid tisztánlátásként értelmez (Engesztelés, 1978; Chöd, 1979). A fény vakító káprázata szünetjel egy hosszú sötétségben, egy pillanatnyi fájdalom, a megváltás metaforája. Bár ezek a nyelvi effektusok elsősorban a spirituális tartalmak szolgálatában állnak, nem valószínűtlen, hogy a szerző burkolt társadalomkritikáját is magukban rejtik.

Hajas nem volt alkalmas a guru-szerepre, mint Erdély Miklós, és talán éppen ezért hagyott maga után anyagiságában is értékelhető, hiánytalan teljesítményt; annak dacára, hogy fiatalon elhunyt, és alkotásainak javát mintegy másfél évtized alatt hozta létre. Minden figyelme, minden összpontosítása önmagára irányult, valamennyi tette küldetéstudatának perfekcionista példává emelését vette célba. Ennek fényében kell tehát értékelni mindeddigi legteljesebb kiállítását, életmű-bemutatóját is, hiszen a korábbi kísérletekről – 1987-es székesfehérvári, 1990-es richmondi és 1997-es budapesti emlékkiállításairól – tudjuk, hogy azok az összegzésnek csupán a szükségességét vetették fel. A 2005 júniusában nyílt Hajas-retrospekció immár egy összehangolt csoportmunka részét képezi, hiszen a rendezvényre időzítve jelent meg a szerző szövegeit magába foglaló kötet (Szövegek, szerk. Almási Éva, Enciklopédia, 2005), illetve – valamivel korábban – a vizuális munkáinak törzsanyagát tartalmazó album (Képkorbácsolás, szerk. Beke László, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 2004). A kiállításkatalógushoz csatolt DVD a fenti publikációkhoz lényegileg már nem tesz hozzá semmi újat, viszont a katalógusban napvilágot látott és Hajas szövegművészetét elemző Dékey Krisztina-szöveg jelentős előrelépés a művész opusának teljes megértése tekintetében.

A Baksa-Soós Vera szerkesztette életmű-kiállítás minimum két szempontból bizonyul feltétlenül korrektnek és hat a felfedezés erejével. Egyrészt: válogatás tekintetében legalább akkora arányban viszi nyilvánosság elé Hajas korai, közterületeken lebonyolított akcióit (Utcára a mondanivalóddal!, 1975), és mindeddig „marginálisként” kezelt egyéb alkotásait – fotóobjektjeit (Pótlások, 1976), pecsétakcióit (Minden a saját másolata, 1974), grafikáit, hanganyagait –, mint központinak tekinthető és ezeddig leginkább favorizált testművészeti munkáit. Mindez azért lényeges, mert az eddigi publikációkban ezek a művek csak jelzésszerűen szerepeltek, sohasem teljes terjedelmükben – méltatlanul. Másodsorban: a kiállítás úgy akar mindent elmondani Hajasról, hogy nem mutat be mindent, nem ismétli sokszorosan a már ismertet. A testművészeti fotóperformanszok jelentőségét például oly módon emeli ki, hogy esetenként kinagyít egy-egy művet, betelepít vele egy fél termet, már-már az installáció szintjére emeli azokat. Az anyag egészséges levegőt áraszt, áttekinthető, és műfajilag is jól tagolódó; érezni rajta, hogy aki megtervezte, annak a valóságban is sok köze volt a szerzőhöz, illetve annak szellemi köréhez. Hajas életműve elsősorban az idea szintjén homogenizálódik, ám ezúttal nyilvánvalóvá válik, hogy kiállítóanyagként is izgalmasan hálás tud lenni, megérintve a szemlélő transzcendencia iránti érzékét, szakralitáshoz kapcsolódó vonzalmát.

Miután a szerző tragikus halálát követően huszonöt évvel sor kerülhetett az összegzésre – immár teljes a műtárgylista –, ezek után számos olyan művészettörténeti dilemma kerülhet előtérbe, melyek javarészt az életmű kontextuális beágyazottságának problematikájával kapcsolatosak, úgy a magyar, mint a nemzetközi művészet meghatározott vonulatainak tekintetében. Hajas megváltás-tripje nem egyedülálló a közép-európai régióban, hiszen valahol ezen az úton jártak a szélsőségesen öndestruktív bécsi akcionisták is, spirituális és intellektuális indítékai azonban vitathatatlanul megkülönböztetett helyet biztosítanak számára. Hajas tisztában volt azzal, hogy aki saját magával kísérletezik, az lemond az élet emberi kereteiről és végül elkárhozik. Azt is tudta viszont, hogy az „emberen túli ember” megformálásának egyedüli lehetőségét csakis a másságban kell keresni, és a művésznek egyfajta jellé kell válnia, olyan jellé, ami minden(ki) mástól megkülönbözteti. Ezért nem ismert önmaga számára sem kompromisszumot. Hihetnénk: korai halála természetszerű beteljesülése volt mindannak, amire törekedett.

Hajas Tibor (1946–1980): Kényszerleszállás. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2005. június 16–szeptember 4.