LÓSKA LAJOS

Kőbezártfejek

Szurcsik József festményei és grafikái

LÓSKA LAJOS

„A művészet az igazság működésbe-lépése.”

Heidegger

SzurcsikJózsef idén készült festményeit és rajzait tekinthették meg az érdeklődők ősszel két helyszínen, az Ericsson és a GodotGalériában. Tekintélyes mennyiségű – pontosan hatvanegy – képpel és grafikával jelentkezett a művész, ami azért is szép teljesítmény, mert a munkáknak már októberre el kellett készülniük, ugyanis a hónap elején ugyanazon a napon, néhány órás eltolódással nyílt a két tárlat. Akik ismerik Szurcsik életművét, tudták, hogy mániákusan egy témát – félprofilban ábrázolt kőből faragott, falazott, szoborszerű, állandóságot sugárzó fejeket – mutat majd be a művész, számtalan formában és variációban: egyesével, párba állítva vagy szinte tömegként, többet egymás mellé sorjázva. Talán annyiban mások ezek a legújabb munkák, mint a korábbiak, hogy míg a régebben készültek a szabadban állnak, a most kiállítottak nagyrészt kőbe, fába, épületbe, várkastélyba, börtönbe zártak.

Mielőtt azonban bemutatnám ezt a szó konkrét és átvitt értelmében is színes anyagot, érdemes és szükséges visszapillantanunk eddigi munkásságára. Szurcsik József pályája a 80-as évek második felében indult. 1985-ben fejezte be a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, 1988-ban pedig a művésztovábbképzőt. Ebben az időben már leáldozóban volt az új festészet, és a fiatalok – GalluszGyöngyi, KótaiTamás, SzíjKamilla stb. – egy szikárabb újkonceptuális, némiképpen minimalos stílusban kezdtek el dolgozni, de ebben az időben jelentkezett a szocreálon ironizáló „kék acélosok” (KunglGyörgy, KicsinyBalázs stb.) csoportja is. Szurcsik azonban más utat választott. Korai, némiképpen társadalomkritikus munkái inkább az új tárgyiassághoz kapcsolhatók, annyiban viszont eltér tőlük, hogy míg az előbbi irányzathoz köthetők demitizálták, tárgyiasították a témáikat, Szurcsik inkább mitizálta az övéit. Monumentális, örökkévalóságot sugárzó emberköveit, falembereit a régmúlt mítoszok hangulata lengte, lengi körül, akárcsak a néhány évvel korábban induló GaálJózsef munkáit. Nem véletlenül említik méltatói monumentális kőfigurái kapcsán az egyiptomi művészetet, hiszen maga a grafikus-festő is hivatkozik erre: „…az egyiptomi művészetet kimondottan szeretem. Nekem ez jelenti a csúcsot. Tetszenek a gyönyörűen leegyszerűsített formák… Elgondolkodtató, mi lehet az, ami a dolgokat több ezer éven keresztül fenntartja? Hát a hatalom. Maga a társadalmi berendezkedés, a politikai rendszer konzerválja a dolgokat. De vajon hol itt az egyéniség szerepe? Mert a 20. században én még mindig azzal a tudattal ébredek, hogy EGYÉNISÉG! A divat azonban meghatározza mozgásterünket. Mindenkinek ugyanaz a farmernadrág kell, és szép fokozatosan feladjuk sajátosságainkat.”

A 90-es évek közepén, második felében elfordult a félprofilban ábrázolt fejeitől, pontosabban akkor is fejeket festett és rajzolt, csak áttételesen, tárgyakból, spakliból, halakból formálta meg őket. 1995-ben a szentendrei Művésztelepi Galériában tizenkét festményen és ugyannyi tusrajzon emberfejű halakat ábrázolt, egy évvel később a Vigadó Galériában emberarcú, spaklikat megjelenítő olajképeit láthattuk, melyek egyszerre voltak tárgyak és félprofilban ábrázolt archaikus figurák. 1997-ben pedig olyan színes – kék, zöld, piros –, sokszor repesztett háttér elé helyezett éles, hegyes késeket festett, melyeknek hol a pengéje, hol a nyele formál emberfejet (Féltékenykés, 1997).

E látszólagos kitérő után ismét visszatért a félprofilban ábrázolt emberfejekhez, melyek hol spirálba csavarodnak, hol tölcsérformából dudorodnak ki, vagy éppen kitüremkednek a vászonból, 1997-től ugyanis színes, repesztett technikával kezdi festeni plasztikus hatásúvá váló képeit (Nagy titkokőrzői, 1997).

Az Ericsson Galériában huszonhárom komputertechnikával készült grafikáját tárta a látogatók elé, mely technikáról a következőket írja a katalógus bevezetőjében Nagy T. Katalin. „Az eljárás menete, hogy egy elektronikus ceruza, az úgynevezett Wacom Tablet segítségével a művész a számítógépbe rajzol, minden színt külön rétegen készít el, s nyomtatáskor vissza-visszatéve az akvarellpapírt, színenként nyomtatja a papírra a képet, akárha litográfiát vagy szitanyomatot készítene.”

Szurcsik József természetesen nem azonnal jutott el nagy motívumához, a sziklafejekhez. A főiskolán olyan lapot is készített, melyen egy síkban ábrázolt színes szörnyállatka mellett Penrose-nak a virtuális teret dokumentáló lehetetlen háromszöge látható (Címnélkül, 1986). A munkáin először feltűnő monumentális, profilban ábrázolt fejek még majdnem naturálisak és erősen társadalom kritikusak (Gerinctelenek, 1990), az évek múltával azután egyre elvontabbá és szimbolikusabbá válnak (Csapda I., 1997; Lélekcsavar II., 1999). Legújabb, rajzos felületű grafikáinak már az a sajátságuk, hogy falból rakott vagy kőből faragott fejeik nem a szabadban állnak, mint korábbi társaik, hanem különböző furcsa épületekbe, farönkökbe, téglafalba vagy páncélruhába zártak, onnan néznek ki. Nem kell hosszasan bizonygatnom, hogy e lapok ihletője, miképpen több kortárs művészünk – DeimPál, SomogyiGyőző – hasonló témájú munkájának, a Kőműves Kelemen című ballada is lehetett. Ilyen befalazott, ablakon kitekintő fej látható a Rejtőzködő című nyomaton, de ugyancsak a testüket alkotó falszerű páncéljuk ablakán keresztül nézik a világot az Önvédők is. Más grafikákon a fejek organikus burokba ágyazottak. A Kertész című kompozíción téglafal előtt egy emberarcú facsonk, fatuskó magasodik, melynek ablakoktól, résektől lyuggatott felületén virágok pompáznak. Fatörzsek váltak emberré, (vagy emberek fákká) és szorulnak egymáshoz az Egymásban című lapon. A PokoljárókIV. két csuhéból vagy hajfonatból szőtt ruhába öltözött emberarcú kőbálványa szintén örök mozdulatlanságra van ítélve, mivel egy téglafal tornyosul előttük.

A Godot Galériában felvonultatott harmincnyolc festmény az eltérő technikából adóan színesebb, oldottabb, nem olyan szigorúan szerkesztett, mint a komputernyomatok. Közülük is a legszínesebb és a leglátványosabb a Távolodó című vászon. A zöldeskék háttér előtt repesztett felületű, ablakokkal, lőrésekkel ellátott falspirál látható, melynek egyik ablakából félprofilba ábrázolt figura tekint ki. Ugyanezt a módszert alkalmazza a Vágybörtön című festményen is a művész, csak itt egy hasáb formájú lakótorony egyik nyílásából néz ki egy fallény. Bár a szabadban vannak és tömegben, mégis magányosak a Lélekarchitektúra piros-téglaszínű oszlopemberei. E festmények egytől egyig az elidegenedett, elmagányosodott, önmagába zárkózó modern emberről szólnak, mely magányosságot és elidegenedettséget az egzisztencialista filozófusok fogalmazták meg a legpontosabban.

Szurcsik legutóbbi képein új motívum is megjelenik, mégpedig a víz. Már a grafikák egyikén, a Kárhozottak II-n is a vízbe süllyednek a spirálfejű lények, Ugyancsak vízben álló két üllőfejű sziklaember a főszereplője az Igazságőrzők című képnek. A víz minden élet forrása, a megtisztulás szimbóluma, de ugyanakkor a pusztulás eleme is. A lélektanban a személyiség mélyrétegeinek jelképe, melyet titokzatos lények laknak. Az igazságőrzők a sárga horizont előtt rendíthetetlenül állnak a folyóban, mely valószínűleg a Styx, és a lelkeket várják, hogy azokat a túlvilágon a megfelelő helyre irányítsák

Ám, hogy ne csak én értelmezzem a képeket és a grafikákat, befejezésül ide másolom a művész néhány –akár ars poeticának is tekinthető – gondolatát. „Műveimben az emberiség alapproblémáit dolgozom fel. Különösen foglalkoztat az egyén viszonya környezetével, a társadalommal, a hatalommal és az ehhez kapcsolódó problémák sora. Munkáim figurálisak. Szándékosan egyszerűsítve arcokkal »meséltetem« el az éppen adott témát, úgy, hogy az bizonyos szinten pontosan leolvasható legyen, ugyanakkor a probléma bonyolultsága vagy képtelensége és megoldásának látszólagos lehetetlensége többféle értelmezést is lehetővé tegye.”

Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy a Szurcsik József képein megjelenő szoborszerű, monumentális, egyszerre metafizikus és szürreális sziklaemberek, fallények jelképek, posztmodern korunk örömeinek, kitartásunknak, magányosságunknak, nagyságunknak és esendő tehetetlenségünknek a szimbólumai. Rólunk szólnak, újszerűen és mélyen – ezért kvalitásos és gondolatébresztő művek.

(Ericsson Galéria és Godot Galéria, 2005. X. 4–29.)

Novotny Tihamér: Szétguruló üveggolyókban, Budapest, 2004, 240-244.

Sinkó István: A Halak Ura, Szurcsik József kiállítása, Új Művészet, 1995/11-12, 50-51.

Szurcsik József: Pokoljárók (katalógus) Budapest, 2005

Képgrafika, Magyar Képzőművészeti Egyetem (katalógus), Budapest, 2000, 70.