Menny és pokol színjátéka

Ujházi Péter kiállítása

Nagy T. Katalin

Csak keveseknek van olyan keserű-édes világlátása, mint Ujházinak. Az egykori Bernáth-tanítvány a hetvenes évek első éveiben talált önmagára. Mindmáig művészetének alapvonása maradt a „gyors és egyenes kifejezésmód” (ahogy egyszer ő maga fogalmazott), melyet mindig átsző a fanyar irónia, a groteszk hangvétel. Ujházi mer változatos lenni; hol örömfestő, hol látványfestő, hol élményfestő, hol álomfestő, hol hulladékszobrász. Festett és dobozolt képeket készít, teremtett magának két sajátos műfajt, az ügyiratgrafikáét, melybe régi kézírásos levéltári okiratok rajzos adaptációi tartoznak, és a leporellóét, melyek sajátos művészkönyvek. Mire a nyolcvanas évek transzavantgárdja a személyes élményt és a szubjektív létállapotot hangsúlyozza, Ujházi már Nadapon festi érzéki táj-adaptációit, s mire az újfestészet felveszi kelléktárába a képroncsoló, karcoló, applikáló, átfestő művészi gesztuskészletet, Ujházi már kiállítja ügyiratgrafikáit, átalakított talált fotóit.

Az XO Galériában rendezett mostani kiállítás az elmúlt két év terméséből válogat. A tárlat mennybeszállás és pokoljárás, égi-földi paradicsom képekben és dobozokban elbeszélve. Ujházi egyik sajátossága, hogy a köznapiban, a banálisban mindig fel tudja mutatni a különlegeset, a meglepőt. A silányból, a giccsből is kicsikarja az esztétikai értéket. Az egykori szépelgően csillogó, az anyag szépségét felmutató kék üvegnehezék (Üvegcseppek) megszaporodva, sokadmagával lebeg az éteri térben. Transzparenciájuk akarva-akaratlan irodalmi párhuzamokra ragadtatja nézőjét, eszünkbe juttatja Maeterlinck Kék madarát, vagy József Attila üveggolyóját, melyet annyira szeretnénk meglelni. Egy másik képnek (Babák) szintén a hatvanas-hetvenes évekből itt felejtett tárgy a modellje, egy műanyag négerbaba, szépen ujháziasan felcicomázva, egykori játék/élet színteréről kiszakítva és kitaszítva, önnön másával kettesben ül a semmiben. Ha e két tárgyat a művész beépítette volna egy-egy dobozba, senki sem csodálkozna, hiszen odavalók vagy tán onnan valók. Dobozaiban gyakran feltűnik egy-egy ismerősnek tetsző tárgy vagy annak töredéke, egy-egy giccses csecsebecse vagy egy édeskés kép, fotóban vagy festményben. Ujházi nagy természetességgel használja a giccset. A giccs fogalma, megítélése sokat változott az elmúlt évtizedekben, s ennek egyik oka éppen a művészek viszonyulása a témához. A giccs a legkifinomultabb, legkényesebb ízlésvilágú emberek életébe is beférkőzik, mindenkinek van egy giccs-érzékeny pontja. Egyik legkedvesebb emlékű gimnáziumi tanárom, ismert népdalkutató, aki hozzávágta az osztályhoz a székét, ha nem kellő átéléssel énekeltük a népdalokat, egyszer bevallotta, bár utálja a magyar nótát, de azt nem tűri, hogy bárki is bántani merje édesanyja kedvenc nótáját, a Cserebogár, sárga cserebogár című dalt. A giccshez való viszonyunkba erősen befolyásolják személyes érzelmeink. Utálkozunk, vagy mosolygunk egy-egy naivan bájos, kedvesen bugyuta, vagy éppen hátborzongatóan ízléstelen tárgyon, de mindenképpen állást foglalunk, úgy tűnik, felismerjük a giccset, míg a nagyművészettel kapcsolatban gyakran zavarba jövünk, kvalifikált művészek tucatjainak alkotásaival nem tudjuk hányadán állunk, meg sem érintenek.

Ujházi elnéző mosollyal elfogadja, és használja a giccset, kiforgatja, leleplezi és felmutatja. Lehet, hogy tudtán kívül, Kundera pártján áll, aki szerint a giccs szép hazugság, s ”Amint felismerjük, hogy a giccs hazugság, a giccs többé nem giccs. Elveszíti autoritárius hatalmát, és ugyanolyan megható, mint minden más emberi gyengeség. Mert egyikünk sem felsőbbrendű ember, hogy tökéletesen érintetlenül hagyja a giccs. Bármennyire megvetjük is, a giccs az emberi sorshoz tartozik. A giccs forrása a lét határozott igenlése.” Ujházi művészetében a dobozokban, a hetvenes évek közepén jelennek meg először a szedett-vedett kacatok, a mindennapjainkat bearanyozó dísztárgyak maradványai, kezdetben alig észrevehetően, teljesen feloldódva a festett-épített dobozvilágban, a szobaszínház szerves részeikként működtek, majd később a kelléktár egyre rusztikusabb lett, az elbeszélés stílusa egyre szűkszavúbb és tömörebb, a színpadszerűséget felváltotta a szimultán térszerkesztés.

Két évvel ezelőtt Ujházi művészetében egy új típusú doboz jelent meg, a 100 x 100 cm-es, 9 cm mély kép-doboz. A Viva la revolucion és a Lidércház e sorozat két legutóbbi darabja. Mindkettő mindennapjaink paródiája, történelmi emlékeztetővel, jelenkori túszdrámával. Kövessük Ujházi módszerét, próbáljuk leírni a festményt. A Viva larevolucion klasszikus kép-a-képben kép. A jelenet főszereplői egy vörösre festett túsz és két terrorista, környezetüket képek együttese alkotja; az egykor nagy becsben tartott férfiportréra (’19-es forradalmár-néptanító) applikált, annak fél arcát eltakaró, Pompei pusztulásáról festett kép reprója, alatta egy nem túl dicsőséges megnyitó fotójának nyomdai dúca, melyen a háttérben hatalmas Lenin-fej lóg a falon, s egy, a samariai asszony a kútnál jelenetet ábrázoló barokk kép amatőr másolata, mely előtt festékvértől csöpögő zsinegből szőtt vérfüggöny feszül. A véres történelem, jelené s múlté tárul elénk, s folytatódik a Lidércházban, melyből nincs menekvés, de mindenek felett és ellenére, az ég tisztán kéklik. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a művész nagy léptékben gondolkozik, a beépített világkerék feliratú kis kép pontosan kijelöli a lidércház földrajzi határait. A tárlat harmadik assemblage-a, a Paradiso, mintha csak a Lidércház egének kékjéből teremtődött volna. A paradicsomi életfa, szó szerint életek fája, törzse emberfejekből nő magasra, csalóka mennyország ez, Éva kezében levágott férfifők, Ádámnak pedig, fej gyanánt csak egy zuhanyrózsa jutott. Horror és terror körös-körül a kiállítóteremben, egybeszőve Bibliával, hétköznapi történelemmel, emberi gyengeségeinkkel.

Volt még a kiállításon egy harmadik atmoszferikus, sfumatos hatásokkal telített kép a Bárka, melyen egy lakótelepi ház úszik a kékes-szürkés gomolygásban, benne a művész pesti műtermével. (A Székesfehérváron élő, nyaranta Nadapon, alkotó művésznek az elmúlt két évben, egy lakótelepi lakásban, lehetősége volt Pesten is dolgozni.) Az új ezredév Noé bárkája? Vajon ma ki mit hurcolna fel a mentőcsónakra? Ujházi mindenesetre éppen most csempészi fel vásznait és ecseteit – jó, hogy valaki a Művészetre is gondol. Az a hangszín, melyen e három szférikus kép beszél, szokatlan Ujházi művészetében. Festményein, dobozain zsúfolásig megtelt képterekhez szoktunk, (a mostani a kiállításon is találkozhattunk ilyenekkel), e három vásznát valami álomszerű, látomásos képzet uralja, éppen ellentéte a dobozok nyers valóságlátásának.

A Nagy és kis tűzijáték csalóka közjáték, népünnepély, ahol fejek szikráznak a petárdák fényében, miközben házak lángolnak a földi paradicsomban. Menny és pokol egymástól szétválaszthatatlan – kondori gondolat Ujházi-féle bölcs iróniával átitatva.

Ujházi művészetének egyik fő forrása a közvetlen élmény. Miután „kibeszélte” Nadapot (ez a jelen időben is érvényes), New York-ot és Lisszabont, két éve az Örs vezér teret, most a Kerepesi úti buszmegállón volt a sor. Milyen ez a buszmegálló? A legzajosabbak közül való; áll az ember a szűkre szabott járdaszigeten, mögötte időnként elszáguld a gödöllői HÉV, s miközben bambán bámulja a lámpánál feltorlódott autósort, ha szerencséje van, néha még egy, a közeli vasúti híd felől hallatszó, vonatfüttyöt is kifoghat. És Ujházi ezt a buszmegállót figyelte, több hónapon keresztül, vizsla tekintetével, négyemeletnyi magasságból, s így vált 659 pesti tömegközlekedő a festő modelljévé. (Buszmegálló) Karakter rajzok, Ujházi egypercesek, Queneau stílusgyakorlatai festészetre adaptálva? Az is. Meg képellenes kép is, alakokkal kitöltött sorminta-táblázat. A légüres térben álldogáló pózoló, csevegő vagy éppen civakodó figurák humorral megfogalmazott színes egyéniségek, de leltározott városlakókként kiszolgáltatott tömegemberekké válnak.

Ujházi még azok közül való, aki hiszi, hogy a részletekből (több képének címében szerepelteti ezt a szót) talán egyszer még összeáll az egész, hogy a „romlásból” „virágok” fakadnak, hogy a szellemi és tárgyi hulladékokból új látványt lehet teremteni. Egy, a művészetéről szóló beszélgetésben, arra a kérdésre, hogy mi mozgatja a művészt, József Attilával ezt válaszolta: „Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”.

 

Megint képek és dobozok, Budapest, XO Galéria, 2005. április 22– május 21.