Sörrajzok avagy a monokróm sokszínűsége

IV. Nemzetközi Rajzbiennále Pilsenben

P. SZABÓ ERNŐ

Vissza az ősforrásig – különös akusztikát kapnak e szavak Pilsenben, ahol alig tehet két lépést úgy az ember, hogy ne ütközne bele valahol a „pilseni ősforrás”, azaz a Pilsner Urquell feliratba, amelyekhez a legtöbbször a valódi, az igazi, az eredeti kifejezések is társulnak, s persze nem véletlenül. Egy korsó sörben a világ? Ha azt a komputergrafikát vesszük, amelyet Jaroslav Zepletai állított ki a pilseni sörgyár házi múzeumában, bizonyára úgy találjuk magunk is, hogy más íze, zamata van a dolgoknak ott, ahol – legyen szó sörről vagy rajzművészetről – igyekeznek visszatalálni a dolgok eredeti értelméhez, értékeihez, mint ott, ahol a napi igényeknek megfelelően kicsit alakítgatják, „pofásítják” azokat.
Például Magyarországon, ahol a képzőművészeti élet keretei a rendszerváltozás után nem radikálisan változtak, hanem inkább csak eltolódtak ilyen vagy olyan irányba. A felszínre került ellentmondások feloldása helyett ezért újak terhelik a hazai kortárs művészeti életet, így még az időközben létrejött, a változás motorjának tekinthető új művészeti csoportosulások, társaságok sem működhetnek olyan eredményesen, mint a hasonló szervezetek némely szomszédos országban az alapjaiban megváltoztatott struktúrában.
Csehországban például az 1990 tavaszán létrehozott szervezet, a Cseh Köztársaság Vizuális Művészeinek Uniója váltotta föl a diktatúra évtizedeinek központosított irányítású szövetségét, s bár anyagi okok miatt nagyszabású terveinek egy részét nem sikerült végrehajtania, több mint tízéves fennállása alatt mégis jó néhány nagyszabású kiállítást, találkozót szervezett. Kezdeményezéseinek alapját mindig is a művészek elképzelései jelentették. Így jött létre 1994-ben a pilseni Jiri Trnka Galériában a helyi művészcsoport kezdeményezésére az a rajzkiállítás is, amely azután – a híres pilseni sör s a láthatóan ugyancsak követésre méltó összefogás jegyében – egy évtized alatt rangos nemzetközi eseménnyé nőtte ki magát.
Két évvel később alapították meg a Pilseni Rajzbiennálét, amelyre majd száz művész nyolcszáznál több művet küldött be, amelyek közül hetvenöt alkotó száztíz alkotása került közönség elé. 1998-ban Közép-európai Rajzbiennáléként folytatódott az eseménysorozat, egyrészt annak a felismerésnek a jegyében, hogy a térség országaiban élő alkotók informálódhassanak egymás munkájáról, másrészt abból a meggondolásból következően, hogy a rajz éppen azért válhat ennek az információcserének az alapjává, mert az új technikai eszközök, a komputer, a digitális printek korában nem veszít jelentőségéből, ahogyan azt sokan várták, hanem éppenséggel kezdi újra visszanyerni azt. Ahogyan a tárlat katalógusában a svájci Inga Vatter-Jensen, a zsűri elnöke fogalmazott: a rajz nemcsak előkészítő fázisként, tanulmányként játszhat fontos szerepet az alkotómunkában, hanem „saját dimenziója van, önálló alkotásként értelmezhető, amelyben a vonalak segítségével a valóság vagy a fantázia szabadon választott tárgyai megjelennek a felületen, s a rajz önmagában teljes műalkotásként tekinthető.”
Sem akkor, sem később nem voltak pontosan körülírt technikai megkötések Pilsenben, csupán a formátumot maximálták és a monokróm jelleget kötötték ki. Az elgondolás helyességét jelzi, hogy alkalomról alkalomra nagyobb hatást gyakorolt a térség művészeire a biennále. 1998-ban négy ország (Csehország, Szlovénia, Szlovákia, Németország) százhatvan művészének hatszáz művéből választották ki a hét kiállítóhelyen falra került kétszáz munkát, a következőn két rendezvényen kétszáz művész nyolcszáz munkát küldött be, s hasonló számú került a közönség elé. A kiállítók által képviselt országok száma bővült, magyar alkotók először 2000-ben vettek részt a biennálén (nagyobb számban 2002-ben), Szurcsik József grafikusművész személyében két évvel ezelőtt és az idén is magyar tagja is volt a zsűrinek. A biennále létrejöttét már abban az évben is igen komoly védnöki testület kialakítása biztosította, amelybe a cseh kulturális minisztertől az óváros polgármesteréig, a pilseni katolikus püspöktől a sörgyár igazgatójáig a legkülönbözőbb személyiségek kaptak meghívást, közöttük a Magyar Grafikusművészek Szövetsége elnöke, Butak András grafikusművész is, aki egyébként 2000-ben kiállítóként a Pilsner Urquell díját kapta meg. 
A határokon túli érdeklődés növekedésének hatására 2004-től közép-európaiból nemzetközivé vált a rendezvény, ami a beküldött munkák számának megkétszereződését jelentette: huszonöt országból háromszázhetvenhét művész több mint ezerötszáz alkotással pályázott, amelyek közül a zsűri százhatvanegy alkotó kétszázötvennégy rajzát találta kiállításra alkalmasnak. Időközben kialakult az a galériahálózat is, amely alkalmas arra, hogy a nagy számú bemutatott munka megfelelő tagolásban kerüljön a közönség elé. Mivel pedig ezek a galériák a történelmi belvárosban, illetve annak közvetlen közelében helyezkednek el, így a biennále meglátogatása kiadós műemléki sétával is fölért, s érzékeltetni tudta azt is, hogy a láthatatlan óriási pilseni sörsátor alatt jól megférnek a villámgyorsan megújuló középkori, barokk művészeti emlékek és a kortárs művészet alkotásai. Ez a nyitottság, a múlt és a jelen értékeinek egységben való szemlélete, amely meghatározta az esemény szellemiségét, a Jean Jaurés-től idézett mottó formájában a katalógusba is bekerült: „A tradíció nem hamu, amelyet kiszórunk, hanem tűz, amelytől lángolni kezdünk.”
A legjobb példa volt erre az a kiállítás, amely az egykori városfal mellett elhelyezkedő, középkori eredetű városi mészárszékből galériává alakított teremben kapott helyet kísérő rendezvényként a 80-as évek cseh grafikájából. Noha a szó szoros értelmében sokszínű volt az időszak termése, számos alkotás tanúsítja a monokróm rajz jelentőségét is a cseh művészetben, éppen ez a jelenség az, amely komoly szakmai hátteret ad a biennálénak.
A Nyugat-csehországi Múzeum épületében kapott helyet a legrangosabb összeállítás, benne a díjazottak alkotásaival, ami a kortárs magyar grafika egyértelmű sikerét, a magyar monokróm rajz nemzetközi rangját mutatta, hiszen a fődíjas Sóváradi Valéria mellett a Nyugat-csehországi Egyetem képzőművész szakos hallgatóinak díjával elismert Sebők Éva lapjai is a középpontba kerültek. Sóváradi nagyméretű szénrajzai nagy, üres, legfeljebb egy-egy tárggyal, bútorral értelmezett, dimenzionált tereket ábrázolnak, a létezés egzisztenciális jelentőségű helyszíneiként, ahogyan a festményein megjelenő terek is. Sebők Éva szintén szénrajzokkal szerepelt, amelyek az utóbbi években keletkezett festményeihez hasonlóan, ezúttal azonban a fekete-fehér drámai ellentétpárjába sűrítve vizsgálják a sűrűsödési pontok lehetséges elhelyezkedését, egyensúlyi helyzet kialakítását a felületen.
E rangját illetően is múzeuminak nevezhető összeállításban jelent meg a lengyel Tomasz Tobolewski ceruzarajza a törékeny vonalháló és a foltokban való komponálás ellentétével, (a Pilseni régió díja), az olasz Maurizio Bonfanti sejtelmes Figurája (Pilsen polgármesterének díja) az ír Samuel Walsh szerkezetes, hangsúlyozott kontúrral rajzolt Feje (a Nemzetközi Művészeti Társaság – Európa díja), a szlovén Zdenko Huzjan az emberi testet több fázison keresztül egyre tömörebben, absztraháltabban megjelenítő sorozata (Magyar Grafikusművészek Szövetsége díja) és a „menekülő rajz” megszakított vonalhálóit a geometria erejével fegyelmező cseh Milivoj Husák akrillal, hamuval és rajzszénnel készített együttese (a Cseh Köztársaság Vizuális Művészeinek Uniója díja).
Itt kerültek falra a mention d’ honeur-ben részesült Kovács Péter Balázs és Nagy Csaba lapjai is. A magyar anyag erősségét jelzi azonban, hogy az összesen tizenkét kiállító magyar művész (az említetteken kívül Bardócz Lajos, Benes József, Butak András, Gallusz Gyöngyi, Gelencsér János, Kótai Tamás, Luzsicza Árpád, Madácsy István, Zsankó László) többségének művei kifejezetten az értékét jelentették annak az összeállításnak, amelyen belül a biennále további kiállítóhelyein („13” Kiállítóterem, Jiri Trnka Galéria, Városi Galéria, Egyetemi Galéria) megjelentek.
     

( 2004. X. 21–XI. 11.)