KÖVEK

Jakab Ágnes akvarell-kiállítása a Monostori erődben 

Hudra Klára

 

A modern művészet sajátja az állandó keresés, a kép új gondolati modelljeinek megfelelő formák, műfajok, egyáltalán a műteremtés lehetőségeinek keresése. A műtől ugyanakkor megkívántatik, hogy láthatóvá váljék, önmagát kodifikálja és ekként jelenvalóságával aktív szerepet vállaljon a környező világban. Ebben a vonatkozásban a képzőművészeti műalkotás/ok egy kiállításon lépik át saját Rubiconukat, ahol nemcsak „dokumentálva” lesznek, s így-úgy a grand art véráramába bekerülnek, de lehetőség nyílik a szellemi, értékelő reflexiókra is.

A képzőművészet helyei ma már megszokottan, s nem feltétlenül steril múzeumi légkört árasztóak, sőt bizonyos szempontból a jelenvalóság sikerének záloga a hely szellemének megőrzésével áthatott kiállítási tér, mint ez a rendkívüli fölbe épített erődítmény is, ahol az elnémult vár, a földbe épített, végképp őrzővé vált falak adnak „átmeneti otthont” Jakab Ágnes akvarelljeinek. Kövek és földhalmok közé ágyazódnak be az akvarellképek, amelyek, mily különös ez a posztmodern kartográfiai helyzet, a messzi erdélyi Farkaslakáról hozták ide a kövek üzenetét. Kövek találkoznak kövekkel vízmosta part az ember megmunkálta halmokkal. Egyik sem az, ami hiszen egyrészt a képpé lényegült és másrészt az építménnyé alakult természet, az, amivel itt találkozhatunk. S ha lényegültségről van szó, akkor kikerülhetetlenül felvetődik az egyik oldalon a feminin és a másikon a masculin principium jelenléte. Jakab Ágnes képei méltán kerültek oly messze szülőhelyüktől ide a békévé oldott emlékezés helyére: ugyanis emlékek önmagukban ezek a képek is, így huszonvalahányan, mint tájképek és mozaikok – ha úgy tetszik egy vízparti séta emlékei. Emlékek, amik emlékeket őriznek az elfolyó víz emlékeit. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba… az emberi földhözragadtság sem, a szellem sem viseli el a veszteséget a múló idő felett: rögzíti hát a pillanatot. Jakab Ágnes él azzal, amivel oly kevesen ebben az ügyben, töretlenül hisz abban, hogy a művészet a remény legszebb és legutolsó formája. Akár az emlékek megőrzése terén is. Furcsák mégis az emlékezés „tárgyai”, azaz a festészetének választott témaköre: a kavicsok. Legalább annyira különösek, mint az akkori kortársak által oly értetlenül fogadott tavirózsák, amiket száz évvel ezelőtt Claude Monet festett le, s festett szüntelenül, mintegy huszonkilenc éven át a haláláig. „Egy sűrített pillanat, a természet egyetlen aspektusa, mely az egészet magában foglalja”. Monet tavirózsaképei – gondolati és életfonalai – nem puszta impressziók voltak, hiszen a japán Zen tájképfestők hatására is, egyre inkább elszakadt a konvencionális képkompozícióktól, a horizonthoz kötött perspektívától és a számára egyedülálló, időtlen motívumot a keleti vertikális perspektíva szerint ábrázolta. Képein egyre inkább a víz felszínét, az azon megjelenő reflex-fényeket és az árnyékokat már-már absztrakt minőségekkel jelenítette meg. Jakab Ágnes vízfestményein hasonló időtlenséget élhetünk át, időtlenséget a keleti felfogás szerint, ha tetszik,s itt gondolhatunk a lenyűgöző, absztrakt ún. „száraz tájkertekre”, amelyeket kizárólag fehér homokból és sziklákból építettek ki a szerzetesek a Zen-buddhizmus természetszemléletének megfelelően. Időtlenséget, a francia festő panteisztikus látásmódja szerint is, ahogyan Ágnes a kavicsokat, a közülük kibukkanó csenevész fűszálakat, az eltűnőben lévő fehér, vízbeoldódó hófoltokat, a fény és a levegő atmoszférikus együtthatóit, mozaikszerűen, a saját nézőpontjából láttatja velünk: ahogyan lépegetve, le-lehajolva maga elé néz vízparti sétája közben, meg-megvizsgálva egy-egy valóban különleges mintázatú, formájú követ, a tekintetett és még annál is többet összpontosító rajzolatot. A múlékony természeti élményről, erről a látszólag puritánnak, kevéssé pittoreszknek tűnő kővilágról szólnak a festmények, ám a vízfesték finom és perfekcionista kifejezőerejével összetett, „sokat elmondó” festményekké váltak, a festészeti lehetőségek remek szintéziseivé. Legfrissebb festményei pigment-szagú „plein air”-jei a „napfény izével”, a patakvízzel és a viharos felhők sötét tónusaival övezett miliőjükkel így egyszerre a természettel és magával az alkotással, az ’alla prima’ alkotással való misztikus élmény hordozói. A kifáradt elméletekkel nem törődve nézőit is hozzásegíti ahhoz a mentális felszabadultsághoz, amely által a szemlélődés igazán medítatív állapotába juthatunk el. Így lesz érthető az is miért vonzotta a művészt a vízfenék sodorta kavicsok monoton?, repetitív? megjelenítése, a sorozatszerűség.

A kavicsok matériája, az általuk felfedezhető struktúrák és faktúrák kényszerítenek jótékonyan a természetes formatervezés és ornamentika felfedezésére, a véletlenből és a plasztikai önmagában valóból összeálló szépségre. Jakab Ágnesnek sikerül a minimális tájképből maximális művészi látványt teremtenie. „A színek, mint gyökerek úsznak fel a mélységből a felszín felé, és ezt a mélységet fejezik ki a felületen. A színt már-már úgy fogom fel, mint megtestesült eszmét, a tiszta ész produktumát. De amikor festek, nem gondolok semmire, csak önmaguktól elrendeződő színeket látok, a fák, a rétek, a házak és minden tárgy színes foltokban jelenik meg előttem. Már csak a szín van, s amit a szín és a benne ragyogó fény kifejez, ez maga a lét.”

A mélység és a felület már Cézanne-nál oly sorsdöntő párbeszéde, nem véletlenül oly fontos Jakab Ágnes kiállított munkáin, hiszen eddigi tevékenységét, sokféle műfajban megmutatkozó alkotói megjelenéseit is áthatotta „művészi alapállása” az hogy textilművészként indult el annak idején a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolát elvégezve. S ha már ezt a „penelopéi múltat” felemlegetjük, ha futólag is, de érintjük azt, ami e művészet esetében kikerülhetetlen és érzékletes, hogy az alkotó nőisége sohasem érdektelen fedezete műveinek, amelyeket stílszerűen és aktuálisan a Föld Napját ünnepelve ismerhett meg a nézők a Monostori Erődben.

Monostori Erőd, 2005. IV-V.