Living Classics

Válogatás a Gaudens Pedit-gyűjteményből

BORDÁCS ANDREA

Az osztrák művész- és vállalkozócsaládból származó műgyűjtő és műkereskedő, Gaudens Pedit filozófia és művészettörténeti tanulmányai után 1983-ban alapította az első galériáját, majd 1989-től kezdett érdeklődni a kortárs magyar képzőművészet iránt is, melyet azóta is folyamatosan figyelemmel kísér mind műgyűjtőként, mind műkereskedőként. A gyűjteményében ma 29 magyar művész közel 300 művével találkozhatunk, elsősorban az 1977 és 2000 közötti időszakból. A gyűjtemény a szubjektív benyomások és szakmai tájékozódás terméke, sajátos lenyomata egy korszaknak olyan gyűjtőtől, aki nem eleve ebbe a kulturális közegbe nőtt bele, bár ma már Magyarországon él.

A győri Városi Művészeti Múzeum a kollekció magyar és osztrák művészeinek alkotásaiból mutat be válogatást Living Classics címmel. Ez a szerénytelenség egyszerre teszi kíváncsivá és kritikus szemléletűvé a befogadót a tekintetben, valóban klasszikusok-e ezek a klasszikusok, s mennyire „élők” (elevenek, aktuálisak) a „klasszikus” (régebbi, sikeres) művek?

A válogatás során nem volt cél a teljes gyűjtemény reprezentálása, azaz nem a „mindenkitől legalább egy mű” alapon állt össze a kiállítás, hanem inkább a kollekció hangsúlyának a bemutatása volt a főszempont. A magyar művészek közül a gyűjteményben erős jelenléttel bír pl.: Bak Imre, Fehér László, Kelemen Károly, Klimó Károly, Koncz András, Mulasics László, Nádler István, Záborszky Gábor.

Az előzetes koncepcióhoz és szelekcióhoz képest is történt némi módosítás a helyszínen rendezés folyamán, mivel igyekeztek az egyes művészek kevésbé ismert korszakaiból, illetve műveiből válogatni. Ez a tény egyrészt izgalmasabbá teszi a kiállítást, viszont kevésbé indokolja a címet, mivel kronológiailag kevésbé friss az anyag, ráadásul nem következetes, hiszen néhány művész esetében viszonylag új alkotásaival lehet találkozni, míg másoknál egész koraiakkal. Azon művészek esetében, akinek a gyűjteményben egyaránt szerepel régebbi és újabb műve, talán szerencsésebb – bár kevésbé váratlan – lett volna a művészi változás ívét felvillantani.

Agyőri kiállításon ilyen viszonylag szélesebb pályakép rajzolódik ki Záborszky Gábor több korszakából való művei (Régi dolgok nyomai, A dolgok összecsúsznak, Az idő rostája stb.) nyomán. Noha időben kisebb mozgástérrel, de több stílusú mű került a falakra Mulasics Lászlótól is (Torony tövében I–II–III., Titok súlya, Emlékek csarnokai II., Mindenki földje II.).

Kelemen Károly tól viszont korai képei láthatók a múzeum alsó terében (pl. Kettős Én, Heidegger szánt). Fehér Lászlótól az előzetes tervekhez képest is alapvetően csak a 80-as évekbeli művei (pl.: Önarckép mikvével, Szabadsághíd) szerepeltek, a Vidéken című a redukált szín- és képi világú festményeit ismerőek számára különösen meglepő, s látásmódjában jól cseng össze a közelében látható két Bukta Imre-festménnyel (Nagy öntözés, Róka és vaddisznó).

A Koncz Andrástól válogatott alkotásokban közös, hogy többféle kultúrát emel be a képeire, a kulturális idézetek által nyilvánvalóvá válik, hogy minden festménye kiemelten magáról a művészetről szól (Balett az olajfák alatt, Hová megyünk?, Egy tárgy bűvöletében, Új ember).

Nádler István tól az egyik legizgalmasabb időszakából találunk expresszív képeket (Temesvár, Zenei áldozat, Előérzet stb.), s ugyancsak ez a szenvedélyes festőiség jelenik meg Klimó Károlynál (Indián nyár, Fehér éjszaka, Arany éjszaka ) és Gábor Áronnál (Mőbiusz,Örvény I.). Az intim kiszolgáltatottság és szenvedéstörténet jelenik meg Kovács Péter képein (Állapot, Tétovák). Birkás Ákostól viszont a Fej-sorozatából láthatunk festményeket, még az arc nélküli időszakból. Szintén a minimalizmus irányába mutatnak még Tölg-Molnár Zoltán művei (Hétköznapi varázs, Múló évek stb.) is. A tudatosság és spontaneitás együttes jelenléte jellemzi Hencze Tamás munkáit (pl. KörképI-II-III.),

A gyűjteményben dominálnak a festmények, némelyik ugyan fotóalapra készült: például Kelemen Károly (Heidegger szánt), Pinczehelyi Sándor (Bárányok) és Eva Wagner (Mere ’96, Rocade Fann Bel Air, Cím nélkül stb.), ugyanakkor szobrokkal csak Trombitás Tamás (Emlékeinkért, Hommage à Malevics stb.) és Damisch Gunter (Világútbunkó,Falútkosárálló) munkái esetében találkozhatunk.

Bak Imré től mind a 80-as, mind a 90-es évekből láthatunk festményeket, köztük az 1995-ös Velencei Biennálén is szerepelt Hommage à Kassákot, ám csak azután, ha sikerült felfedeznünk azokat a termeket, ahol ezek a képek Deim Pál (Hajlott alak, Csend) és Trombitás Tamás műveinek társaságában megbújnak. Ugyanis az impozáns kiállításnak egy súlyos rendezési hibája van, mivel két terem észrevehetetlen marad, hiába kerestem ezeket az alkotásokat a termeken át, s csak segítséggel sikerült megtalálnom őket.

A Gaudens-gyűjtemény teljes anyagát nem ismerem, bár az a www.art-hungary.com weblapjukon megtekinthető, a személyes tapasztalat ugyanakkor alapvetően más, mint egy internetes galériának a megtekintése. Mindenesetre a győri kiállításon a magyar anyag jóval erősebb az osztráknál, ugyanis míg a hazai művészek közül a korszakot leginkább reprezentáló alkotóktól láthatunk munkákat – ilyen szempontból talán indokolt a cím –, az osztrák művészek esetében ez nem igazán mondható el.

Az osztrák művészek közül még Eva Wagner képei – átfestett taxiból készített pillanatfelvételei – a legegyedibbek, más művészek esetében erős utánérzések figyelhetők meg, mint például Hans Staudacher esetében, aki a 90-es évek osztrák Pollockja. Hermann Pedittől viszont érdekes módon alapvetően a késői meditációs festmények szerepelnek a tárlaton, akárcsak Hubert Scheibl absztrakt képei. Gunter Damisch szobrai jóval izgalmasabbak a festményeinél.

Míg a magyar művek közt mind a figuratív, mind az absztrakt megtalálható hol hűvös, mértanias, hol expresszív kivitelezésben, addig a gyűjtemény (bemutatott) osztrák része többnyire az absztrakt művészet közül kerül ki, ráadásul ezek a munkák később születtek, inkább napjainkból valók.

Egy ilyen hatalmas gyűjtemény – melynek itt csak egy szeletét láthattuk – esetében természetszerűleg adódik a kérdés: vajon hogyan tovább? Ugyanezen művészektől próbál még több képet felhalmozni, avagy valami irányváltozásra kerül sor előbb-utóbb? Ezen a problémán maga Gaudens Pedit is gondolkozik, s még számára is kérdés, hogy ugyanennek a korszaknak lengyel és cseh alkotásaival bővítse a kollekcióját, vagy az ifjabb nemzedék körében nézzen szét. Mindenesetre a legközelebbi terveihez tartozik, hogy ez a kiállítás vándorútra keljen, s az már biztos, hogy Győr után a következő bemutatkozó helyszín Krakkó lesz.

(Győr, Városi Múzeum, 2005. VI. 17–VIII. 31.)

„Nem terveztem, hogy gyűjteményt fogok építeni, így alakult” Gaudens Pedit műgyűjtővel és műkereskedővel Ébli Gábor beszélget. In Living Classics. (kat., szerk.: Kormos Klimó Petronella–Lévai András), Győr, 2005, Városi Művészeti Múzeum.