A rehabilitált özvegy

Habsburg Mária, Mohács özvegye. A királyné és udvara 1521–1531

KERNY TERÉZIA

Két „Magyarországi” Mária királynét ismert a középkori magyar történelemben. Az egyik, akit a 19. századi olasz historiográfia a szépen hangzó „Donna di animo virile” jelzővel illetett, V. István leánya (1255 körül–1323) volt. Anjou (Sánta) Károllyal kötött házassága után a Nápolyi Királyságban élt. A másik Habsburg Mária (1505–1558), II. Lajos király felesége volt, aki Magyarországról történt kényszerū távozása után 1531-ben Németalföld helytartója lett, s ahol „Maria van Hongarije” néven emlegették. Közös bennük, hogy mindkettő meghatározó egyéniségévé, aktív szereplőjévé vált kora nagypolitikai és egyházi küzdelmeinek, s közös bennük még az is, hogy mindkettőjüknek a Magyar Királyságtól meglehetősen távolt volt csupán alkalma kifejteni, kamatoztatni páratlan uralkodói képességeit. Míg azonban Árpád-házi Mária megítélése egyértelmūen pozitív, addig Habsburg Máriáé mindmáig meglehetősen vitatott az utókor szemében.

Habsburg Mária I. Miksa császár unokája, V. Károly német-római császár és I. Ferdinánd egyik húga volt. Az 1515-ben létrejött Habsburg-Jagelló házassági szerződés értelmében 1522, január 13-án nőül ment Jagelló (II.) Lajos magyar és cseh királyhoz (1506–1526).

Magyarországra érkezését már kezdettől fogva intrikák kisérték. Kedvezőtlen megítélésen nem segített az sem, hogy „éles eszű, gyors felfogású, de mégis körültekintő, cselekedeteiben nem kapkodó” volt, ahogyan őt később majd Oláh Miklós jellemezte Johannes Weze lundi érsekhez írott levelében. Udvartatásában az ősi mágnáscsaládokból senkit sem alkalmazott, ami persze teljesen érthető volt, hiszen vadidegen környezetbe került, a számára ismeretlen szokásokat követő, az idegenekkel szemben mindig is gyanakvó emberek közé, akikhez eleve nem lehetett túlságosan sok bizodalma. Kísérete kizárólag németalföldi (francia nyelvű), német és osztrák személyekből állt. Bonyolította kedvezőtlen megítélését az udvarban, hogy gyóntatója az erazmista Henckel János lett, ami tápot adott a vele kapcsolatos további gyanakvásnak: egyenesen Luther tanainak követésével vádolták meg. Bár politikai kényszerpályán mozgott, hiszen szinte minden egyes lépését felséges bátyjai éppen aktuális nagyhatalmi érdekszövetségei határozták meg; e mozgásszabadságból fakadó óhatatlan passzivitást a magyar uralkodói elit már úgy érzékelte és értékelte, hogy Mária az államügyek intézésével alig törődik. A bajok további forrása a fiatal házaspár életkori sajátosságaiból fakadt. Az udvarban egymást követték az önfeledt táncmulatságok, a maszkabálok, a zenés játékok, a lovagi tornák, a vadászatok, a solymászatok. Ahogy Hans Knell által festett portrékon is megfigyelhető, a királyné remekmívű drágaköves ékszereket, bársony, arany- és selyemdamaszt ruhákat viselt, költséges protokolláris ajándékokat rendelt. Mindezek a szórakozások, vásárlások mérhetetlenül sok pénzt emésztettek fel, de azt is világosan látni kell, hogy mindezek a luxuskiadások az uralkodó reprezentáció szerves részét képezték. Az udvartartás tetemes költségei sokak szemében szálka volt, s az idegenből érkezett királyné felelőtlen életmódja rovására írták, amelyet nemegyszer szóvá is tettek különböző fórumokon. Krzysztof Szyd łowiecki kancellár, Jagie ł łó (I.) Zsigmond király diplomatája például igen keményen megbírálta a királyi házaspárt, de ő legalább a bajok orvoslására is tett konkrét javaslatokat. Szerémi György, a Szapolyai-párt krónikaírója 1546–1547 körül írt elfogult emlékezéseiben viszont olyan lesújtó véleményt adott a királyné állítólagos könnyelmű, „lator” életvitele, majd az udvari kincstár elvitele, a reformáció tanaival való intenzív kapcsolata, az idegeneket előnyben részesítő magatartása miatt, amelyek a mai napig visszaköszönnek a hazai történeti irodalomban, anélkül, hogy bármilyen konkrét adatra, forrásra támaszkodnának.

A kiállítás rendezői, közel öt évszázad után, mindezeket a magyar historiográfiába oly szívósan berögzült negatív sztereotípiákat igyekeztek megcáfolni, megpróbálva „rehabilitálni” Mária személyét az évszázadok során rátapadt súlyos vádaktól. Mindezt tették széles európai összefüggésbe ágyazva, hiteles dokumentumokkal, korábban figyelmen kívül hagyott izgalmas forrásokkal megtámogatva, ritkán látott, jól válogatott kvalitásos darabokat fölvonultatva. Azt gondolom, hogy ez a szándékuk teljes sikerre vezetett. A Budapesti Történelmi Múzeum munkatársai által rendezett bemutató, ha szerényebb léptékben is, voltaképpen szerves folytatása a bécsi Kunsthistorisches Museum 2000-es V. Károly (Kaiser Karl V. [1500–1556]. Macht und Ohnmacht Europas), a 2003-ban megrendezett I. Ferdinánd (Kaiser Ferdinand I. 1503–1564. Das Werden der Habsburgmonarche) jubileumi, továbbá az I. Miksával és a Jagellók korával foglalkozó (Kaiser Maximilian I. Bewahrer und Reformer, 2002; Die Jagiellonen. Kunst und Kultur einer europäischen Dynastie an der Wende zur Neuzeit.. Nürnberg, 2002.) kiállításoknak. De nem csupán ezekhez a nagyszabású, látványos projektekhez kapcsolódott a budapesti tárlat, hanem azokhoz az utóbbi években egyre intenzívebbé váló kutatásokhoz is, amelyek a magyar királynékkal, királykisasszonyokkal, szent életű hercegnőkkel foglalkoztak. Közülük néhány kiragadott példa: Klaniczay Gábor Árpád-házi Szent Margit legendái kapcsán érintette a szent hercegnők "mennyei" udvartartását. Lukács Márta Árpád-házi Mária királyné életét és mecenatúráját dolgozta föl. Szende László Łokietek Erzsébet végrendeletét elemezte. A Közép-Európai Egyetem (CEU) Medievalisztikai Tanszéke 2004. október 13–15 között Medieval of Early Queens und Queenship Questions of Income und Patronage címmel nemzetközi interdiszciplináris workshopot rendezett. Zsoldos Attila az Árpád-kori királynéi intézményről jelentetett meg egy nagyon alapos kötetet. A tudományos munkák mellett kifejezetten népszerűvé váltak a nagyközönségnek szánt, nemegyszer vulgarizáló, intimitásokat sejtető ismeretterjesztő kiadványok is. A hirtelen megnövekedett érdeklődés oka részben egy, Nyugat-Európában már évek óta megfigyelhető, s időközben önálló diszciplínává vált kutatási tendenciához kapcsolható; amely a nők táradalomban betöltött szerepét, emancipálódását vizsgálja a legkülönbözőbb történelmi korszakokban; másrészt pedig egy régi, súlyos adósság törlesztése.

A kiállítás hét nagyobb kronológiai sorrendbe tagolva mutatja be Habsburg Mária Magyarországon eltöltött tíz esztendejének krónikáját házasságkötésétől végleges távozásáig. Az ezt követő nyolcadik egység Németalföld helytartójaként folytatott műpártolását villantja föl. Az utolsó részben a 19–20. századi képzőművészeti recepció kapott helyet. Az egyes szekciók közepén – „kiállítás a kiállításban” – Árvai György installációi kaptak helyet.

A kiállítás rendezője és munkatársai a bemutatandó anyag összeállításánál nem voltak könnyű helyzetben. Nem az anyag bőségével kellett ugyanis megküzdeniük és abból válogatniuk, szelektálniuk; hanem éppen ellenkezőleg, a hiányt kellett valahogyan pótolniuk, kitölteniük; anélkül, hogy fölösleges darabokkal, másolatokkal duzzasztanák fel azt. II. Lajos udvarának írott és tárgyi emlékanyaga ugyanis zömmel elpusztult, de a korszak magyar arisztokráciájának életmódját reprezentáló alkotások terén sem jobb a helyzet. Mindezeken túl azzal is számolniuk kellett a rendezőknek, hogy II. Lajos uralkodásának időszaka semmilyen nézőpontból nem alkot művészettörténetileg önállóan értékelhető korszakot. Ez az időszak ugyanis túlságosan rövid periódus volt, vagyis nem vált el élesen az azt megelőző, II. Ulászló nevével fémjelzett másfél-két évtizedtől. Látványos művészi produkciók nem születtek. Nagyobb építkezésekről, így például a budai vár bővítéséről, sincs tudomásunk. Talán ezzel a ténnyel is magyarázható, hogy egy-két műfaj miért tett szert kivételes jelentőségre az udvarban. Közéjük tartozott például egy speciális heraldikai reprezentációs forma, a korszakban szinte kizárólag all'antica stílusban készült címereslevél (Radák Balázs és testvérei, Koppány Gergely, Szuholodi János, Sáfár Tamás és Pöstyéni Gergely, Joannes e Campanelliset de Bursel armálisa). A másik, külön tárgyalást érdemlő műfajjá a portréfestészet emelkedett, mindenekelőtt Hans Krell udvari festő révén, aki nem csupán a királyi párról készített öt pár félalakos portrét, illetve 1526-ban, két mára már elpusztult egészalakos olajfestményt, de egy szerencsésen fönnmaradt, Brandenburgi György őrgrófnak írt elszámolásából az is tudható, hogy ezeken kívül még más jellegű megrendeléseket is kapott. Ahogy ez a korban általában szokásos volt: élelmiszereket aranyozott, ládát festett, ruhákat, jelmezeket tervezett. Különleges csoportot képeztek a királyi pár (részben örökölt) ékszerei is. A legtöbb tárgy sorsa a beolvasztás lett. Szerencsére megmaradt rájuk vonatkozóan néhány írott forrás és Hans Krell, valamint Hans Maler portréi alapján is lehet róluk némi fogalmunk. Egy további együttest képviselnek a luxuskivitelű, a lakályosságot szolgáló berendezési és fölszerelési tárgyak: a falikárpitok; a dekoratív és figurális díszítésű kályhák, a bútorok, a lovagi torna; a sakkozás, a vadászat kellékei, az érintkezés mindennapos eszközei. Ezek zöme túlnyomórészt importból származott, de javarészük, miután mindennapos használatban voltak, szintén megsemmisült. Amit láthatunk tehát a kiállításon az csupán egy vékonyka szegmense az egykori gazdagságnak. Ez a sajnálatos helyzet óhatatlanul hiányérzet kelt a látogatóban. Csak ennyi maradt volna meg? - kérdezheti önkéntelenül. Vigasztalására szolgáljon, hogy az a kevés, amit lát, az mind minőségi darab és még töredékességében érzékeltetni is képes azt a pompát, azt uralkodói reprezentációt, amely a királyi párt körülvette és jellemezte. Egy részük valódi újdonságot jelent a szakembernek és a nagyközönségnek egyaránt, hiszen most láthatja először idehaza; más részüket viszont például az Iparművészeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban már sokszor megcsodálhatta, de ezek a művek is csupán ebben a történeti közegben és művészeti összefüggésrendszerben nyerték el valódi értelmüket.

Az egyes kiállítási egységek témájára és emlékanyagára egy-egy jól kiválasztott, frappáns idézet utal. Az események eligazodásában tömör magyar és angol nyelvű magyarázó szöveg segít. Zárójelben jegyzem meg, hogy ezek a vezetők csupán a magyar közönséget tájékoztatják érdemben. A külföldi néző számára készült összefoglalás túlságosan elnagyolt, nem eléggé informatív.

Végül néhány szó a kiállítás látványtervéről. A háttér egységesen sötét szürke. E komor szín sok mindenre utalhat. Például királyi fenségességre, előkelőségre éppen úgy, mint a Magyar Királyság vészesen közelgő katasztrófájára, a nemzeti gyász katartikus érzésére. Elképzelhető persze, hogy a szín kiválasztásában, a világításban állományvédelmi okok, de egy mostanság nagyon divatos tendencia is közre játszott. A színnel önmagában nekem személy szerint még nincs is problémám. Persze ez csupán az én egyéni véleményem. A látogatók többsége (lásd a nagyon komolyan veendő a vendégkönyvi bejegyzéseket!) már egészen másképp vélekedik. Megjegyzéseiből az derül ki ugyanis, hogy kifejezetten nyomasztja a sötét, kriptai környezet, amelyet néhány nem éppen szívderítő mű, például I. Miksa-ravatalképe még tovább erősít benne. Ez a sokakban rémületet keltő effektus rátelepszik az egész kiállításra, mintegy azt érzékeltetve, hogy a királyi esküvőt már eleve beárnyékolta valami nyomasztó sötétség, ahol ijesztő légkör uralkodott, ahonnan száműzve volt minden szórakozás. Ha ez a komor szín a mohácsi csatánál jelenik meg, az teljesen érthető. De az egész kiállításon keresztül már fölöslegesnek érzete a látogatók többsége, legalábbis 2005. október közepéig bizonyosan. Szóvá tették azt is, teljes joggal, hogy a gyengén látó vendégekre nem gondoltak, amikor ezt a színt kiválasztották.

Az egyes kiállítási egységek közepén Árvai György installációi láthatók, amelyek a művész koncepciója szerint az adott terem témájához ízesülnek. Erről a szándékáról a Magyar Televízió egyik kulturális műsorajánlójában nyilatkozott. Szerencséje volt annak, aki véletlenül éppen látta ezt a műsort, mert ez a törekvése egyébiránt teljességgel rejtve marad a néző előtt. A látogató érthetetlenül, tanácstalanul botorkál a sötétben pusztán fantáziájára hagyatkozva, találgatva, hogy vajon az egyes objektek vajon milyen rejtett, mély értelmű szimbolikát hordozhatnak. Lehet, hogy nekem túlságosan kicsi a képzelőerőm, de számomra például egyáltalán nem derült ki, csak néhány résztvevő és beavatott szíves szóbeli közlése nyomán, hogy tulajdonképpen mit is takarnak az eligazodást inkább hátráltató, mint segítő műalkotások. Árvai nem először készített installációkat történelmi kiállításra. Ő volt a látványtervezője a 2004-ben megrendezett Kiscelli Múzeum Mariazell-kiállításának is, amivel nem aratott osztatlan elismerést. Ez a mostani önmegvalósítása számomra kifejezetten hátborzongató. Nem az a problémám, hogy egy történeti kiállításon helyet kapnak a kortárs művészeti alkotások, akár a kiállítás mondanivalóját szervesen megtámogatva, akár tőle teljesen függetlenül. Volt már ilyenre példa idehaza, arra is volt már precedens, hogy egykorú dokumentumokat kortárs képzőművészeti alkotásokkal egészítsenek ki. A kritérium minden esetben az , hogy a kortárs műnek legalább annyira kvalitásosnak kell lennie, hogy önmagában is és értelmező funkciójában is megállja a helyét. Ez a törekvés itt szerintem nem igazán vált be. A brüsszeli csipkehímzést imitáló siralmas nejlon függöny-terítők; a sóbányászatra, a sótömbökre utaló műanyag darabok vagy a mohácsi csatamezőt jelképező, vörös lámpával megvilágított tömbök; a művelt nézőben leginkább Sütő András Gyermekkorom tükörcserepei című könyvét fölidéző, a didaktikus szocialista kiállítások primitív installációira emlékeztető objektek teljesen fölöslegesen terhelik a jó ízlésű látogatót.

A kiállítás megnyitása után három napos tudományos konferenciát rendeztek a múzeumban. Alig hány hét késéssel megjelent a szakkatalógusa, viszonylag elérhető áron. Kiadtak egy úgynevezett középvezetőt, a gyerekek számára pedig egy jól illusztrált színező készült. Miután néhány szervesen ide tartozó mű más múzeumok állandó kiállításain szerepel, ezeket érthető módon az adott kiállítási intézmények nem kölcsönözték még rövid időre sem. Érdemes ezért fölkeresni a kiállítás megtekintése után a Magyar Nemzeti Múzeumot és a Szépművészeti Múzeumot is.

Jó lenne, ha a Budapesti Történeti Múzeum Habsburg Mária-kiállítása egy olyan sorozatot indítana el, amelyet egy Árpád-házi Mára, Łokietek Erzsébet, Habsburg Ágnes, Mária Terézia, Erzsébet királyné-kiállítás követne. Ez nem csak az én óhajtásom. Az érdeklődés, mint ez a kiállítás is bizonyítja, bizonyosan nagy lenne azokon is.

(Budapest, Budapesti Történelmi Múzeum, 2005. IX. 30–I. 9.

Bratislava, Slovenské narodná galéria, 2005. II. 2–IV. 30.)

Oláh Milós levelezése. Kiadja Ipolyi Arnold. Budapest, 1875. 551. (Monumenta Hungariae Historica I/25.)

Krzysztof Szyd łowiecki kancellár naplója 1523-ból. Fordította Boronkainé Bellus Ibolya. Sajtó alá rendezte Zombori István. Budapest, 2004.

Szerémi György: Magyarország romléséról. Fordította Erdélyi László, Juhász László. Szerkesztette Székely György. Budapest, 1961/1971.

Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek. Budapest, 2000; Képek és legendák Árpád-házi Szent Margit stigmatizációjáról. In: Magyar szentek tisztelete és ereklyéi 2000. 36–54; Holy Rulers and Blessed Princesse. Dynastic Cults in Medieval Central Europe. Translated by É. Pálmai. Cambidge, 2002.

Lukács Márta: Árpádházi Mária nápolyi királyné és magyar szentjeinek története. Budapest, 2003.

Szende László: Łokietek Erzsébet végrendelete. KÚT III. (2004/2.) 3–12.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. a királynéi intézmény az Árpádok korában. Budapest, 2005. (Társadalom és Művelődéstörténeti Tanulmányok 36.)

Például: Soltész István: Árpád-házi királynék szentek és szeretők. [Budapest], 1999; Estók János: Királynék könyve. Magyarország királynői, királynéi, kormányzónéi és fejedelemnéi Budapest, 2001.

Időben és koncepcióját tekintve meglehetősen távoli példa, de ilyen volt az 1973-ban a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett Párizsi Kommün-kiállítás is, hol az egykorú dokumentumok és fölnagyított fényképek mellett Schaár Erzsébet szobrai is láthatók voltak.