Találkozunk és mégsem

Gora Orsolya kiállítása

Bordács Andrea

„az elágazó ösvények kertje a kaotikus regény volt; az a kifejezés, hogy: a különböző jövőkre (nem mindre) pedig az időben és nem a térben való szerteágazás képét keltette fel bennem… Minden regényben, mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi; Cuj Pen úgyszólván kibogozhatatlan regényében egyidejűleg az összeset választja. Ezen a módon különböző jövőket, különböző időket teremt, ezek szaporodnak és szétágaznak… Cuj Pen művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások kiindulópontja.

„Az idők végtelen sorában hitt; szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő és növekvő hálózatában. Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át egymást kerülő időknek ez a szövevénye minden lehetőséget kimerít. Az idők többségében nem létezünk; egyesekben ön létezik és én nem, másokban én létezem és ön nem, máskor mind a ketten létezünk. …

(Borges)

Borges Az elágazó ösvények kertje című novellájában többféle lehetséges életút él egymás mellett. Ez a gondolat foglalkoztatja Gora Orsolya is ezt az élményt próbálja vizuálisan „körbejárni”. Festményein egyszerre sejlik fel a többféle választás lehetősége.

Ugyanakkor először képeinek primér látványa harsányságával hívja fel magára a figyelmet.

Először.

Talán épp azért, hogy az első pillanatok után megtorpanjunk a valójában felettébb enigmatikus művek láttán. Ez a titokzatosság és ellentmondásosság már a művek címében is megjelenik: Találkozunk és mégsem, Időhajlatok, Térhajlatok stb.

Ugyan láthatunk a festményeken konkrét tárgyakat, mint például lépcsőt, hidat, de ezek mégsem konkrét helyszínek, még akkor sem, ha történetesen felismerhető például egy-egy motívum, mint jelen kiállításon a velencei Rialto. A lépcsők sehova se vezetnek, s még a híd is környezetéből kiszakítva lebeg a megfoghatatlan semmiben. Így ezek mind az útkeresés metaforáinak felelnek meg. Az úténak, mely viszont maga az emberi élet.

A lépcső a felemelkedés, a tudás megszerzésének, a földről az égbe haladásnak a szimbóluma. A létrával egyetemben az ég és föld összekötője, különböző kozmikus rétegek kapcsolatának jelképe. Akárcsak a híd, mely még a két partot összekötő, átkelőhely.

A lépcsők mellett képeinek még fő jelképe a geometrikusformának tűnő hártya jelenléte, mely épphogy jelen van. Transzparens, áttetsző, némileg mindkét oldalt érvényesülni hagyó motívum, mint a fátyol. Látszólag. Ugyanis amennyire látni engedi a dolgokat, épp annyira eltakarja, titokban tartja őket.

Gora Orsolyát különösen foglalkoztatják a különböző dimenziók egymás mellett léte, a térgörbületek és idősíkok egymásba játszása, de egyáltalán nem a science fiction világa érdekli (sőt ez kifejezetten távol áll tőle), hanem inkább a meditatív keleti filozófiák, különösen a buddhizmus iránti vonzalma vezeti őt erre az útra. Képein folyamatosan azt kísérletezi ki, hogy ezt az intellektuális problémát minél inkább sikerüljön vizuálisan is megjeleníteni.

Metafizikus tájain gyakran úgy tűnik, mintha megállt volna az idő, de ezeken az újabb és kisebb festményein a harsány örvénylés magába szippantja a befogadó tekintetét. A felfelé vezető lépcsővel ellentétben a lefelé nyíló tereknek is utat ad.

A transzcendencia áthatja festményeit. A már említett enigmatikusság jelenik abban is, hogy a több rétegben át- és megfestett képein vizuálisan is megpróbálja megjeleníteni a fő kérdését: mi van a felszín alatt. Ez mind átvitt értelemben foglalkoztatja, mind képi megoldásként. Így saját művein is azokkal a részletekkel elégedett, ahol ezt festőileg sikerült megoldania (mint például a Találkozunk és mégse 1-en).

Az embereket gyakran foglalkoztatja az a gondolat, milyen lenne az élete, ha bizonyos helyzetekben más és más utakat választott volna. Ez Gora Orsolyánál is gyakran megjelenik: más választás, más út, más élet. De leginkább az, hogyan lehet mindezt mégis egyszerre megélni, azaz: találkozni és mégsem. Talán csak úgy, mint a Borges novellában, ahol: „Az idő folyton elágazik megszámlálhatatlan jövők felé.”