Székek és szelencék

P. SZABÓ ERNŐ

Kovács Péter Balázs kiállítása

Székek és szelencék láthatók Kovács Péter Balázs festményein és grafikáin, s e két motívum két olyan nagy korszakot idéz meg, amelyek egymástól ugyan igen távol helyezkednek el az időben, s jellegzetességeiket illetően is nagyon különböznek egymástól, egy dologban azonban nagyon is hasonlítottak egymásra. Mindkettőben kitüntetett szerepe volt annak az emberi cselekvésnek, a kommunikáció ama formájának, amelyben ma igencsak szűkölködünk, s amelyet a művész talán éppen ezért választott kiállítása címéül: a Dialógusnak. A párbeszédnek tehát, hiszen magyarra egyszerűen így fordítjuk a szót, de a közös gondolkodásnak is, amely, némi mezei etimologizálással – dia logosz – ugyancsak beleérthető a fogalomba.
Igaz, a klasszikus görög művészet, az ókori görög mitológia világában, amelyet a tárlat a szelence motívumán keresztül Pandora szelencéje megidézésével eszünkbe juttat, néha – vagy igen gyakran – furcsa fordulatokat vett az istenek és az emberek közötti párbeszéd. Olykor akadozott, hiszen Pandora szelencéjének története például a meg nem értés, mást akarás történeteként is fölfogható. Pandora, ugyanis, akinek neve ajándékokban gazdagot jelent, Zeusz bosszújának szülötte volt, mert Prométheusz ellopta a tüzet az emberek számára. Héfaisztosz gyúrta sárból, Pallasz Athéné öltöztette fehér ruhába a szép hölgyet, akinek bajba kellett sodornia az emberiséget annak a szelencének a felnyitásával, amelybe az emberi bűnöket és gondokat zárták, amelyek azután szétáradtak a földön.        
A szék motívuma is idézhetné éppenséggel az ókor világát, különböző ülőalkalmatosságait, számomra azonban mégis egy másik korszakkal azonosítható, amelyben paradox módon a szelencének is újra kitüntetett szerepe lett: a 18. századdal, elsősorban XV. Lajos francia király környezetével s a kor művészetével, amelynek a székek a szó legteljesebb értelmében máig beszédes tanúi. Például a csevegőszék, a szalonok világának nélkülözhetetlen berendezési tárgya, vagy a confident, a tete-a-tete, tehát két egybefordított szék, amelyek a beszélgetés, a párbeszéd, az önvallomás vagy éppen a testet-lelket melengető intrika bizalmas tanúi voltak annak idején.
Mintha éppen a tete-a-tete, a confident lenne Kovács Péter Balázs egyik kedves, visszatérő motívuma, amely, bútortörténeti hátterétől megfosztva talán csak a művész groteszk, abszurd mozzanatok iránti érzékéről beszél, e háttérrel együtt azonban arról a különös tulajdonságáról is, hogy a tárgyak világában gazdagabb jelzés-, metaforarendszert, asszociációs értéket fedez fel, mint legtöbb kortársa. Miközben motívumokat, székeket és szelencéket társít egymás mellé, a tárgyak párbeszédén keresztül művészeti, emberi értékek feletti dialógusra biztatja, vonja be művei nézőit.
Félig kimondja, félig sejteti szándékát, ahogyan az már korábban is jellemző volt rá, különböző világok társítására bíztat, a művészet és az élet egyetlen nagy egységként való szemlélésére szeretne rávenni bennünket, ahogyan azt munkássága korábbi szakaszában is tette. A 80-as években például, amikor egyszerre foglalkozott mail arttal, s festett figurális képeket, portrékat, önarcképeket, amelyek expresszív, gesztusfestésszerű vonalhálója azután éppen az ábrázoltra utaló konkrét vonásokat fedte el. Grafikái az idők folyamán egyre festőibbek lettek, miközben képein egyes korszakokban grafikai elemek egész rendszere jelent meg, hogy a művészkönyv, papírművészet a festői, grafikusi, s tegyük hozzá, textilművészeti eszközrendszer sajátos szempontok szerint történő ötvözésére adjon lehetőséget a számára.
Az anyagok, technikák, gesztusrendszerek s az egyre erősödő kompozíciós fegyelem újra és újrakezdődő dialógusaként is fölfoghatjuk azt a folyamatot, amelynek eredményeként a kilencvenes években egyre jobban leegyszerűsödtek, letisztultak formái, s az évtized második felére újra egyre nagyobb szerepet játszottak művein a tárgyak, mint meditációs objektumok, s mint a világról megfogalmazott festői üzenet metaforikus értékű eszközei. A Nádor Galériában bemutatott néhány olaj-, akrilkép, három akvarell, két litográfia azt érzékelteti, hogy valóban a műfaji határokat átlépésére, a határterületek meghódítására, aha úgy tetszik, minden műfajban a közös nyelv megteremtésére törekszik mondandója minél teljesebb kifejtése érdekében. Természetesen az anyagszerűség követelményei szerint artikulálva mondandóját: olaj, akrilképeinek szinte monokróm felületeivel szemben a litográfiákon erőteljes grafikai elemek, vonalhálók jelennek meg, az akvarellek finom átmenetei különös írásképekkel gazdagodnak.
A művek kvalitása mellett még egy nagy erénye van a tárlatnak. Nevezetesen az a szerénység, amellyel – noha a Belvárosi Művészek Társasága immár tíz éves, s hét éve annak, hogy Kovács Péter Balázs vezeti a galériát – KPB mindeddig lemondott róla, hogy egyéni tárlatot rendezzen a „Nádorban”. Talán úgy érezte, hogy lépni kell. Ne feledkezünk meg arról ugyanis, hogy a bajok és gondok szabadon engedése után Pandora hirtelen lecsapta a szelence fedelét, s ezzel éppen az a valami maradt a szelencébe, amire az emberiségnek mindig is a legnagyobb szüksége volt: a remény. A Dialógus-képeken azonban mindegyik szelence kinyílt. Kovács Péter Balázs joggal bízik abban tehát, hogy a művek közelében, a galériában, a kortárs művészet omladozó falai között tehát valahol most is itt van a remény, a párbeszéd, a szabad, elfogultságoktól, előítéletektől mentes dialógus lehetősége. (Nádor Galéria, 2004. XI. 3–21.)

P. SZABÓ ERNŐ