Plasztikus árnyak

Körösényi Tamás kiállítása a Műcsarnokban

Közvetlenül csak képvilágban, a képek világában élünk. C. G. Jung

Muladi Brigitta

Szellemeim a címe Körösényi Tamás legújabb plasztikai sorozatát bemutató kiállításnak, amelyet a Műcsarnok kupolatermében láthattunk. A Műcsarnok honlapján, a kiállítás rövid ismertető szövegében ez az értelmezést segítő mondat áll: „installációm egy interaktív kiállítás. Franz Xaver Messerschmidt, barokk szobrász hitt a szellemek létezésében. Hasonló szellemek velem is együtt élnek…”

Franz Xaver Messerscmidt 1783. augusztus 19-én 47 éves korában halt meg, tüdőgyulladásban. A sírja, amely korabeli források szerint a pozsonyi Szent Miklós temetőben lehetett, a mai napig nem azonosítható. Messerscmidt életében saját szellemeivel, árnyaival viaskodott, életrajza szerint paranoiás betegség gyötörte. Ebben a látomásos állapotban mintázta a barokk és a klasszicizmus határán jóval túlmutató karakterfejeit, amelyek megteremtették számára a kontinuitást, láthatóan a mai kortárs szobrászatig. Grimaszoló portréi az életet, a mozgást lopták be a halott anyagba, így abba a művészi folyamatba is beilleszthető előfutárként, amelyet a futuristák próbáltak megvalósítani, a mozgást a mozdulatlan matériában (ami tulajdonképpen jóval előtte a késő gótikus Giovanni Pisanónak is sikerült). Ebben az értelemben Medardo Rosso (Rodin kortársa) érte el talán a legnagyobb eredményt, aki – az ő korában nem a szobrászat anyagaként számon tartott – szokatlan matériákat használt a mintázáshoz, amelyeket a kor felfogásával ellentétben nem vázlatnak, hanem kész műalkotásnak tekintett. Mozgalmas felületű viasz és gipsz csendéleteit, zsánerjeleneteit az anyagok akkoriban nem értelmezett – nem maradandó, az idővel alakuló – tulajdonságaira építette.

Körösényi Tamás maga is új anyagokat hozott létre, pl. papírmaséból készült Tájhangokmajd……-sorozatban. VÁLTÁS!!! Eddig „környezettudatos” anyagokat használt, míg a Szellemeim műanyagmasszából készültek. Módszere konceptuális, mégsem mond le a szobrászati tárgyformálás érzéki rítusáról. Leginkább az a probléma foglalkoztatja, amely a sík kép és a plasztikai tárgy, anyag és kép, a térbe kilépő szobor látszólagos ellentétéből fakad. Ennek a vizsgálódásnak végpontján áll (szerintem) a műcsarnoki kiállítás, ahol – míg a térbe helyezett testként funkcionáló plasztikát síkformából alakítja ki, addig a hatásmechanizmus, sőt – az egész kiállítási koncepció a falon kialakuló sík árnyképekkel válik teljessé. Korábbi munkája, a Tájhangok egy művészettörténeti toposz, a tájkép plasztikai transzformációjából keletkezett széria, a műcsarnoki kiállítás – antropomorf, portrészerű képződmények sorozata – egy nézőpont- vagy korszakváltás eredményeként létrejött új gondolati egység.

A kupolaterem falaira vetett árnyékok a megformált szoborlények képmásai, és itt kapcsolódik be a latin elnevezés, az imago, mely szerint az ókori rómaiak a halottak árnyait, a szellemeket képeknek is nevezték. Az imago sokjelentésű szó volt: kép, arckép, mellszobor, hasonmás, alak, árnykép, halott árnya, látomás, parabola, elképzelés, gondolat, amelyek szinte minden értelmüket elnyerik Körösényi kiállításán. A síkforma meghajlításával készült plasztikák önmagukban nem értelmezhetőek, (sőt nem is konvencionálisan értett testek) csak a képpé vált árnyukkal együtt, amelyek történeti felfogás szerint a testek lenyomata, hitelesítője, filozófiai értelemben létük bizonyítéka. A (szellem)képek látszólag át is veszik a hatalmat a plasztikus test felett, de valójában egymás nélkül nem létezhetnének.

A színes síkból hajlított mozgalmas formák hagyományos értelemben sem testekként, sem szellemlényekként nem funkcionálnak, de az árnyékukkal, képükkel együtt, amely létük bizonyítéka, már igen. Filozófiai értelemben így válnak életre kész, az életet lehetővé tevő anyagi rendszerré, de a művész átlelkesítése, hite nélkül – a szobor híján volna valaminek, ami elengedhetetlen az élethez, nevezetesen a lelki komponensnek.

Az árnyékok itt nemcsak a művész által megalkotott szobroknak a fény segítségével létrehozott mindig változó – élő, az életbe visszahozott – képei, hanem a művészben élő szellemek, a példaképek, az egykori testek létezésének a művész által nyomatékosított bizonyítékai. Az ókorból származó árnyékfestészet (szkiagráfia) a testi létet átfordította képi látszatba, az élőt ezzel az örökkévalóságba helyezte. Az így létrejövő árnyék a távollevő testeket élőként idézte meg.

A kiállításon a megidézett szellemek is „élnek”, nemcsak képmássá válnak a falon vetett árnyékuk révén, hanem mozgással telítődnek, a néző haladásának megfelelően is – élők tulajdonságait reprodukálják, eleven lényekként mozognak.

A szellem szó etimológiai vonatkozásai, pszichológiai, filozófiai értelmezhetőségei annyira bonyolultak, hogy Jung egész tanulmányt szánt rá, de egy fontos összefüggését kiemelte, amelyről számomra Körösényi kiállítása szól: „Élet és szellem két hatalom, vagy szükségszerűség, amelyek között van kijelölve az ember helye. A szellem adja az ember életének az értelmet és a legteljesebb kibontakozás lehetőségét. Az élet azonban elengedhetetlen a szellem számára, mivel semmire se megy az igazával, ha nem képes élni.”

Az élővé tétel érdekében Körösényi, az újító médium nem a hagyományos módon ábrázolja a szellemeit, – miszerint az elhunytak árnyai átlátszóak, színtelenek, vagy szürkék, de semmiképpen sem színesek. A Pallas Nagylexikon szerint a „szellem filozófiai műnyelven a tudat jelensége, általában a lelki élet, amint tudatunkban megjelenik előttünk; szűkebb értelemben jelenti a gondolkodást, megkülönböztetvén azt az érzelemtől, akarattól, képzelőerőtől stb… Szellem leginkább a lelki élet tartalmának mivoltát s átvitten a gondolatok értékének bizonyos magas fokát jelenti.”

A szellemszobrok – mint látható, színteli lények jelennek meg, s ha kellő távolságból szemléljük őket, megelevenednek, akár úgy, mint Messerschmidt grimaszoló mellszobrai – amellett, hogy egy mágikus szellemidézés képeiként látványként is magukkal ragadnak, a szobrászt foglalkoztató művészeti problémák (sík-kép-plasztika-tér-idő-statikus-mozgó-fény-árnyék-szín) szemléltető figuráivá is válnak.

Dante Isteni színjátékában Vergilius a nagy elődök árnyaival találkozik a purgatóriumban, a hajdan volt testekkel, akik lenyomatként, képként élnek tovább a túlvilágon, és ebben az értelemben nyernek új életet a Körösényi megidézte plasztikák, árnyékaikkal mint a művész sokértelmű szellemei a művészet világában.

P. S.: Egy halk kérdés munkált bennem, míg a kiállítást néztem: Miért nem kapnak helyet nálunk kortárs szobrok a városokban (néhány ideiglenesen megvalósított törekvéstől eltekintve) úgy, ahogy európai nagyvárosokban Pl. a kölni Szoborparkban látjuk? Vagy ahogy Franz West nagyon kortársi gondolkodás eredményeként készült szobrai Bécsben – mostanában éppen maszkszerű fejei hídpilléreken – időről időre megjelennek. A köztéri szobrok ezzel szemben többnyire valami érthetetlenül konzerv-klasszicizált nézetet tükröznek. Lehet, hogy valójában a kortárs szobrászat teljes nem ismeréséről árulkodnak?

(Műcsarnok, 2005. X. 7–XI. 13.)

C. G. Jung: Szellem és élet – A fordítás az alábbi kiadás alapján készült C. G. Jung: Geist und Leben. In Jung: Gesammelte Werke. Band 8. pp. 361–383. Rascher & Cie. AG, Zürich 1967