“Dühösnek kell lenni…”
Interjú Dennis Oppenheimmel
MECSI BEATRIX
-Mostanában több kiállítása is nyílt Európában. Magyarországi bemutatkozása hogyan kapcsolódik ezekhez a rendezvényekhez?
-Budapesten a KOGART Házban megrendezett bemutatónak és a többi közeli kiállításnak a megszervezése a magyar származású, külföldön dolgozó kurátor, Hegyi Lóránd nevéhez fűződik, akit úgy tűnik, mindenki jól ismer, és aki Bécsben dolgozott, de szoros kapcsolatban áll a magyar közönséggel. Ez a magyarországi kiállítás egy nagy kaland számomra. Volt egy bemutatóm Bécsben és Nápolyban és egy Saint-Étienne-ben, Franciaországban. Ezek mind Hegyi-féle kiállítások. Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy itt lehetek Magyarországon.
-Azt hiszem, az különösen jó a magyarországi közönségnek, hogy Ön személyesen is meg tudott jelenni Budapesten és tud beszélni a műveiről, hiszen konceptuális művésznek lenni azt is jelenti, hogy bizonyos gondolatokat kell művein keresztül bemutatni, amelyek gyakran nehezen hozzáférhetőek az arra nem eléggé ráhangolt nézők számára…
-Igen, én is azt hiszem, mivel néhány művem elég különös. Még a művészeknek is nehéz megérteniük néha, hogy mit is gondoltak más művészek. Nem biztos, hogy világos, és ezért is beszélnek róla, hogy világosabbá tegyék.
-Igazából ezekben a művekben az az érdekes, hogy beszélni lehet róluk, elgondolkodni rajtuk. A konceptuális művek lényegéhez tartozik, hogy az embereket gondolkodásra késztetik.
-Remélhetőleg. A jó művészeti alkotásnak van egy olyan sajátossága, hogy provokál és gondolatokat vált ki az emberekből. Néha nagyon nehéz az átlagembernek eljutnia addig a pontig, hogy hatással legyen rá a jó művészet. Ez nagyon furcsa. Például, ha nem értesz a zenéhez, a zeneelmélethez, akkor nagyon nehéz eldöntened, hogy mi az, ami igazán jól hangzik.
-Talán azért is van ez így, mert a nem eléggé felkészültek a nézők ha például minimal art alkotással vagy egy konceptuális művészeti alkotással kerülnek szembe, akkor nehezen tudják ezeket beilleszteni az általuk körvonalazott „művészet” fogalmának körébe, mert esztétikai értéket vagy más hasonlót várnak el tőle, és nem is értik, hogy miért is kerültek ezek a tárgyak a múzeumokba. Amit valójában látnak azok nagyon is egyszerű, hétköznapi tárgyak és dolgok. Például ezen a kiállításon láthatunk egy videófilmből kivágott fotósorozatot, amely fázisonként bemutatja azt, hogy hogyan tűnik el lassan az emberi kéz látványa a ráhulló avar takarásában. Ezek nagyon egyszerű képek és felvételek, de igazából a lényeg az, hogy milyen gondolatokat ébresztenek a nézőkben.
-Ez így van. Sok dolog nagyon egyszerűnek tűnik, de minél többet tudsz a művészetről, annál érdekesebb és annál többet értesz meg belőle, így hát nem is olyan egyszerű. Sok olyan művészet létezik, amit szerintem szinte teljesen lehetetlen teljesen megértenie a hétköznapi közönségnek.
-De Önnek mégiscsak van igénye rá, hogy megértsék, nem igaz?
-Azt hiszem, mindenkinek van. De néha a gondolatok annyira előrehaladottak, hogy nagyon nehéz áttetszővé tennie ezt a művésznek, olyannyira, hogy a közönsége megértse.
-Ha munkásságát nézzük, azt látjuk, hogy sok land art project fűződik a nevéhez, testművészettel (body art) foglalkozott, és számos rajzot készített köztéri projectekhez. Ezeket szemügyre véve azt látjuk, hogy mind inkább folyamatok, semmint kész tárgyak.
-Ez különös módon alakult ki a 60-as években, amikor valahogy benne volt a levegőben, hogy nem a kész tárgyakra, hanem a folyamatokra koncentrálunk. Maga a tevékenység vált a művészet tárgyává, még akkor is, ha ez a tevékenység valami kézzelfogható tárgy létrehozására szolgált. Ebből jött létre a body art, amely egy meglehetősen erős gondolat: a művész valósággal életre kel. A minimal művészetben az alkotó szinte eltűnik, maga a folyamat fontosabb, mint a létrehozott tárgy. A testművészet ezzel szemben a legelőrehaladottabb művészeti forma. Néhányan úgy gondolták, hogy a testművészet a szobrászat és a színház közötti műfaj. De a testművészettel a művész nem kívánt szerepelni, mint ahogy a színházban szokás, hanem igazi, valóságos akart lenni valódi veszélyekkel, valódi idővel, a valódi világban. A művészek megpróbálták kitolni a határokat: mi fér még bele a művészet kategóriájába? Lehet-e a művészet láthatatlan, és mennyire lehet radikális? Igen, agresszívan végigvittük a gondolatot, hogy a konceptuális művészetben nem feltétlenül kell tárgyakat létrehozni. Ezek radikális gondolatok voltak, ez volt az én generációm művészete.
-Amikor konceptuális művészetet művel, akkor nem úgy gondol ezekre az alkotásaira, mint „gondolatokra”, hanem mint művészetre…
-Ha a szakmád a művészet, akkor amit csinálsz, az művészet. De tulajdonképpen ezek nem is gondolatok, hanem a „fókusz”: hogy miből lehet művészet, hogy milyen művészet lehetséges. Ez csak látás, és nem gondolkodás. Általános késztetés a művész részéről, hogy olyan dolgokat lásson meg, ami felkavaró.
-Tehát hogy megláttassák másokkal is ezeket a dolgokat egy más nézőpontból.
-Igen, ez a szakmánk. Különben senki sem fog ismerni. Fel kell kavarni az embereket.
-Ön művészként hogyan vált ismertté?
-Akkoriban, a 60-as évek végén, a művészeti világ még nagyon kicsi volt, lényegében csak Amerika. Talán néhány mű és szórványos ismeretanyag Angliából esetleg. A művészek gondolkodása egybeesett és megértették egymást.
-Jól ismerte hát a többi konceptuális művészt?
-Mindenki mindenkit ismert. Körülbelül 12-13-an lehettünk összesen. Egy kis szobában le tudtunk ülni együtt, ha akartunk. De ma már ez nem igaz. Ma már sok ezer van belőlük, szinte minden országban: Afrika, Japán, Oroszország, Németország, egy kicsit Olaszország és még nem is beszéltünk Kínáról vagy Koreáról…
-Akkoriban egymással szoros kapcsolatban álltak, meg tudták beszélni elképzeléseiket…
-Abban az időben ez a fajta művészet benne volt a levegőben. Részben elkezdtünk bizonyos dolgokat, legitimizáltuk ezeket. Az, hogy ki kire hatott, már nem állapítható meg. Minden benne volt a levegőben.
-Az alsó szinten kiállított rajzok között, amelyeket kivitelezendő köztéri alkotások terveiként mutat be, több részlet Marcel Duchamp Nagy üveg ének részleteit idézi fel: a csokoládémalmokat például. Mennyire tudatos ez a visszanyúlás Duchamp művészetéhez?
-Duchamp… Mindenki róla szokott beszélni! Amikor mindez elkezdődött, akkor ő egy igen jelentős személyiség volt. Ez részben igaz, de azt hiszem, rám nem volt olyan nagy hatással Duchamp. Elég távol is esett időben, európai, francia volt, a dada…, más idő, más világ. Nem nagyon hathatott radikálisan a 60-as évek munkáira. Mi akkor már túl voltunk a pop arton, a minimal arton… Európa és Amerika egészen más volt. Nem tudom, akkoriban sokan tűnődtek el azon, hogy a Nagy Üveg mindent magába foglal. Csodálatos munka, és nagy tudományt igényel, hogy megértsük.
- Ezen a kiállításon a régi alkotásain kívül szerepel néhány 2004-ben készült műve is. Min dolgozik mostanában?
-Nem is tudom. Csak tűnődöm, hova is tartok tulajdonképp. A köztéri művészet (public art) területe ugyanis igen problematikus, mivel nem nagyon kerül be a művészettörténet világába. Nem nagyon foglalkoznak vele a kritikusok, a művészeti magazinok, akiknek az érdeklődése inkább a galériák, a múzeumok világa felé fordul. Szerintük a köztéri művészet nem túl komoly, inkább az emberek, a fejlesztők, semmint a művészek hatnak rá. Tehát nincs olyan jó híre. De foglalkoztat, hogy műveket állítsak fontos helyszíneken és nem csak múzeumokban. Túl kell tenni magunkat azon a tényen, hogy a közösség számára alkotunk, és akkor talán már másképpen kell gondolkoznunk.
-Ez valahogy kapcsolódik a land art project gondolatköréhez is.
-De a land art akciók során nem volt kapcsolatom a közönséggel. Ezek a projectek a semmi közepén készültek.
-Nem is számított arra, hogy valaki majd esetleg arra jár, és látja ezeket a műveket?
-Nem, és nem is érdekelt, hogy látja-e majd valaki. Ez egy nagyon önző dolog… Habár akartam, hogy ismertek legyenek ezek a művek, persze. A fényképezés lett akkor nagyon fontos számomra. Ugyanolyan fontos, mint a festmény. Mindez a korai munkáim miatt.
-De most már számol a közönséggel is a legújabb munkáinál…
-Egy nagyon elzárt világból jövök, ahol csak a műhelyemben dolgozom. Most ki akarok lépni, és kapcsolatba kerülni az emberekkel.
- Önnek ez mostanában egyszerűbb feladat, hiszen már elismert művész… Így talán könnyebben elfogadják.
-Ezt is gondolná az ember, de ez nem mindig igaz! Először is több ezer híres művész van már. Nagy a verseny. Nem számít már, hány éves vagy, vagy milyen híres…
-Tehát mostanában Ön részt vesz ilyen köztéri alkotásokra kiírt pályázatokon?
-Van azért sok olyan művész, aki nem versenyez, annál sokkal büszkébb. Azt mondják: „nem versenyzünk. Ha szükség van a műveinkre, akkor bízzanak meg a munkával.” Ezt megértem, de én nem ezt teszem. Amerikában mindig versenyezni kell a megbízásokért. Európában ez másképp van. Itt a kurátor vagy a múzeum, vagy a városi vezetés kér fel egy-egy művészt egy feladatra. Úgyhogy ez más.
-Amikor egy köztéri alkotást tervez, akkor a rajzaiból úgy tetszik, inkább építészeti modelleket, semmint valódi szobrokat tervez. Afféle működőképes szerkezeteket, „gyárakat”, ahogy Ön nevezte. Például az egyik rajzán a tervezett szerkezetből kilövellő tűzijátékot a gondolatokhoz hasonlította…
-Ezek a műveim nem nagyon léteznek köztéri művészetként. Tulajdonképpen ez a problémám velük. Talán nem is lehet fontos műveket létrehozni ebben a műfajban. Talán ilyenkor nem kell magunkat komoly művésznek tekintenünk. Ez csak úgy történt velem, nem vagyok érte felelős, hogy ez történt.
Most sok művészt érdekel az építészet és a szobrászat kapcsolata, ebben nem vagyok vezető művész. De azt sem mondom, hogy követő volnék... Mostanában egy alapvető, fontos változás történik a művészetben: korábban úgy gondoltuk, hogy a design az rossz, számítást igénylő, ellenben a művészet sokkal misztikusabb. Mi mindig is ezt gondoltuk. De most újra bejön a design – ami korábban nem tartozott a művészet prioritásai közé, mint például a funkció és a design, a tervezés . Nem én vagyok érte felelős.
-Úgy érti, hogy ez is „a levegőben van”?
-Igen, pontosan. Néhányan ezt megértik, néhányan pedig nem. Néhányan otthonosan érzik magukat ezen a területen, mások pedig nem. Ha az otthonos érzésről beszélünk, szerintem ez nagyon veszélyes: ha mindig azt csinálod, amiben otthonosan mozogsz, akkor talán művészetnek nevezhetjük, de szerintem ahol igazán művészet van, az nagyon is kényelmetlen. Gondoljunk csak a testművészetre. Sokan egyszerűen nem akarták ezt művelni. Ez persze érthető. Mondják, ez fontos, de ők azért nem csinálnák. Ami igazán fontossá teszi a művészt, az az a képesség, hogy néha elmerészkedik nagyon kényelmetlen területekre is.
-Talán a kihívás is fontos, és hogy olyan dolgokat tesz az ember, amire eddig nem is gondolt, és ezzel újabb gondolatok és projectek ihletődnek.
-Ez így van. Tisztában vagyok vele, hogy a kényelmes műfajokban végzett munka valamennyire korlátozza is a művészt. De néhány művész azt gondolja, hogy az a fontos igazán, ahol otthonosan érzi magát. És ezt tartják valóságosnak, a saját világuk meghatározójának. „Ez a különös világ” - mondják- „ami csak az enyém, talán el sem hagyhatom a házamat, mindig az anyám mellett kell maradnom, mint egy gyerek, ez az én világom.”
-Ön pedig inkább arra törekszik, hogy kikerüljön a kényelmesség e köreiből.
-Igen, ezeket a művészeket, akik a komfortzónájukon belül dolgoznak, idioszinkretikusnak nevezhetjük. Ráébresztenek arra, hogy milyen furcsa, különös emberek is valójában. Azok a művészek, akik kilépnek a komfort-zónájukból, valami egészen mások is lehetnek. Egészen más személyekké válhatnak. A lelkük azt súgja nekik, hogy ki kell tágítaniuk a horizontjukat, ide kell menniük, mert ez a helyes irány. Tehát ez egészen más megközelítésmód. De azért mindig is magunk maradunk egy bizonyos mértékig. Sok művész dolgozik kényelmetlen területeken. Nagy munka, nem sok élvezet van benne. Néhány művésznek szüksége van az élvezetre.
-De azt nem tartja élvezetnek, ha végül átvágva a határokat talál valami olyat, ami sokkal jelentőségteljesebb, mint amit eddig csinált?
-Igen, ennek élvezetesnek kellene lennie. Kielégítőnek kellene lennie.
-Talán ez a nehéz a művészetben: hogy csak a fájdalmat és a szenvedést érzi-e az ember, amíg a kényelmetlen utat választva alkot, vagy meg tudja tapasztalni, ha a fájdalmon keresztül elért valamit?
-Igen, sok művész nem is engedi magának meg, hogy elégedett lehessen azzal, amit alkot. Talán tényleg szükségük van a kényelmetlenségre.
-Ön elégedett a műveivel?
-Hm, néha – sosem tudhatja az ember, mikor – elégedett vagyok, de az esetek többségében elégedetlen. Azok a művészek, akik elégedettek magukkal, többé már nem olyan érdekesek.
-Lát valami különbséget a művei fogadtatásában itt, Európában, összehasonlítva Amerikával?
-Igen. Úgy látom, és nem is tudom, mennyire jó ez, néha úgy érzem, hogy nem ismernek, és senkit sem érdekel a művészet, de néha úgy látom, hogy talán valamit mégis ismer a közönség. De azon tűnődöm, hogy sok művész alulértékeli a műveit, azt, hogy mennyit is tudnak róluk valójában. Például azt gondolnánk, hogy Andy Warhol, aki annyira híres volt, még életében is, gondolnánk-e róla, hogy gyakran aggodalommal töltötte el, hogy művei túl buták, idétlenek, és nem olyan értékesek, mint másokéi. Tehát még azoknál is, akik olyanok voltak, mint a félistenek, ők is alacsonyrendűségi érzésekkel küszködtek néha. Nem számít, mennyire vagy híres, ha magad nem érzed, hogy a műveid fontosak. Azok pedig, akik azt érzik, hogy a műveik fontosak, nem is fontosak valójában.
Azt gondolom, hogy milliónyi művész van, néhányuk jobban ismert, mások kevésbé, és én igazán nem is tudom, hol helyezkedem el ebben a sorban. Sosem lehet egy ember eléggé híres.
-Hogyan foglalná össze a lényegét a munkásságának, melyik az a műve, amiről úgy gondolja, hogy igazán kifejezi művészetét?
-Nem hiszem, hogy ezt meg tudnám tenni. Engem a land art munkáim tettek híressé. De ez már jó ideje történt és azóta számos más dologgal foglalkoztam. Azok, akik művészettörténettel foglalkoznak, úgy tekintenek rám, mint aki a land arttal és a body arttal kapcsolatos műveket hozott létre. Amiket azután csináltam, azok nem voltak annyira radikálisak, mint a land art vagy a body art. Lágyabbak, felfedezőbb természetűek. Talán engem a radikális munkáimról ismernek jobban. Nagy kihívás, hogy a legújabb munkáimat is észre vegye a művészettörténet-írás, de ez, úgy tűnik, szinte teljesen lehetetlen. Lehetséges ugyan, de nagyon érdekes, hogy mire figyel a művészettörténet: talán a legradikálisabb dolgok kerülnek bele.
-Mit gondol, korunkban melyik az a művészeti irány, amely igazán radikálisnak számít, mint a 60-as években a land art?
-Ez az, amire rá kell jönnünk. Talán azt mondanám, de lehet, hogy tévedek, hogy az építészet keretein belül működő művészet bizonyul a legmagasabb, legerősebb mozgalomnak korunkban. Valószínűleg erről az irányról fog megemlékezni a művészettörténet. Ez a kor afféle reneszánsz az építészek számára.
-Az építészek szoborszerű vagy festményszerű alkotásokat hoznak létre…
-Azt hiszem, az építészetre nincs olyan nagy hatással a képzőművészet manapság. Régebben volt kapcsolat, vettek át egymástól ötleteket. Most az építészek elég magasan szállnak. És a művészek is követik a trendet, designt, funkció-centrikus műveket alkotnak…
A 60-as években a „konceptuális művészet” megnevezés egy ernyő volt, amely alá sok minden tartozott. De ma már nincs semmiféle központi tényező, amely összefogná a bizonyos művészeti próbálkozásokat. Az építészeti tényező meglehetősen egyértelmű, de ez is már tart néhány éve, úgyhogy semmi újdonság nincs benne. Az építészek nagyon híresek lettek. Ahogy ez megtörtént, a képzőművészek valahogyan reagálnak erre a jelenségre, reakciós munkákat hoznak létre, az építészek ilyennemű előretörése ellen. Ekkor kezdtem el én is teljesen építészeti jellegű munkákat készíteni. Mivel én nem akartam folytatni a parádét.
-De hát ez nem a parádé része így is, hogy negatív módon kapcsolódik hozzá?
-Egész mozgalmak keletkeztek régen is az ellenkezés nevében. De ennek nem csak egyszerű ellenkezésnek kell lennie, hanem kell lennie intellektuális alapjának is, nem csak érzelminek. Dühösnek kell lenni, de igazadnak is kell lennie, anélkül ez csak egy gyerekes hiszti lenne.
A kérdés, hogy hogyan tudsz maradandót alkotni egy olyan területen, ahol nem érzed biztonságban magad, ahol nem érzed, hogy elég jó lennél, de mégis nagyon fontos. Ez a kihívás.
(KOGART Ház, 2005. VII. 19-ig)
