A Követek titka

Tanulmány Holbein festményéről és John North e témájú könyvéről

OROSZ ISTVÁN

“Je suis le plus melancolique fasche et fascheux ambassadeur que vistez oncques”

"Én vagyok minden idők legmelankolikusabb, legfáradtabb és legunalmasabb követe"

E mélységes depressziót sugárzó levelet I. Ferenc francia király Londonba, VIII. Henrik udvarába delegált követe, Jean de Dinteville írta. Alighanem már réges-rég kihullott volna a történelmi emlékezetből, ha egészalakos képét nem éppen ifj. Hans Holbein festi meg. A National Gallery híres tábláján, a Követeken ő a bal oldali alak, láthatóan a fontosabbik szereplő. Az ő megbízásából készült a kép. Elegánsan öltözött fiatalember, akinek energikus testtartásán és magabiztos arckifejezésén érződik, nem csupán a tőle joggal elvárható sprezzaturának, az udvaronci könnyedségnek akar megfelelni, amelyet Castiglione gróf Európa-szerte elhíresült könyve az Il Cortegiano akkoriban olyannyira ajánlott a maga fajta diplomatáknak; őszinte és felhőtlen ez a derű, magával ragadó a dinamizmus. A festményt pontosan datálta Holbein: 1533. április 11. A rezignált, világfájdalmas levelet Dinteville május 23-án keltezte. 42 nap, alig másfél hónap – mi történhetett ez alatt? Jó ideje próbálok választ találni a kérdésre: vajon mi Dinteville rejtélye és mi a titka a Követeknek?

Holbein 500. születésnapját úgy ünnepelte a National Gallery, hogy restauráltatták a Követeket. Sok láthatatlan részletre derült fény és a kép sok titkát sok új könyv, újságcikk és elmélet próbálta megfejteni. Csak Dinteville 42 napjával nem foglalkozott senki. Az nem mérhető, nem szerkeszthető, a röntgen-átvilágítás, de még talán az asztrológia sem adhat rá magyarázatot. A legfrissebb könyv címe A követek titka, a szerző a csillagászat történetének egyik legismertebb professzora John North. A magyarázat, hogy miért épp egy csillagász fog műtörténeti elemzésbe, elég kézenfekvő. A festmény közepén, a két férfi közti írópulton asztronómiai eszközök állnak, nagyon hasonlóak azokhoz, amelyeket Holbein már lefestett egyszer, amikor honfitársa, a szintén Londonban élő Nicolaus Kratzer csillagász portréján dolgozott. Biztosra vehető, hogy Kratzer részt vett a Követek tervezésében, a kép szellemi előkészítésében is, sőt alighanem a szó szoros értelmében vett alkotótársa volt Holbeinnek. Említettem már, hogy ismert a festmény “ideje”, április 11-e, ami éppen nagypéntekre esett abban az évben, 1533-ban, sőt nem is akármilyen nagypéntekre, hiszen Jézust 33 évesen feszítették meg, azaz kereken 1500 évvel vagyunk a kereszthalál után. (Ebből a szempontból nézve a festmény rokonságban áll a középkor két legkomplexebb irodalmi alkotásával, Dante Isteni színjátékával, amelynek cselekménye éppen 1300 nagypéntekén indul, és Chaucer művével, a Canterbury mesékkel, amelyik viszont 1400 nagypéntekén ér véget.) A Követeknek nem csupán a napja ismert, a felső polc eszközeiről a pontosabb időpont is leolvasható, illetve mivel több olyan időmérő eszköz is szerepel a képen, amellyel órát lehet megjelölni, több időpillanat is kisilabizálható a képen. A legszembeötlőbb egy tízoldalú poliéder, amelynek lapjain napórák vannak, közülük három árnyékvetőjére esik úgy a fény, hogy leolvasható adatot kapunk: az egyiken fél tíz van, a másikon fél tizenegy, a harmadiknak – legalábbis North szerint 11:15-öt kellene mutatnia. Ezeknél azonban sokkal inkább foglalkoztatja a szerzőt a hengeres napóra és a kvadráns, amelyek szerint délután 4 van. Természetesen elveti azt a naiv magyarázatot, hogy a beállított órák a festmény elkészülte során eltelt időt jelölnék, de a hamleti gondolat, a „kizökkent idő” metaforája sem tetszik neki (holott a kép korszakhatárokat megjelenítő szimbólumai miatt – a „fejre állt” földgömb az Újvilág ábrázolásával, a protestáns énekeskönyv Luther koralljával – ez a gondolat bizony további elemzésre méltó volna). Érdekes, hogy sem North, de tudtommal más elemzők sem vetették föl azt a magyarázatot, hogy a képen megjelenített egymást követő időpontok sorozata valójában ugyanazt, Jézus halála percét idézné meg a Földgolyó különböző helyszínein. Ha elfogadnánk ezt a gondolatot, akkor úgy működnének a Követek fölső polcára kitett különféle időmérő eszközök, mint egy mai repülőtér egymás mellé akasztott órái, amelyekről egyszerre olvasható le a jeruzsálemi, a római és a londoni idő. Indokolhatnák ezt a magyarázatot a képet létrehozó “nemzetközi stáb” sokfelől érkezett tagjai és az alsó polc földgömbjén feltüntetett városnevek is. A kézenfekvő cáfolat, hogy tudniillik sokkal kisebb időkülönbség lehet csak a szóba jöhető helyszínek közt, (a mai időzónák szerint például csak 3 óra az eltérés Jeruzsálem és London között), azért kétséges, mert a 16. század elején még sok bizonytalanság volt a Föld kerülete, következésképp a forgási sebesség megállapítása körül. Az alsó polcon ábrázolt nyeles földgömbön is jóval nagyobb területet tölt be Európa, mint amekkora valójában járna neki s így nagyobb lett az Anglia és a Szentföld közti távolság is. (Akkoriban, legalábbis politikai és persze spirituális értelemben ez a távolság éppen növőben volt, sőt a mohácsi vész hírére megközelíthetetlen messzeségbe került Jeruzsálem városa.) John North határozottan kiáll a délután 4 óra mellett és erre jó oka van. Április 11-én délután 4-kor a Nap és a horizont által bezárt szög 27 fokos. North szerint ez a szám, a huszonhetes a kulcs, amely segít a kép titkát megfejteni. Sikerül a festmény sok elemén megtalálni a 27-es számot, (a Szentháromság háromszor háromszorosát, vagy annak valamely többszörösét) és a kép erővonalait meghúzva a 27 fokos szögek is megjelennek, sőt bizonyos értelemben a festmény megtekintésében is fontos szerepet kap a 27 fokos szög. Nem szóltunk még arról a különös, ferdén elnyúló amorf alakzatról, amely a kép alján, a szereplők közt helyezkedik el. A reneszánsz perspektíva használata során kimódolt játékos torzítások legszebb példája ez az anamorfózisnak nevezett ábra. Ha nem szemből nézzük, ahogyan általában a múzeumokban a képek elé állunk, hanem egy megfelelő látószöget találunk hozzá, akkor egy emberi koponya plasztikusan megfestett képe jelenik meg előttünk. A kép jobb oldalán állva, a meghosszabbított horizontvonal felől pontosan 27 fok alatt jelenik meg a halálfej. Ha ugyanebből a nézőpontból szintén éppen 27 fokkal a horizont fölé emeljük a tekintetünket, akkor pontosan Jézus fejét látjuk a kép túlsó sarkán a függöny mögül éppen csak kilátszó kis ezüst feszületen. A több fizikai nézőpont lelki egyesítéséből kibomló nagypénteki üzenet, a memento mori volt: emlékezz a halálra.

Az anamorfikusan elrejtett koponya nyilvánvaló intelem: úgy élj, hogy rejtve, a tudat mélyén mindig legyen ott a halál gondolata. Ugyanazt fogalmazza meg Holbein képe, amit Donato Gianotti jegyezett le a Michelangelóval folytatott Dialógusban: “Ha az ember meg akarja találni önmagát, és ki akarja élni az egyéniségét, nem szabad az örömökre és élvezetekre adni a fejét, hanem a halálra kell gondolnia. Ez az egyetlen, amely önismeretre tanít … csodás hatása van, ha a halálra gondolunk, mert a halál elpusztít mindent, de fenntartja azokat, akik rágondolnak.”

Kézenfekvő, hogy North asztrológiai szempontból is megvizsgálja a képet. Ha egy mai tudós idegenkedik is az asztrológiától, azt el kell fogadnia, hogy akkoriban az asztronómia és az asztrológia még elválaszthatatlan voltak egymástól, s mivel Kratzer, VIII. Henrik udvari csillagjósa segítette a munkát, bizonyosra vehető, hogy ilyesfajta megfejtése is van a festménynek. (Kratzernek abban az évben a másik nagy feladata az volt, hogy a csillagok állásából kiszámítsa, melyik pillanatban illesse Henrik Boleyn Annát, hogy a nászból nagy király szülessék. Tökéletesen kalkulált, mert Anglia legnagyobb uralkodóját szülte meg az új feleség, más kérdés, hogy Henrik bosszúsan konstatálta: az “eredmény” csupán egy lány lett – I. Erzsébet.) A kép formája és a horoszkópok akkoriban szokásos négyzetes ábrázolása közt könnyű észrevenni az azonosságot. A horoszkópnégyzetet North rá is vetíti a festményre és az asztrológiai házak meg az ábrázolt tárgyak közt érdekes kapcsolatokat vesz észre. A bolygóállásokat elemezve nagypénteki üzenetet talál (szomorú pillanat optimizmusra mutató irányokkal), ezért egyértelműen vallásos képként interpretálja a Követeket. A két szereplő horoszkópjával, közös diplomáciai feladatuk vagy barátságuk sorsának csillagmagyarázatával már nem is foglalkozik.

North szerint a kép korabeli nézőjének aligha volt szüksége annyi magyarázatra, mint a maiaknak, lévén a könyvében leírtak zöme közhelynek számított, legalábbis a művelt rétegek körében. Némileg ellentmond ennek a föltevésnek, hogy hasonlóan összetett jelképrendszerű kép abban a korban is kevés született, Holbein életművében pedig egyáltalán nincs a Követekhez foghatóan komplex festmény. (A Morus Tamás családjáról festett csoportkép szimbolikája közelíthette meg a Követekét, erre azonban csak egy vázlatból és néhány másolatból következtethetünk). Úgy vélem, hogy jogos North alig titkolt szándéka, hogy kollégáját, a csillagász Kratzert társalkotóvá léptesse elő Holbein mellé, sőt a képen szereplő két humanista diplomata, Dinteville és Georges de Selve intellektuális vonzalmát ismerve, róluk is gyanítható, hogy részt vettek a koncepció kidolgozásában.

A restaurálás során jól olvashatóvá vált az aláírás: IOANNES HOLBEIN PINGEBAT. Majd száz Angliában festett képe között csak ezt az egyetlen-egyet írta alá így, teljes névvel a festő (öt képen szerepel még a HH monogram) Értelmezhetjük úgy a feliratot, mint megszorítást: festette, tehát elvégezte a munka ráeső részét, de csak azt. A régi grafikai lapokról ismerős titulusokat átvéve, bizonyára odaírhatták volna a Követek alá: NICOLAUS KRATZER COMPOSUIT, GEORGES DE SELVE INVENIT, JEAN DE DINTEVILLE DIREXIT. (Kratzer komponálta, Selve kigondolta, Dinteville irányította, persze az utóbbi kettő rangjához nyilván méltatlan lett volna ilyen felirat). A Követek kapcsán a közös munka, a társalkotók szerepe joggal merül fel, de általánosabban is föltehető a kérdést. Vajon egyedül dolgoztak-e a korszak legendás művészei, vagy csupán a kezüket adták és a művek intellektuális hátteréhez külső segítséget kaptak. Mit tett hozzá Pacioli Leonardo Utolsó vacsorájához, vajon Bembo sugallta-e a Tiziáno-kép, az Égi és földi szerelem filozófiáját, konzultált-e Dürer Pirckheimerrel a Melencholia felvázolása közben? Holbeinnek igazán nevezetes tanácsadói voltak, a már említett férfiakon kívül szoros kapcsolatban állt vele a korabeli Európa két legnagyobb gondolkodója Rotterdami Erasmus és Morus Tamás; volt idő, amikor szinte atyai barátként gondolhatott rájuk. Persze meg is fordulhat az ilyesféle láncolat, talán egy festő, egy festmény is hatással lehet az íróra, a filozófusra. Morus nem sokkal a Követek elkészülte után a Tower börtönébe került. Ott írta meg (állítása szerint csak továbbfordította az először latinba, majd franciába áttett magyar eredetit) a Balsorsban valóvigasztalódásról című dialógust, miközben már saját kivégzését várta. Vajon eszébe jutott-e a párhuzam? Morus művében is két külhoni katolikus arisztokrata, történetesen két magyar nemes, Vince és Antal arról beszélget, hogyan lehet lélekben fölkészülni a halálra. A mohácsi vész előestéjén, Budán zajlik a dialógus. A könyv üzenete szinte megismétli a képét... s mintha Michelangelo idézett szavai sejlenének föl benne: balszerencsések, akik csak végük közeledtét érezve gondolnak a halálra, az élet minden percében, ha rejtve is - akár anamorfikusan eltorzítva - de velünk kell legyen a halál gondolata.

Ami az egyik nézőpontból vigasz, az a másikból szomorúság. Vagy inkább fordítva. Talán éppen ez volna a melankolikus francia követ titka is?

John North: A Követek titka. (ford.: Gyárfás Vera) Bp., 2005, Tipotex