Született és teremtett formák

Szívós János festményei

P. SZABÓ ERNŐ

Minden tipológia csak azért születik, hogy azután a valóság jelenségei szétfeszítsék, megkérdőjelezzék a kategóriákat. Heinrich Lützeller például három alapformát különböztet meg a festészetben, az elemi, a játékos és a keletkező formát, egy negyedik formafajta említésével máris megkérdőjelezi saját rendszerét, hiszen a különböző fajta rendek kialakítása mint forma önmagában azzal, hogy a különböző formákat ötvözi, a lehető legváltozatosabb módon átalakítja azokat, az elemit játékossá, a játékosat keletkezővé, ezt pedig elemivé alakítja át. Olyan ez, mint amikor egy olyan kaleidoszkópot forgatunk szemünk előtt, amelynek prizmája megsokszorozva mutatja be a világ jelenségeit, s minden pillanatban, minden mozdulatot követően máshogyan.

A művészi formarendek mindig megismételhetetlenek, hiszen a személyiség teljességét tükrözik, ráadásul a különböző mozzanatok, a szín, a faktúra, a műben megjelenő mikro- és makrorészletek, a figurális és nonfigusális elemek szüntelen egymásra hatásából születnek. Malevics és Tóth Menyhért egyaránt festettek fehérre fehérrel, lévén azonban, hogy ezen az egybeesésen túl műveik legtöbb lényegi eleme eltérő, műveik a képépítés egymástól igen távoli világait képviselik.

A Kecskeméten dolgozó Szívós János festményeinek némelyike mintha csak a fent említett tipológiával kapcsolatos ellentmondást kívánná igazolni: a különböző alapformák egymás mellettisége, szüntelen kölcsönhatása gazdag képi világot teremt, amelynek formálódásában a strukturális-szerkezeti változásoknak éppen olyan lényeges szerepe van, mint a monokróm és a kifejezetten kromatikus részletek kölcsönhatásának, az arányok, léptékrendek módosulásának, a fakturális értékeknek, amelyekhez gyakran a műbe épített idegen anyagok plasztikai-a felületet ritmizáló hatása járul.

Hogy hogyan formálódott olyanná világa, mint amilyennek láthatjuk a jelenben – elsősorban a kecskeméti Kortárs Galéria termeiben bemutatott összeállításnak köszönhetően –, arról a kívülálló keveset tudhat meg. Szívós festői munkásságáról korábban a külvilág legfeljebb néhány csoportos tárlat révén értesülhetett, amiben egyaránt része van annak, hogy autodidaktaként pályakezdése eleve elhúzódott, s annak, hogy műveinek egy-egy kedvezőtlen fogadtatása, a válogató zsűrik elutasító döntése után több alkalommal is évekre lemondott a nyilvános szereplésről. „Magamnak festettem képeimet, majd átfestettem, megsemmisítettem őket, de a belső hang mindig figyelmeztetett: fess!” – írja vallomásában, amelyben „mestereiként” Rembrandtot, Caravaggiót, Cézanne-t jelöli meg, útja egyengetőiként pedig azokat a kecskeméti művésztelepen dolgozó művészeket, akiktől fiatalon az első biztatást kapta.

A legfontosabb inspiráló élményekről művei címei beszélnek: egy-egy mű megszületésében fontos szerepe lehet a természet örök körforgása adta benyomásoknak (Tél van, Őszi zápor, Nyár), az utazásoknak (Nyári utazás,Utazás), az utazások során felfedezett kulturális, építészeti, művészettörténeti örökségnek (Velencei karnevál I-II.), a nagyváros dinamikájának illetve a városszerkezet kompozíciós értékeinek (Nagyváros, Margitsziget). A látvány leképzése helyett azonban színbeli, fakturális értékekkel modellezi a benyomásait, illetve formálja át a képépítés törvényeinek megfelelően. Mivel pedig ilyen áttételesen jelennek meg művein a közvetlen látványelemek, a Szívós-képek megszületésében, formálódásában elsősorban a világhoz való emocionális viszonynak, sejtéseknek, látomásoknak van fő szerepük (Tiszta érzés, Lebegés, Eltávolodás, Szerelem).

A legutóbbi években született művek többsége egy-egy téma különböző variációiként, lazán összefüggő sorozatok részeként született meg. Az egyik sorozat darabjain a szinte monokróm alapsík fakturális értékei, illetve az egymástól távol elhelyezkedő, többé-kevésbé szabályos, de nem monoton ismétlődésű színes részletek dialógusa teremt meg a képi feszültséget, a másikon szinte a bizánci mozaikok vagy a középkori üvegablakok sűrűségét, intenzitását idézően tömöríti az erőteljes színfoltokat, hogy azután a sorozat további darabjaiban egy újabb léptékváltással ismét nagyobb, egynemű színfoltokkal robbantsa szét a harmonikus képi struktúrát.

A képi alaptípusok felsorolása persze éppen úgy nem tükrözheti a művek sokféleségét, mint ahogyan az alapformáké sem. A fenti csoportokba sorolt művek mellett jó néhány olyat találhatunk, amelyek egyes mozzanataik alapján az egyik, a másik alapján a másik csoportba lennének sorolhatóak. Mindenesetre karakteresen körülhatárolhatóak azon művei is, amelyek létrehozásakor nádszálakat helyezett a felületre. Ezzel egyrészt a mű plasztikai-fakturális értékei gazdagodtak, másrészt újabb, léptékét, ritmusát illetően is különleges elemmel bővült a kompozíció. Ráadásul olyan elemmel, amely a természet organikus rendjét idézi, ezzel pedig a művészet számára is döntő jelentőségű összefüggésekre, az anyagi és szellemi értékek egységére, a természeti és a művészet által megteremtett világ rokon voltára hívja föl a figyelmet.