Az autonómvonal

XII. Országos Rajzbiennále, Salgótarján

LÓSKA LAJOS

Immáron tizenkettedik alkalommal rendezik meg Salgótarjánban az OrszágosRajzbiennálét. A tárlatot nézve óhatatlanul szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy mit jelent a rajz fogalma, mivel foglalkoznak képzőművészeink az új évezred elején. Már régen nem szokás a művészeti ágakat rangsorolni, ám az több mint valószínű, hogy a rajz volt az első, a legősibb ábrázolásmód, melynek a barlangrajzoktól kezdve az ezredfordulós autonóm rajzokig jellemzője a kontúr, a körvonal. Ha történetét dióhéjban akarjuk vázolni, azt mondhatjuk, hogy a rajz a rituális állatábrázolásoktól az avantgárd művészet uralmának kezdetéig a látvány egyre pontosabb leképzésének dokumentuma volt. Az avantgárd megjelenésétől, a 20. század elejétől az ezredfordulóig pedig egy új, addig nem volt forma keresését, kifejezését jelentette. (Az avantgárd jelszava: művészetben csak az lehet újszerű, ami eltér a tradíciótól, illetve tagadja azt.) A 80-as évektől, amikor az alkotókat ismét foglalkoztatni kezdte a történelem, a művészettörténet, és elkezdtek meríteni háromezer év művészettörténeti hagyományaiból, új etap következett, a transzavantgárd időszaka. Ekkortól már nem csak önanalízisekkel és formai újításokkal foglalkoztak a művészek: visszatért és teret nyert a művészetben a látvány, a konceptualitás, a fogalmiság. Az idea ellenében újból meghatározó szerep jutott a látható világnak, a látványon alapuló kifejezési módoknak. Az ezredfordulótól jelentkező új figurális stílus azonban csak a festészetben meghatározó, a szobrászatban és rajzművészetben inkább periférikus szerepet játszik, ahogy azt például a jelenlegi rajzanyag is mutatja. Nincsen meghatározó stílus, a minimal tendenciáktól a fotórealizmuson keresztül az expresszív kifejezésmódokig szinte minden irányzat jelen van a bemutatón, ebből következően kifejezetten posztmodern szellemiségűnek mondható. Amit azonban még megállapíthatunk: a hetvenes években annyira népszerű, a kassáki hagyományokra, majd a hard edge-re visszavezethető, síkgeometrikus ábrázolásmód már több mint két évtizede szinte teljesen eltűnt a rajz- vagy a festőművészetünkből.

A mai magyar rajzművészetben – a salgótarjáni anyagot nézve – két irányzat dominanciája némiképpen mégis kitapintható. Mindenekelőtt a szerkezetet, felületet kiemelő, a bauhausi, illetve a minimal art tradíciókat tovább vivő művészek csoportjáé, másrészt a tárgyi világot, sokszor annak szegmenseit objektíven bemutató társaságé.

A kiállítás külön teremben vonultatja fel az előző biennále díjazottjainak – SzabadosÁrpádnak és BenesJózsefnek – az alkotásait. A nagydíjas Szabados posztmodern, oldott, gesztusos, dinamikus firka rajzait állította ki, míg a Csohány-díjas Benes a korábbi, kövér figurái után határozott vonallal húzott, a felületbe karcolt, archaikus pálcika embereit mutatta be, melyeknek első darabjaival ugyancsak itt, e falak között találkozhattunk néhány esztendővel ezelőtt.

Először szóljunk a fakturális, minimal munkákról, melyekkel a leggyakrabban találkozhattunk a mezőnyben. Talán ez természetes is, hiszen az újhullám ellenében még a 90-es években felnőtt, és ma is szívósan és eredményesen alkot egy generáció, amelynek tagjai tudatosan a szikár, objektív kifejezésmódot állították szembe az újhullám szín- és formaorgiájával. Ennek a negyven körüli, alkotóereje teljében levő társaságnak – GalluszGyörgyi, KótaiTamás, NagyGáborGyörgy, MadácsyIstván, SzíjKamilla – a művei uralják a mezőnyt. De ugyancsak ilyen reduktív szellemiségű a rimaszombati illetőségű BalázsIstván munkája, melyen sraffozott felületen negatívban megjelenő koncentrikus köröket, céltáblát ábrázol (KörökI–II., 2004), illetve FürjesiCsaba opusza is, mely még címével is – Hommage à SolLeWitt - utal a példaképére, a minimal artra.

E szűkszavú megjelenítésmód kvázi előzményének mindenekelőtt MolnárPéternek hajszálrepedésekkel teli falfelületre, absztrakt, sohasem volt írásjelekkel telerótt tekercsekre emlékeztető Tizenötlépcsőfokát (2004) kell tekintenünk, amit Lao-ce tanai, a buddhizmus is megihlettek.

Ha vetünk egy pillantást a már fentebb említett társaság munkáira, megállapíthatjuk, hogy Gallusz Gyöngyi apró repedésekhez hasonló motívumokkal telehintett lapján geometrikus formák, a való világ tárgyainak árnyékai, nyomai láthatók (Átvezetésazárnyékvilágba II/1., 2004). Kótai Tamás rajzai ezzel szemben egy folyamatos redukció dokumentumai, a művész ugyanis évek óta minimalizálja korábbi hangsúlyos, geometrikus, embléma jellegű formáit. Nagy Gábor György rajzát nézve pedig úgy tűnik, mintha visszatért volna korai, geometrikus, fűrészfogakat idéző rézkarcainak a világához. A nonfiguratív munka valójában bujtatott tájkép, melyen a sötét felhők mögül kivillanó fénycsík megvilágítja az egymás mellett álló, fűrészfogformát kiadó sátortetős házak sorát (Mindenkiresüt III., 2004). Madácsy István függönyre emlékeztetető motívummal fedi lapja egyik felét, s e mögül egy negyed kör csúszik ki. A rajzon jól érezhető, hogy alkotója elsősorban a felület megmunkálására koncentrált (VelumIX., 2004). Szíj Kamilla a rézkarcain alkalmazott rézkarckopásokra, koptatásokra – karcokra, sérülésekre, mélyedésekre – emlékeztető vonalgubancokat rajzolt. A Ceruzarajz III. című fűre, prémre vagy hosszúszőrű, bolyhos textilfelületre emlékeztető művét (2003) a kevés forma, a sraffozott felület jellemzi. Ugyancsak a puritán tárgyszerűség és a geometrikus stilizáltság a sajátossága NagyCsaba kanálisrácsokra emlékeztető, ritmikusan térben ábrázolt formáinak (Lezártterek IV., 2003).

Újból találkozhattunk a 70-es és a 80-as években meghatározó szerepet játszó, de a biennálén évekig nem szereplő grafikusok – NagyGábor, MuzsnayÁkos, PüspökyIstván – artisztikus, finoman kidolgozású, tárgy- vagy figuratöredékeket ábrázoló műveivel.

Természetesen a tárgyábrázolások sem tűntek el teljesen a kiállításról: KovácsPéterBalázs például díszes karosszékeket rajzolt, KisIlona sejtelmes vasajtót, SóváradiValéria drapériát.

A figurális hagyományokat követi BaksaiJózsefnek a ceruzával alaposan besatírozott, nagy fekete papírlap sarkában egy térdelő-ülő kisfiút ábrázoló műve, a Gyermekjátékok 2. (2004.), mely a gyermek kicsiségét, kiszolgáltatottságát, magányosságát érzékelteti. A tárgyszerűség, tárgyiasság eszköze lehet azonban maga a papiros is, melyen a rajz megjelenik. Ilyen SejbenLajos öntött papírmasszából készült, graffitit vagy írásos papírtöredéket idéző alkotása, melynek lényegét a kézzel öntött papír reliefszerűsége, tárgyi volta legalább annyira meghatározza, mint a rárajzolt régészeti leletszerű írástöredékek. Ezek a letűnt civilizációkra utaló formák a művészek, a kultúrák és az élet mulandóságát (esetleg hiábavalóságát) is demonstrálják.

MolnárLászlóJózsef a tárgyszerűséghez, a hiperrealizmushoz immáron több mint húsz esztendeje ragaszkodó alkotó. Korai, némiképpen expresszív grafikái után az1980-as évek első felétől szinte nagyítón keresztül rajzolja különböző hétköznapi kacatokból

– zsinegdarabokból, ágakból, laza szövetű textildarabokból – összeállított, az értéktelen tárgyak poézisáról szóló kompozícióit, melyeket nagy türelemmel, szinte keleti alázattal, hosszú ideig készít (Rajz LVI., 2003).

Természetesen a két fősodor mellet más művekkel is találkozhatunk, többek között KovácsPéter csonttá csupaszított figurából kiinduló rajzgubancaival (Le-föl, 2004) vagy RácmolnárSándor ironikus jelkombinációival. Szomorúan állapítottam meg azonban, hogy a fiatal generáció markáns jelenlétét hiába keressük a bemutatón, mintha minden ifjú művész csak festene, rajzolni pedig nem rajzol senki. Összegzésképpen elmondhatom tehát, hogy egy jó színvonalú, elsősorban a középgeneráció munkáira építő, stiláris és technikai újításoktól mentes, konszolidált, sokszor ötletes grafikai anyagot tekinthettek meg a látogatók az idén télen a salgótarjáni 12. Országos Rajzbiennálén.

(NógrádiTörténetiMúzeum, 2004. XI. 20–2005. II. 5)

Képjegyzék:

Gallusz Gyöngyi: Átvezetés az árnyékvilágba II/1., 2004, pasztell, grafit, 100x50 cm

Madácsy István: Velum IX., 2004, vegyes technika, 100x70 cm

Molnár László József: 2003, Rajz LVI., színes ceruza, 70x50 cm

Nagy Gábor György: Mindenkire süt III., 2004, szén, pasztell, 70x100 cm

Sejben Lajos: Üzenet Csongrádról I., 2002, vegyes technika, saját készítésű papír, 47x105 cm

Sóváradi Valéria: Bentről kifelé II., 2004, szén, 70x100 cm

Visnyei Ilona: Jelek vagyunk…, 2002, grafit, 114x94 cm