Irizáló üvegek magukkal ragadó szépsége

Horváth Márton LÁZ-UL-ÁSOK című könyve

VÉGH JÁNOS

Horváth Márton nak, napjaink egyik vezető magyar üvegművészének 2002-ben életmű-kiállítása volt az Iparművészeti Múzeumban. Ezt akarta megörökíteni, ezért határozta el, hogy könyvet jelentet meg, amely több mint kétéves késéssel ugyan, de elkészült. Nem különösebben vastag, alig több mint másfélszáz oldal, ám méltón reprezentálja életművét. Monográfiának nem felelne meg, mert főként az utóbbi évek termését látjuk, nagyon szép összeállításban. Jelzésszerűen ott vannak a kezdetek is, egy kedves, világoskék nyíló virágbimbó aláírása például "Az első darab, amit magam fújtam és kézzel csiszoltam", egy másiknál azt olvassuk: "főiskolai munka"; ezeknél ritka kivételképpen megadja az évszámot és a méretet, ami egy monográfiánál alapvető feltétel lenne, és ami általában hiányzik. A monográfiát egyébként is egy kívülálló, művészettörténész vagy "művészeti író" szokott közre bocsátani, tehát olyan személy, aki bizonyos távolságból tekint a művészre, megkísérli meghatározni történeti helyét, igazodásait, rangsorol a munkák között, stb. Itt azonban a könyvnek tárgya és szerzője, az illusztrációk válogatója egyaránt Horváth Márton, így leginkább önvallomásnak nevezhetjük; ez az utókor számára talán még érdekesebb is a monográfiánál, hiszen itt tiszta párlatban kapjuk a művész énképét. Láttunk már tőle ilyen "önmagáról írt" könyvet, az azonos szerző és az azonos téma azonban nem jelentett önismétlést. Az illusztrációk sok esetben ugyanazokról a tárgyakról készültek, de természetesen az eltérő méretezés, az új megvilágítás mégis egyénivé teszi az egyes könyveket. Feltűnő azonban, hogy ismét megjelenik üvegtárgyainak talpáról ismert, emblémává stilizált monogramja és névkörirata – kívül vaknyomás-szerűen, a belső címlapon színesen. Következetesség? Monotónia? Majd meglátjuk további könyvein.

Az önérzetesen kézműves üvegtervező munkáin érdeklődve szemlélhetjük a mesterségbeli tudás fölényét és azt a gondosságot, amelyet olyan fájón kell nélkülöznünk a bennünket körülvevő 20. és 21. századi tárgyak többségén. A legkülönbözőbb stílusú és technikájú alkotásai bukkannak fel közöttük, van itt fúvott és öntött üveg, a régi technikákat felelevenítő magraforgatások és talán mindegyiknél gyakrabban találkozunk az 1900 körül oly gyakori irizálás feltámasztásával. Arról azonban szó sincs, hogy Horváth egy a szecessziósstílust feléleszteni vagy akár folytatni akaró mester lenne, az akkori lágy, kissé enervált, zömmel növényi ornamentika uralma helyett ő erőteljes formákkal operál, díszítésük ritka kivételektől eltekintve markánsan plasztikus. Ugyanakkor szobrászkodni sem akar, az általa készített tárgyak iparművészeti alkotások, használatra valók. Használatra..., hát szín- és formaviláguk olyan erőteljes, hogy egyszerű felhasználásra semmiképp sem gondolhatunk. Ez leginkább a vázákon látszik, melyek olyan határozott egyéniségek, formájuk, színük annyira karakteres, hogy aligha tud bárki virágot tenni beléjük. Ha alaposabban utánagondolunk, akkor mindegyikükben dísztárgyat kell látnunk, akárcsak ékszereiben, amelyeknek persze szintén van feladatuk, szép nőket tesznek még szebbé. Ez pedig, ha nem is mindig gondolunk rá, szintén a funkciók egyike.

Emlékezzünk arra, hogy a könyv alcímében azt olvashatjuk: "Válogatott... szövegeim". Horváth Márton nemcsak igényesen gondolkodik szakmájáról – amint a tervezőt definiáló vagy egy tanszékvezetői pályázatban önmaga elé tűzött feladatokról írottakból láthatjuk –, de ezen kívül is a ritka intenzitású verbalitással megáldott művészek egyike. Erre utal magának a könyvnek a címe, továbbá azok a szellemes, frappáns nevek, amelyeket tárgyainak ad: Táj-tál, Belül-arany tál, Legyező-vázák, Édenkert, Zöld hullám, Lehullás aranyban, Bronzkor és a legsejtelmesebb: Valamennyi erőszakos remény ellenében. Ezen túl verseket ír, mondókákat, általa "kavics"-nak nevezett haikukat – ezért illeti üvegből készült levélnehezékeit "tárgyhaiku" névvel –, sőt szonettet is. Néhány sora a szabadvers, az elmélkedés és a magaválasztotta anyaggal, az üveggel kapcsolatos állandó töprengés határvidékéről megérdemli, hogy itt is megjelenjen. (Milyen érdekes, hogy a Szerelem művészete cím után elsősorban az üveghez fűződő viszonyát taglalja!)

Ars Amandi

Kedves – az üveg más!

(Mélyen megrendít, ha egy

légy az ablaknak repül.)

Átlátszósága birtokolhatatlan

(a viszonytalané)

Idegen és csapda!

Ami ezen kívül?

Elég az azonosuláshoz.

Emlékeim és mesterségem keretéül.

A könyv célja világos: minél szebben akarta bemutatni az utóbbi évek munkáit, hogy minél jobban érezzük azt a kellemes érzést, amit akkor önt el bennünket, amikor egy kiállításon maguk az alkotások vettek körül bennünket. Ehhez természetesen az kell, hogy szép tárgyakról kinyomtatott képek szépek legyenek, és itt ez sem hiányzik. (Ez Gadányi György, Huschit János, Kara György és Molnár Géza érdeme.) Már a kezdet, a nyomdába kerülő nyersanyag is nagyszerű, meg merem kockáztatni, hogy az üvegtárgyak fényképezésének a csúcsait látjuk. Itt ráeső, ott áteső fény, általában a peremeken, csúcsokon feltűnő, a plaszticitást emelő apró csillogások, máshol finom, valamelyes távolságtartást, festőiséget sugalló életlenségek, helyenként magányos tárgyak, máskor két-három darabból álló csoportok, netán hatalmas tömegüket sugalló halmazuk.

A fotósok után a grafikai terv készítője (Huschit János) is jó munkát végzett, ötletesen, változatosan mutatja be a gondjaira bízott anyagot, szó sincs a művészeti albumok unalmas, oldalanként – vagy oldalpáronként – egy-egy képéről. Az egyes üvegekhez gondosan illesztett háttér néhol alig nagyobb, mint maga a tárgy, máshol egy keskeny margótól eltekintve az egész oldalt betölti, és kifutó képek is akadnak. Az áttetsző, derengő tárgyak ragyogása érdekében általában világos színeket illeszt hozzájuk, mégpedig szinte mindegyikhez más színt, győzi fantáziával, és azt is jól érzi, hogy melyikhez mi illik. Ugyanakkor azt is megengedi magának, hogy alkalmanként nagyon sötét környezetbe helyezze őket, és ezzel emelje ki ragyogásukat. Fokozza a változatosságot, hogy egyes ékszereket vonzó női modell visel, ám ezektől eltekintve a tárgyaknak steril szépségükben kell érvényesülniük. Mindehhez nagyon igényes kivitelezés járul, a nyomda erőteljes, telt színeket használt, bízvást beszélhetünk az utóbbi évek egyik legszebb művészeti albumáról.

A könyv monumentális önarcképnek készült. Portrékkal kezdődik és azokkal fejeződik be, a mester egy tucat oldalon néz ránk, illetőleg szeretett üveg-anyagára. Ne felejtsük el azonban, hogy a köztük levő oldalak tengernyi képe, abból az üveg-anyagból készült tárgyak szintén az ő képmásai. Jó művészhez illően teljesen azonosul műveivel, teljesen feloldódik bennük.

(Horváth Márton: LÁZ-UL-ÁSOK. Válogatott üvegeim-szövegeim. Bp., Magyar Iparművészeti Egyetem, 2004)