Átváltozások

A szövött kárpit egykor és ma – Szépművészeti Múzeum

MAROSI ERNŐ

Vannak szavak, amelyeket kimondva, asszociációk özönét indítjuk el, s hamarosan beszélni kezdünk mindarról, ami bennünket, a világról és rendjéről szerzett tudásunkat, életünkről, az emberi viszonylatokról, az erkölcsről alkotott nézeteinket érinti. Ezért lehetünk hálásak a Magyar Kárpitművészek Egyesületének, hogy kimondott egy ilyen szót, s a Szépművészeti Múzeumnak, hogy méltó helyet ad A szövött kárpit művészete egykor és ma címet viselő kiállításnak.

Mindkét ötlet szinte ravaszul ártalmatlan. Hiszen nincs kézenfekvőbb, mint Ovidius Metamorphosesének címét pályatémául kitűzni egy kárpitművészeti kiállítás számára – érdemes megjegyezni, hogy ez a szép magyar szó maga is az átváltozásokban megőrzött azonosság példája, úgy magyar, hogy áttetszően őrizte meg magában eredeti alakját a carpetet. Az ovidiusi Arachné-történetben, a Pallas Athénével versenyezni merészelő szövőlány mítoszában leírt kárpitok – az istenek tetteiből, persze, a versenytársak szemszöge szerint, a teremtőekből vagy a csalárdságokból – merített történeteket ábrázoltak, s nem hiányoztak bordűrjeik sem: leírásnak vagy mindenesetre mintának tarthatnánk őket az itt látható gobelinekről is. Ám az Arachné-mítosz nemcsak a textilművészt fenyegeti azzal, hogy pókként is végezheti: felvillantja az istenek derűje mögött megbúvó sötét kegyetlenséget, az irigységet és a bosszút, a velük versenybe szállás kockázatát: az apollói princípium – Arachné az ő viselt dolgait is megszőtte versenymunkáján – mellett létező dionüszoszit, a klasszikum derűs vagy kegyetlen mosolyának Nietzsche óta ismert kétértelműségét.

Ugyanilyen ártalmatlannak tűnik az „egykor és ma” is, amelyben éppen arra az összehasonlításra való felszólítás rejlik, amely Ovidius Arachnéjét a vészbe sodorta. S az átváltozások témája nyílt felszólítás a vetélkedésre, azt tűzi célul, hogy a művész fejtse ki véleményét az átváltozásról magáról, s mutassa fel, miben változott át a művészete, maga a kárpit. Mióta művészet és sport van, ez a versengés az előrelépés mozgató ereje. De nemcsak változást rejt magában, hanem mindkét területen a diszciplína állandóságát is: a versengés tárgyának vagy a pályának szigorúan kimért azonosságát.

Látjuk tehát: nem is annyira ártalmatlan ez a kiállítás, mint rutinszerűen gondolnánk, s a tét nemcsak a pályázatban van – ugyanis a szervezők díjakat is osztottak. Most már csak reménykedhetünk, nehogy istennő került volna a mellőzöttek közé. A mitikus fenyegetésen túl azonban még nagyobb az a szellemi tét, amit a metamorfózis-téma sokrétű, mindent, egész kultúránkat átfogó jelentéstartománya alkot. Nem itt van az alkalom egy ilyen tárgyú speciális lexikon ismertetésére. Talán elég csak arra utalni, hogy az Ovidius által is használt görög kifejezés és ennek ugyancsak közkeletű latin változata, a transformatio – például a Krisztus színeváltozását jelentő transfiguratióról nem is beszélve – mennyi mindent jelent az élet és a tudás különböző területein. Beszél például metamorfózisról a geológia, s fontos szerepet játszik a biológiában is. Ez utóbbi különösen tanulságos, mert áthatják a művészet világából merített képzetek. A metamorfózissal fejlődő élőlények kifejlett alakját imagónak nevezzük, s az előzetes fázisok egyikét bábnak, a másikat régies szóval lárvának, ami álarccal, maszkkal egyértelmű. Mintha a klasszikus műfajelmélet fogalmai szolgálnának az ontogenezis leírására! Ismeretes az ember teremtésének az a – minden bizonnyal Alexandria hellenisztikus környezetében létrejött – képtípusa, amelyben a teremtő lehelete, a psyché pillangó vagy apró szárnyas gyermek alakjában megy át Ádám szájába. E képtípus az egyedül reálisan létező platóni ideákról szóló tan keresztény olvasatának kifejezése. Ma az átváltozásokat a tudományban és a társadalomban – így a politikában – mindenekelőtt az evolució jeleiként tartjuk nyilván. A metamorfózis-témája ezért mindig aktuális.

De térjünk vissza Ovidiushoz! Ez a kiállítás úgy is tekinthető, mint egy tributum e múzeum egykori tudós főigazgatója, Pigler Andor emlékezetének, aki nagyszabású, Barockthemen című, az ikonológia alapvető forrásait tartalmazó kézikönyvében többek között az ovidiusi fabulák művészeti feldolgozásának katalógusát is megalkotta. A Metamorphoses egyik, az egész művön végigvonuló kérdése a művészi alkotás problematikája, ez teszi többé, mint szórakoztató mitológiai antológiává. Az esztétikai érték eredetéről szóló, sűrűn idézett szállóigévé vált helye Apolló palotájának kapuszárnyairól így szól: „Materiam superabat opus” – azaz: „A művészi munka felülmúlta az anyagot”: a nemesfémet. Sokféle értelmezésben idézték ezt az egyszerű kijelentést, amely minden bizonnyal a pénzben kifejezhető anyagi vagy ritkaság-értéknél emelkedettebb szempontról szól, s ilyen értelemben ma is aktuális. Azt már nehezebb megmondani, mivel emelkedik a művészet az anyag fölé: szellemi természeténél, az egész világ rendjének összefoglalására való képességénél fogva-e, vagy csupán mesterségbeli ügyességével.

Akárhogyan is értelmezzük a mondatot, a művészet mint autonóm, öntörvényű tevékenység elismerésének egyik alaptételét fejezi ki, azt amely egyik jelmondata volt az újkori művészetfogalom kialakulásának s egyben a művésznek a mesterember köréből a szellemi alkotók, az értelmiség körébe emelkedésének. A másik fontos jelszóban, a horatiusi „ut pictura poesis” hasonlatában a költészettel való egyenlőség deklarációját látták, mintegy kiegészítve az ovidiusi nyilatkozatot. A kárpitművészet máig küzd a grand artként való teljes emancipációjáért. Magyarországon kivételes alkalom, hogy a Szépművészeti Múzeumban találnak helyet a kárpitművészet alkotásai. Amikor egy évszázaddal ezelőtt – s ezt megelőzően a nagy magyar múzeumok differenciálódásának 19. századi előtörténete során – a „beaux-arts” már akkor is meglehetősen régies elgondolásán alapuló elnevezés mellett döntöttek, a gobelinművészetet nem mint a falfestészet egy különösen nagy becsű műfaját értékelték, hanem mint alkalmazott művészetet a – már korábban létrejött – Iparművészeti Múzeumba utalták. Ez összefügg azzal a bonyolult folyamattal, amelyet mindenekelőtt a gyáripar tömegtermelést szolgáló mechanikus technikái váltottak ki. Az iparművészeti múzeumok s az iparművészet fogalma világszerte az iparművészeti mozgalom keretében alakultak ki, amelynek egyik törekvése a kézművesség hagyományainak fenntartása illetve – ahogyan erre mindenekelőtt William Morris adott példát – a művesség régi, a reproduktív alkalmazás és a manufakturalizálódás előtti hagyományain alapuló megújítása volt. Ezt a megújulást, a francia Lurçat-hoz hasonló jelentőséggel és hatással a 20. századi Magyarországon mindenekelőtt Ferenczy Noémi képviselte. Nevének megemlítése itt különösen azért helyénvaló, mert minden ma működő magyar gobelinművész az ő örökösének és tanítványának vallja magát, nem utolsó sorban e művészet autonómiájának, képzőművészeti jellegének tekintetében. Ferenczy Noémi barátja, művészi törekvéseinek értő beavatottja és monográfusa is volt Tolnay Károly. 1949-ben publikálta Velázquez két képéről, a Las Hilanderasról és a Las Meninasról írott tanulmányát, amelyben Ferenczy Noémi nézeteitől valószínűleg nem idegen megfigyeléseket közölt arról, hogyan vélekedett a 17. századi nagy spanyol mester a művészet és a mesterség viszonyáról, amelyet az itáliai neoplatonista művészetelmélet az idea és az anyag, a disegno interno és disegno esterno ellentéteként fogalmazott meg. Tolnay szerint „Velázquez távolról sem volt ennek az eszmének egyszerű illusztrátora: az itáliai művészetteoretikusok felfogásával ellentétben nála a művészetet és a mesterséget egyszersmind szoros kapcsolat fűzi egymáshoz. A mesterség előfeltételezi a szépművészet ama »ideáját«, amelyet »kivitelez«, a testet öltött idea viszont megint csak a szépművészetekhez vezet vissza. Pallasz istennőként uralkodik mindkét birodalom felett.” Ezen a kiállításon méltán jelenítik meg a kárpitművészet fénykorát Velázquez századának pompás művei.

Képzőművészet vagy mesterség, grand art vagy art appliqué, szépművészet vagy iparművészet? Íme, a metamorfózis egy újabb aspektusa, amely egyre gyakrabban kerül szóba: a magyar múzeumok hagyományos szerkezetének és munkamegosztásának, a mai művészet tényleges viszonyaihoz megfelelésre való képességének kérdése. Egyre többször hangzik fel a jelszó, hogy életet kell vinni a múzeumokba, ha kell, kívülről. A múzeum és az élet egymásrautaltsága a régiek előtt sem volt titok. Ők azt írták fel a Szépművészeti Múzeum falára, hogy „Ars longa, vita brevis” – vagyis a maradandóbb létet a művészetnek tulajdonították. Mi szívesebben hangsúlyozzuk a művészet maradandóságában is változó aspektusát, soha meg nem szűnő mozgását. Nem utolsó sorban, kortársaink között szerzett tapasztalataink birtokában kevésbé bízunk a művészeti formák változtathatatlanságában. Íme, egy belső erőforrás, amelyből életet lehet meríteni. Ez irányban is egy lépés lehet ez a kiállítás, ha szeretettel fogadják.

(Szépművészeti Múzeum, 2005. XI. 8–??)