Haláli játszmák

Nagy Kriszta „minta halála” a Godot Galériában

HUDRA KLÁRA

A kortárs művészetben a szinkronítások „összeolvasása” sokkal adekvátabb hozzáállásnak tűnik az önmagában megfejthető, leírható művészeti jelenségek leírásánál. Magyarán ha a művészek maguk írják történelmüket, akkor nem baj, hogy szocioérzékeny korszerűséggel vállalják „be” lehetőségeik kibontakoztatását, önmegvalósításuk formalista-technicista lépéseit. Így „sakkozgatván” az őket körülvevő egyrészt művészeti-szociometriai, másrészt gazdasági-társadalmi mezők objektív és szubjektív elemekből kiépült hálózatán lépegetnek előre önmegvalósító céljaik felé. A „sakktáblán” pedig egyre többen vannak, és hogy ki mozgatja a „fekete bábukat” az egyre bonyolultabb kérdés lesz. A képzőművészek számára már régóta nem újdonság létük egzisztencialista képlete, művészi énjüket ez oly szorosan takarja, akár a festőköpeny egykor. A kortárs művész saját ún. társadalmi szerepével akkor is tisztában van, ha azt nem küldetésnek tekinti, hanem a munkamegosztásban elfoglalt jogos pozíciónak, s így jelenünk szaporodó mecénásjelöltjeinek sincs azon mit csodálkozniuk, ha számon kéretik tőlük, az ab ovo, másfajta magatartásforma, financiális gondolkodás, pártolói stratégia és nem utolsó sorban a támogatottakkal folytatott párbeszéd-együttműködés kimódolt, az itthoni kondíciók és a nyugati párhuzamok figyelembevevésének képessége. Közép-kelet-európai, különös, így vagy úgy, de mégiscsak veszteséges történeteink azonban jócskán akadtak (még és már) az éppen zajló képzőművészeti élet pártolása terén a közelmúltban és a jelenben egyaránt.

E látszólag messziről indított bevezetőt Nagy Kriszta legújabb kiállítása, hívta elő elsősorban azzal a nő/művész munkáira oly jellemző sajátossággal, amit a pop art távlati perspektívájával populáris médiabűvölésként, a fluxus nyomán pedig public relation módszertanként írhatnánk le. Egyszerűbben: egy olyan művész legfrissebb, „alkalmi” dühének/akciójának, a mecenatúra feletti ítélkezés kényszerszülte megjelenítésének lehettünk tanúi, akit, többek között, a művészeti mellett a társadalmi nyilvánosság felettébb sikeres birtoklása jellemez már jó ideje, pályája kezdeteitől. A művészet efféle expanziója nem új keletű, és Nagy Kriszta e tekintetben az aktualizálás praktikáinak avatott művelője.

„Minta halál” – így szól a kiállításcím, amely persze egyúttal meglepő és tabukat sértő akció is. Morbid, sötét képzeteket kelt, de a jelen szegregációs – azaz az, ami nem esztétizált az nincs is – magatartáskomplexusaihoz jól illeszkedik. Túl tehát a meghívóhoz mellékelt – a gyásziratok patinás külsőségeivel díszített – meghívólevél kézhezvétele után, túl a megnyitóként megrendezett, a magyarországi neoavantgárd élő klasszikusainak egyike (kodifikálás és önterápia) által celebrált „gyászbeszéden”, és túl egy költőinek szánt „sirató éneken”, továbbá a kétszobányi térben látható kiállítás megtekintésén „a kortárs művésznő” befogadóinak-fogyasztóinak aha-élménye garantált: a művész testi-lelki személye a főszereplő ismét, a nagykrisztaság plakatírozása itt a lényeg. Azonban nem csak úgy l’art pour l’art, hiszen a bizarr szertartáshoz, árukapcsolással, pragmatikus vonatkozásokat és konklúziókat rendelt. A verbális közlés, megszokhattuk, fontos, a képi, figurális ábrázolással egyenértékű alkotóelem Nagy Krisztánál, s mindkettőt egy erőteljes szubjektív miliő hatja át. A „Minta halál” kissé hisztérikus kommentárja, a meghívó mellékleteként, mint gyászértesítő dokumentálódott. Három fejezetre osztható. Az első részben a művész önmagát gyászoló szertartására invitál minden ismerős és ismeretlen, maszkulin jelleget sejtető hímneműt, némileg egyszerre kacérkodva velük és a „nagy kaszással”. A szerepjátszó én a második etapban hangvételt és témát vált, kamaszos-sértettsége, morális jusztifikációja dominál. Beolvasásának alanyai jelesül a „Kovács Gáborok”, akikről a tájékozott bennfentesek, de az írott sajtót olvasó érdeklődők egyaránt tudhatják kik és mik ők, de most ki is mondattatik feketén-fehéren: ők azok, akiknek ”fogalmuk nincs a képzőművészetről, és nem támogatnak, mert azt nem támogatásnak hívják, ami a támogatónak nagyon jó üzlet, a támogatottnak meg nagyon rossz…”

A befejezés pedig még ennél is konkrétabb („ha érted, késő lehet holnaptól igaznak lenni”); értesít arról, hogy a Godot Galériában (a színhely belvárosi magángaléria, melynek névjegykártyáján egy totemszerűen megfestett csípőfogót festettek és a következő megállapításokat nyomtatták: „Az alkotó szabadsága.” „A gyűjtő szenvedélye.” – értékes, kép(let)es beszéd, amely megmagyarázza a helyszín megválasztását) megtekinthető „Nagy Kriszta közjegyző által hitelesített végrendelete, melyben nyilvánosságra hozza: haláláig saját tulajdonában maradt művei elégetendők, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók soha.”

Danse macabre és posztkonceptualista tetemrehívás-akció – a nem eldöntendő nem is kérdés, ez a művészet a visszacsatolás művészete, amely nemcsak a képi média nyelvezetére fordítja le az aktuális képzőművészeti diskurzust, hanem már az előbbiből nyeri divatos formakészletét, nagyjából azonosulva is azzal. A közéleti művész ad abszurdum így támadt volna fel tán? A hatásfok egyelőre a public relations mértékeivel mérhető, és azzal a fonallal másodszor, amellyel továbbra is konzekvensen kötődik a művész saját öntestépítő, önmagát médiaszereplő klisék mintái szerint, a képregények, a reklámfotók, a konzumálás beépített ikonjainak, a kontúrrajzos komputeranimációk, szándékolt, másolataként megjelenítő fenoménjához. A pop art dicsőséges reminiszcenciáit hívja elő, ahogyan Nagy Kriszta derűs-közönséges, virágos-mintás tapétakivágatókra montírozta önaktját (különböző, a női test látványát a konzumáló, fogyasztói társadalomban sémákba koreografált pozíciókban), hogy ezek mellé rendezze csontvázmásolataikat. Warhol zsenije ötlik fel, s vele megint a túlérett, pop artos vonatkozások, ha felidézzük sokszorosított ikonjai közül a Death and Desaster Series-tól a gyilkosságokat, áldozatokat és koponyákat felsorakoztatóakig bármelyiket, de még a Marylin és a Kennedy-portréit is – és ezek valóban távolba vesző halálos súlyosságát. Ezek a „politúrozott képek” megmutatták a warholi-attitűdből a legkarakteresebbet: azonosulását a média se istent, se embert nem ismerő cinizmusával, de az ugyan ezzel a rezonálással szégyenteljessé tevését ennek az egész mechanizmusnak.

Nagy Kriszta a galériában egyfajta siratófalat is berendezett, ahol kifüggesztett végakarata mellett további üzenetekkel sokkolja nézőit, többszörösen elrontott saját szövegekkel, meg például azzal a szükségszerűen kényszeres rokoni reakcióval, miszerint akinek holt hírét keltik, az sokáig fog élni. Mert a „kortárs képzőművésznőknek” bizony ajánlatos a minél hosszabb és termékenyebb alkotói életút (még egyszer: „Éljenek a kortárs képzőművésznők!”), az, hogy ne hanyagolják el magukat, mivel rosszabb a sorsuk az általuk oly méltányolt tömegkulturális fétiseknél, s hogy ez így van, arról győz meg képiségében egyértelműen, grammatikailag és stilisztikailag korrigálásra szoruló mondanivalójával már sokkal bizonytalanabbul a „Minta halál”. Egyetlen tapétarajzot nem ítélnék az enyészetnek, akár úgy is, mint azt a kőgalambot, amit a művész a galériába beemelt temető-művészeti ready made-ként; ekként tartanám meg az egyik falragaszt, jóllehet a többi, a kiállítás zárásakor nyilván a letépkedés-szemétbekerülés sorsára jut: Nagy Kriszta profilja vicsorogva nevetve néz szembe saját szintén vicsorgó-nevető koponyájával (persze háttérben a nyári lánykaruha-mintás tapéta) – ezt ábrázolja az önmagában is érvényes mű. A művész eddigi nárcisztikusságban (a pózolás megmerevedettségéhez mérten konzekvensen) bővelkedő stílusával élve, s hasonulva egy tökéletes kozmetikai reklámszöveg önterápikus jellegével – ami ugye ráillik erre a művészetre – tetszik ez a mű már csak azért is, mert megérdemeljük…

(Godot Galéria, 2004. XI. 22–-12.)