Bujdosó Alpár

AZ ALKÍMISTA ÁLMA

(Ébli Gábor: Záborszky Gábor, Balassi, 2004)

Nem vitatni, legfeljebb kiegészíteni tudom és szeretném Ébli Gábor gondolatait, azokat, melyeket – elsősorban – a Záborszky Gábor munkásságáról, munkáiról szóló, most bemutatott könyvben megismertem.

Lehet, hogy húsz, de az is lehet, hogy huszonöt éve ismerem Záborszky Gábort. Persze művészetével intenzíven nem ily’ régen foglalkozom. Ez valamikor a ’90-es évekből datálódik. De már akkor feltűnt, hogy – látszólag – teljesen különböző periódusok követik egymást, az amerikai popra, vagy informelre rímelő munkáitól a Jackson Pollocknak feleselő, ám csak megjelenésében pollockos alkotásokig. A felületes szemlélő állhatatlanságot, jobb indulattal a keresést vélheti felfedezni ebben a művészi magatartásban, ám egy kis odafigyelés után kiderül, hogy sokkal többről van szó. Nemcsak a vizuális megjelenítés lehetőségeinek kipróbálásáról, az adekvát megformálással való kísérletezésről szól a történet, hanem elsősorban arról, hogy hogyan lehet olyan üzenetet/vagy üzeneteket megfogalmazni a kimondhatatlanról, mely egyedül és kizárólag a művészet és a művész feladata. Jean Francois Lyotard a fennségesről írt esszéjében arról beszél, hogy a művészetnek állandóan kísérleteznie kell, állandóan megpróbálni a megjeleníthetetlenre utalni, a megfogalmazhatatlanról hírt hozni. Két évvel korábban Megyik János és Bujdosó Alpár írt ugyanerről a Semmi konstrukciójában. Nos, Záborszky periódusai mögött is egyértelműleg ez a szándék, törekvés, próbálkozás húzódik meg – kezdettől fogva. Ébli Gábor is erről ír a fent idézett könyv 9. oldalán, így: „Vadonatújat csinálni – aligha reális, hiszen Záborszky mint ember és mint művész nem lett hirtelen más, valamint az életművet is egy minimális kohézió kell összetartsa. Ebből fakad az a dialektika, ahogyan a mai sorozatok új kreativitással hívnak életre régóta motoszkáló gondolatokat...Nem véletlenül: Záborszkyt pályája kezdete óta kíséri a transzcendens megidézhetősége a művészet révén.” Az Ébli Gábor emlegette dialektika világunk faggatása, földünk, az anyag faggatása. Már a korábbi művekben is, de a veszprémi kiállításon bemutatottakban egészen egyértelműen tör fel ez a szándék. A műveken négy elem: az arany, az ezüst, a kör és a koordináta-háló fér meg, vagy küzd egymással. A természettudomány hajdani műhelyeiben találkozunk ezekkel az elemekkel. A kiállítás címe is az alkímiára utal (Bevezetés az alkímiába). Arról lenne tehát szó, hogy Záborszky meg akarja idézni az aranycsinálók szellemét, a számunkra titokzatos hókusz-pókuszt, ahogy ólomból, vagy más közönséges fémből akartak aranyat fabrikálni? Amit ma, a magas technika és technológia korában meg szoktunk mosolyogni? És tényleg csupán ilyen egyszerű dolgokról szólt az alkímia?

Valójában a kezdet kezdetén, a 2.-3. században ez az Alexandriából hozzánk származott tudomány az anyagok fizikán túli, úgymond vegyi viselkedésével, a kémiával való foglalkozást jelentette. Csupán a 17. században, Paracelsus megjelenése után szorult vissza az okkult tudományok közé. Közönségesen a „királyok tudományának” nevezték, nem annyira, mintha királyok űzték volna, sokkal inkább azért, mert királyok pénzelték az alkimistákat, akiktől ellenszolgáltatásként minél hamarabb és minél több aranyat vártak.A valamirevaló alkimista viszont tudós volt. Tudjuk, hogy a bölcsek köve után kutatott. Hogy ez lett volna az az anyag, melynek érintésére bármilyen nemtelen fém arannyá vagy ezüstté változik, vagy éppen azt az életelixiert jelentette, mely az örök ifjúságot hivatott biztosítani, – avagy éppen az a minden (világi) jelenség mögött meghúzódó rejtett formula, ami után még korunk Heisenbergje is kutatott (az a bizonyos „heisenbergi világképlet”!)? Vajon titokban, a művekben Záborszky Gábor is a bölcsek kövét keresi? E periódus jó néhány képe ebbe az irányba mutat: a Space night I és II, a Pollock-hommage-ok, és még inkább a Drip painting (Szent Ferenc), vagy a Tisztelet Zeffirellinek, melyeken már megjelenik az a koordináta rendszer is, mely az űrkutatásban a világűrben való tájékozódás alapja.

Az alkímiára következő alkotói periódus, mely az akvarellfestő álmáról szól, csupán vizuálisan különül el az eddigitől. De még így sem igazán. Mert a vászonra felhordott természetes anyagok Záborszky egész pályáján jelen vannak: a föld, a kátrány, az agyag stb. Az egyetlen, mely meghökkentheti az embert, az a fotó. Ám ez is csak káprázat. A hetvenes évek Leporellojában, Képkapcsolásában, a Régi dolgok nyomaiban – és még sorolhatnám tovább – a fotó alkotóelem. Korán, egészen a kezdeteken. Mégis, a Műcsarnokban a felnagyított színes képek engem is meghökkentettek. A virágok, a füvek, a kövek. És mégsem: nem tájképek ezek, nem csendéletek, nem impressziók: látványról van szó, olyan vizuális élményről, melyben a színé a fő szerep. Vagy talán ahogy a cím sugallja: a festő álmának felébredés utáni, emlékezetből való lejegyzéséről, „ahogy emlékszik”-megvalósításáról? Mint ahogy egyikünk sem tudja álmát soha éberen úgy rekonstruálni, ahogy az tényleg volt. Záborszky a színes fotókhoz mindig valamilyen anyagot rendel hozzá: most már nem kátrányt, nem földet, nem ezüstöt-aranyat, hanem fínom homokot, lávakőörleményt, kőzuzalékot, őrölt kristályt, fémport – és sódert. Az akvarellek és a monokróm vásznak párosítása már eleve egyfajta panteista gondolkodásra, a Szent Ferencére, vagy a buddhizmuséra utalnak, mely Giordano Bruno, Spinoza, Schelling és Bergson filozófiájából köszön vissza nem csak Szent Ferencnek, hanem az antik idő hitvilágának is. Ha csak az Ericével megjelölt műre gondolok, mely a messze történelem-előtti világból, majd a föniciai punokról, a normannokról, a középkor háborúiról hoz üzenetet a házak szürkés-barnás köveivel, a hófehér galambokkal (gipsz-relief), és a mélyben lévő part sóderjával (a hozzárendelt vásznon).

De nem elég az akvarell és a monokróm vászon. A földön szárítókeretekre felhordott papírmasé-táblákba botlik az ember (ha nem néz a lába elé), melyen halványan vagy erősebben az alulról felhúzódó akvarell színfoltjai jelennek meg. Mint az átvérző gézkötésen a piros foltok, a vér, az élet foltjai. De a felszivárgó színek: színek, és nem vér. Talán még ennél is több? Hegel panteizmusa szerint Isten a világ dialektikus folyamataiban maga-magát valósítja meg. Dialektikus folyamataiban. Dialektikus folyamat-e, ahogy egy-egy panel a békésen, szinte észrevehetetlenül felszivárgó festékkel (az időben) önmagát valósítja meg?

J. F. Lyotard: Das Erhabene und die Avantgarde, in: Merkur, 38. évf., 1984, 160.

Magyar Műhely, 43-44. szám, 1974.

Ébli, 9.