Téli utazás

Kicsiny Balázs kiállítása

RIEDER GÁBOR

Elég kellemetlen dolog Kicsiny Balázs-interjúkat olvasni. A közel egy évtizede Londonban élő képzőművész nem kíméli a széplelkeket, harcias nemtörődömséggel vágja a szemükbe, hogy „el akarok kerülni mindenféle esztétikai kényszert, ki akarok oltani magamból mindenféle esztétikai szempontot, és olyan műveket akarok csinálni, amelyeknek nincs esztétikai értékük”. Kicsiny életművét nézve úgy tűnik, az ilyen karcos kijelentéseket csak felerészt kell komolyan vennünk. Újabb installációi jól körülírható esztétikai princípiummal bírtak. A matrózruhába bújtatott horgony-emberek kiszámított rendben hasaltak – racionálisan sokszorosított és megregulázott fantázia-szüleményekként – a budapesti művészeti színtér két legatmoszférikusabb kiállítóterében, a Kiscelli Múzeum romtemplomában és a MEO emeleti gerendatermében. Hasonlóan megnyerő kompozíciót alkottak a kőművesként tevékenykedő, reverendába bújtatott búvárok a winchesteri katedrálisban vagy a Ludwig Múzeum földszintjén (Munkavégzés folyamatban). A felhasznált kész tárgyak (reverenda, matrózruha, horgony stb.) rendszerszerű ismétlése és az ipari formatervezés egyszerű szépsége óhatatlanul is esztétikai élményt szült. Nem úgy, mint a széndarabokra festett fehér rajzocskák (a keresztút stációi és a Gainsborough-parafrázisok), amelyek tüntetnek kellemetlen anyagiságukkal, koszos, visszataszító felületükkel. A most látható Kicsiny-rajzok még tovább mennek az „esztétizálatlanítás” rögös útján. Ügyetlen gyerekfirkák rajzlapokon, a spontaneitás és a monománia hatása alatt. Részletek az Egy vidéki plébános naplójából című sorozatból, valamint különálló képek, zömében cím nélkül.

A rajzocskákon feltűnnek a Kicsiny Balázs munkáiról már jól ismert képi motívumok: nehézbúvár, reverendás figura, tűzoltók, horgonyfejű matrózok, hármas kereszt, fecske, sílécek, égő ház, leláncolt alakok, kanyargó úttestek, bányászkalapácsok, katedrális, csorgó vér, sugárhajtásos mikulások, római számok, órák stb. Engedhetnénk a kísértésnek, hogy az örökké ismétlődő ikonográfiai klisékből egy magánmitológiát rakjunk össze, vagyis elmeséljünk egy történetet, ami értelmezi az Én és a Világ viszonyát, elhelyezve a közösség tagjait a Kozmosz rendjében. Három jellemző helyszín van: a katedrális (ég), a sípálya (evilág) és a ház (alvilág). A történet főszereplője a síléces, reverendás, búvársisakos fejű alak, aki útja során kedélyes tűzoltókkal, horgonyfejű matrózokkal, kőműves búvárokkal, repkedő mikulásokkal és egyéb furcsa teremtményekkel találkozik.

De a Kozmosz csak nem kristályosodik ki a(z ön)mitikus narratíva körül, valahogy tovább kísért a szellemi káosz. A firkák esetében a magánmitológia összetákolása túlzott erőfeszítésnek tűnik, így az illogikus puzzle kirakása hamar unalomba fullad. Ismét csak igaza van Kicsiny Balázsnak, amikor arra int, hogy a műveibe épített „kis robbanószerkezetek” összezavarják az értelmezést. Intellektuálisan felrobbantott, esztétikailag értékelhetetlen képek sorakoznak a falakon. Kívül vagyunk a klasszikus (és a klasszikus avantgárd) képzőművészet területén, az Outsider Art, a Periferial Art, a Psychiatric Art vidékén. A „normális” szférán kívüli – a társadalomból kivetett egyének kezelésére kiötlött – módszereket kell használnunk. Talán az sem túlzás, ha kijelentjük, hogy pszichiáterré kell válnunk a képek nézéséhez, miként sokan tették azt már előttünk is, Auguste Ambroise Tardieu-től kezdve, Cesare Lombrosóig. Csak az orvostudomány fehér köpenyét felöltve láthatunk neki a művész pszichéjének boncolásához.

A jelképeknek és a szereplőknek személyes története van, ha az ember figyelmesen olvas, közelebb juthat az eredetükhöz. (A klasszikus patológiai módszerek szerint a kórkép meghatározásában a rajz többnyire csak kiegészítő segédeszköz.) A kőművesnek álló reverendás búvárok például a winchesteri katedrális történetéből születtek. A székesegyház építésze 1905-ben arra lett figyelmes, hogy a gondatlan alapozás miatt a bordák szétcsúszással fenyegetnek. Megoldásként harminc méteres lukakat fúrtak a talajba, ahová egy tapasztalt búvárt (William Walker) eresztettek le. Walker majdnem hat teljes évig dolgozott a katedrális alatt, a föld gyomrában, a feltörő talajvízben, újracementezve az épület alapozását. A heroikus munka emlékezete sokféleképpen értelmezhető, Kicsinyt mégis elsősorban a látvány ragadta meg: „Amikor először jártam Winchesterben, meglepett William Walker, a búvár szobra a katedrális előtt. Az a kapcsolat, ami a gótikus épület vertikális iránya és a búvárszobor sisakjának gömbszerűsége között létrejött, annyira elkezdett foglalkoztatni, hogy az első látogatás után szinte kényszeresen visszajártam Winchesterbe.” A kultúrtörténeti esemény mélyén egy személyes rögeszme lapul! Kicsiny a legtöbb vizuális toposzát végtelenül intim értelemben használja, a bibliai, buddhista, taoista morális Utat például egy rettenetes autósemlék megjelenítésére. A sokszor visszatérő horgonymotívum egy régen látott házi áldásból ered, de az allegorikus jelentéstől teljesen függetlenül! Mindehhez hozzájárul a gyermekkor salgótarjáni környezete, a maga szocreál házaival és bányászmúltjával. Az ismételten megrajzolt motívumok újrarendezik az erős érzelmi töltést hordozó emlékképeket, belegabalyodva a zavar, az agresszió és a félelem rögeszmés hálójába.

De hagyjuk abba Kicsiny Balázs lelkének botcsinálta, távolsági boncolását, nehogy megvádolhasson minket Foucault, hogy élvezzük a pszichiáteri pozíció hatalmi gyönyörét! Nézzük a kórkép helyett a kortünetet, szálljunk alá – búvárként vagy bányászként, egyre megy – a művek tágabb jelentésrétegeibe. Kicsiny Balázs Téli utazás c. tárlata a rideg modernitásról szól, szűkebb értelemben a huszadik század lelki deficitjéről. Az önmagukba zárt individuumokról, az emlékképbe csavarodott mitológiákról, az esztétikumát vesztett kozmoszokról. Freud professzor évszázadáról. Nem véletlen írta a „Téli utazásról” a művész: „Utunk az A-tól a B-be a papírlap homogén fehérjén vezet. Ez a végtelen fehér senkifölje, ha egyáltalán létezik, akkor sem ismerhető meg, vagy ha megismerhető, a tudás, amit így szereztünk, tovább nem adható. Ez az a látvány, amit olyannyira szeretnék nem látni, a káosz társadalmának látványa. Ez az állapot: a már elindulásé, de a meg nem érkezésé…”

A pszichiáter nemcsak a diagnózis megállapításához használja fel a páciens rajzait, a kezelt önmagát is gyógyítja az önkifejezés által. Kicsiny nem fogadja el a posztmodern keretek között újjászülető klasszikus esztétikai etikett szabályait. Az avantgárd nyers lendületével ront neki a világnak, hogy vezekeljen helyette is, mint a bányászcsákányok keresztjét hordozó matróz a szénkeresztútban, a winchesteri katedrálist újraalapozó nehézbúvárok, vagy az égi zsinórral hadakozó síelő plébános. Hogy ne kelljen egy kintornás oldalán eltűnnie a hideg téli éjszakában, mint Schubert dalciklusában, a Winterreisében, a meghasadt szívű vándornak.

Éjszakai járat. Kicsiny Balázzsal beszélget Szipőcs Krisztina. Balkon, 1995/4. 12.

Uo.: 14.

l. Krasznahorkai Kata: Munkavégzés folyamatban, avagy búvárok a katedrálisban. Balkon, 2002/6.

Kicsiny Balázs. Munkavégzés folyamatban. Ludwig Múzeum Budapest, 2002 (katalógus), 12–13.

Éjszakai járat. i.m. 14–16.

www.millenaris.hu