Csárdákéskirályok

A Csárdáskirály II című tárlat Miskolcon

Lóska Lajos

Az idén tavasszal, a MiskolciGalériában tekinthettük meg a CsárdáskirályII című közhelyeken, a létet fogyasztásként megélő „pláza kultúrán” ironizáló kiállítást, melynek első darabját két évvel ezelőtt láthattuk ugyanitt. Öt művész – GaálJózsef, feLugossyLászló, DrMáriásBéla, SzikszaiKároly és UrbánTibor - csoportalakítási kísérleteit követhetjük nyomon, akik egy-egy tárlat erejéig – TavaszidebilI-II – csoporttá szerveződve működnek. Az első közös bemutató, a Csárdáskirály első darabja két évvel ezelőtt ízig-vérig nonkonform kiállítás volt, ahol a művészek a közízlést kiszolgáló operett és „való világ” szemlélet ellen kívánták felemelni hangjukat, illetve ecsetjüket, ami részben sikerült is nekik. „Maga cím, az operettek világát idézve, arra a habkönnyű, negédes, mesterségesen idilli és művi világra utal, mely a televízió, a szórakoztató ipar, a kereskedelem különböző műsorai és reklámkampányai révén mindennapjaink részévé vált, otthonainkba, gondolatainkba férkőzik nap mint nap.” – írja az előző tárlatot méltatva Szeifert Judit (Beszavazás a Paradicsomba. Új Művészet 2003/6, 18–20).

Az idei tárlat laza groteszk, provokatív nonkonform jellege továbbra is megmaradt – sem műtárgylista, sem katalógus nem készült – , viszont ettől nagyobb hiba, hogy azok a tematikus jellemzők, melyek az előző kiállítást meghatározták, részben elmaradtak vagy ismétlődtek. Gaál József és Szikszai Károly a saját, bármilyen címen előadható munkáikat, többnyire portrékat mutattak be, csak feLugossy és Urbán Tibor vette komolyan témát, és folytatta következetesen a két évvel ezelőtt megkezdett munkát.

FeLugossyról mindig kiderül valami meglepő. Most az, hogy nemcsak képzőművész, de filológus, nyelvész is egy személyben. Az idén nem a Csárdáskirálynő operett neobarokk káprázatát ragozta tovább, hanem a címet továbbgondolva fekete-fehér csárdát rendezett be egy teremben, ahol természetesen csárdást is lehet táncolni (Anticsárda, 2005). FeLugossyról tudnivaló, hogy BuktaImre mellett a magyar objekt- és installációművészet meghatározó figurája (Férfibemondónő, 1987). A néhány esztendővel korábban készült (szúnyog)hálóra applikált képtárgyainál alkalmazott módszert követve rendezte be ezt a teret is. Fekete-fehér körbevágott tárgysziluetteket helyezett a falra, különböző madarakat, lábakat, kezeket, feketére festett, nylon harisnyába csomagolt merőkanalat, a merőkanálban borotvapamacsot stb. A csárdát a fehér abrosszal leterített asztal, rajta fekete palack, a palackra ragasztott fehér műanyag fésűk, fehér tányér, fekete teáskanna idézik meg. Az asztal melletti falra némi művészettörténeti utalás, Magritte répává váló palackot ábrázoló festményének parafrázisa került (Amagyarázat, 1951-54): egy körbevágott, falra applikált fekete-fehér színű palack, illetve annak répává váló, ugyancsak fekete-fehér szilutettje.

Gaál József rengeteg különböző színű, enyhén kubisztikus, pasztellel és vegyes technikával készült bálvány mellképet állított ki, melynek egy részét Szikszai Károllyal közösen készítette a művész. A bálványkép-dömping, a fekete kontúros, barna, rózsaszín, sárga, kockás hátterű, sejtelmes, vicsorgó, mosolygó, merengő, kisebb- nagyobb, szűkebb vagy tágabb háttér előtt megjelenített bálványfejek, maszkfejek sora már a folyosón elkezdődik. A folyosóról a termekbe lépve, a már bemutatott feLugossy installáció után Szikszai Károly terme következik, fejeket ábrázoló expresszív, feliratos munkákkal – Szolgafej – , valamint kisméretű, szomorkás, zaklatott, fekete rajzokkal. A következő helyiség drMáriás Béláé. DrMáriás nagyon nonkomform ember, és utálja az egyen plázák egyen kommerszét, egyen bóvliját. A fogyasztói léttel szembeni jogos ellenszenvét vastagon megfestett harsány, feliratos – „GazdaságosJézus”, „teszkógazdaságosdemokráciayes”, „Tescogazdaságosart” – képeken fejezi ki, melyek grafittiknak nem elég spontánok és lazák, képeknek meg nem elég átgondoltak és meggyőzőek. (Csak nosztalgiával tudom felidézni, milyen jó grafitti festményeket készített spray-vel a nyolcvanas évek elején a Vető-Zuzu páros.)

A következő teremben ismét Gaál József zöld, sárga, piros elrajzolt bálvány fejeivel találkozhatunk. Nem különböző jellemeket bemutató karakterportrék ezek, hanem az ősiségre, mítoszokra utaló munkák: mondandójukban nem is különböznek egymástól, így nagyon egyformák. A tetemes mennyiségű – legalább kéttucat – megközelítőleg azonos típusú, beállítású, kivágatú, szemből ábrázolt bálványfejet nézve a látogatót a túltelítettség érzése tölti el, és arra gondol, hogy jó lenne, ha most már témát váltana ez a nagyon karizmatikus és tehetséges művész, mielőtt belevész saját manírjába.

Az utolsó két teremben Urbán Tibor nagyméretű vászonra festett, harsány, gyerekrajzokat, népi giccset megidéző, keret nélküli, szabadon lebegő vásznait szemlélhette meg a néző (ACsárdáskirályzászlósembere, 2004, ACsárdáskirálymadarasembere, 2005), melyek az én olvasatomban a népi kultúra elgiccsesedéséről, kommersszé válásáról szólnak.

A tárlat többszöri megtekintése után egyre erőteljesebbé vált bennem az a vélemény, hogy az idei kiállítás sajnos nem mondott többet a két évvel ezelőttinél, sőt csak részben tudta megismételni az akkor elmondottakat. Ezt is csak úgy tudta megtenni, hogy közben veszített provokatív frissességéből. Mindennek a tükrében felvetődik a kérdés, ha nem képes önmagát megújítani a társaság, nem tud mást mondani, vajon érdemes-e tovább erőltetni a sorozatot. Találjanak ki valami mást: új témát, új kifejezésmódot! (Azzal persze teljes mértékben egyetértek, hogy állandóan figyelmeztetni kell az embereket arra a tényre, hogy nem egy jóléti, szociális hálóval körülvett, a kultúrát, a művészetet értékelő, társadalomban élnek, hanem egy pénzcentrikus, sorvadó kultúrájú, dél-amerikai típusúban, hiszen még mindig nem tudatosult bennük eléggé.) ( MiskolciGaléria, IV. 14 – V. 26.).