Egy elfeledett művész feltámasztása

Berczeller Rezső (1912–1992)

ROMÁN JÓZSF

Ketten voltunk Berczeller Rudi temetésén: fura örököse s jómagam. Rudi szigorúan megszabta: gereblyézzék el simára a földet, se hant, se fejfa, csak egyetlen karó, helyrajzi számmal. Ez kötelező volt a Farkasréti zsidó temetőben. A végsőkig elkeseredett művész szakítani akart a világgal: nem volt, nem lesz. Én most megkísérlem feltámasztani. Egyúttal elnézést kérek az olvasótól, hogy írásomat a Távolodóban című önéletrajzomból kölcsönzött szöveggel kezdem.

Berczeller Rudi az egyetlen valódi zseni, akit abban a korban megismerhettem. (14 évesek voltunk), Számára az élet örökös nekifutás, az új megismerése, felkutatása, megalkotása. Már 8–10 éves korábban gyermekszobájában rakétákkal kísérletezett, majd egy robbanás után a szülői erély eltiltotta életveszélyes játékaitól. Ezután hajókat, repülőket tervezett, épített bámulatos precizitással. Rajzkészsége mindannyiunkat elképesztett, a fehér lapon percek alatt megjelent egy fej tökéletesen plasztikus hasonmása. Szelleme, képzelete is örök izgalomban élt, szinte vibrált körülötte a levegő. Lélegezte a művészetet. Ő idézte fel nekünk az ókor, főként Egyiptom ábráit és titokzatos művészvilágát. Nagy, átfogó elméletek forgolódtak gondolataiban: amikor megismertem, éppen arról elmélkedett, hogy a művészet Egyiptom óta halott. Szerinte a monumentalitás, a mozdulatlanság ábrázolása kőben és képen – maga az öröklét. Később inkább a mozgás izgatta, de bármerre fordultak gondolatai, messze jártak attól a közvetlen, azonnal ható kifejezési módtól, amely megfelelt indulatainknak és értelmi szintünknek. De Rudi szellemi mozgékonysága nem csekély változatosságot csempészett amúgy sem egyhangú életünkbe. És Szerdahelyi ösztönző szemináriuma után gondolatainkat új területek felé terelte, főként arra buzdítva, gondolkozzunk a korszak, a korszellem és a műalkotások kapcsolatain. Ez a gondolatmenet a marxi történelem felfogásából is természetesen következett, de Rudi örökmozgó problémázgatásai nélkül nyilván elkerülte volna érdeklődésünket.

A következő apró történet elevenen jeleníti meg Berczeller magatartását. Naponta jártunk gyűlésekre, előadásokra. Rudit minden érdekelte. Egy este meglátogattuk a gnosztikus társaságot, ahol – egy kávéház mélyén – a magyar gnózis profétikus vezetője: Kepes Ferenc trónolt. Az előadás után először Rudi kért szó. A művészetről beszélt, arról, hogy a valódi műalkotást az ösztönök inspirálják, csak akkor őszinte, igaz a kép, szobor, ha rejtett, legbelső zsigerek diktálják, még ha kínok árán is. Hosszú csend, majd Kepes Jeremiásként: „No, de Uram, Ön szerint a művészet egy hányás?” „Hát bármilyen becsmérlő is a hasonlat – felelte Rudi – inkább közelítsen egy ősi, természetes reflexhez, mint bókoló konvencióhoz.” Mégis azt gondolom, hogy a művészet örökké mozgó gondolat és a szüntelenül munkálkodó reflex szintézise vagy kompromisszumainak formába öntése.

Berczeller festőnek készült, a Főiskolán Vaszary János tanítvány volt. A mester nagyon szerette növendékét, sokat várt tőle. Rudi kezdetben csak rajzolt, megállás nélkül, rengeteget. Majd jött a festés, karonfogva a végzettel. Egy falusi táj ábrázolása volt a feladat, Rudi gyönyörűen megfestette. Vaszary mester nézegette növendékei munkáit, majd hosszasabban, tűnődve megállt Rudi háta mögött „Mondd, Rudikám, miért festettél minden háztetőt zöldre?” Zöldre? – horkant fel Rudi –, de hát valamennyi piros! – Rudikám, menj azonnal egy szemorvoshoz. Már holnap!

Színvak. Színtévesztő! Egy festő! Rudi eltűnt, nyom nélkül. Kanyarokkal, jóval később folytatódott a történet. Rudi feladta, nem festett többé. Hosszas válság. Rudi Gibraltárból áthajózott Algírba, majd elindult keletre, gyalog, végig a Földközi tenger mentén. A cél egyértelmű, eljutni a vágyott Egyiptomba, ahol a művészetben megállt az idő. Nem sikerült, kimerült, temérdek kilométer talpalás után kudarc. És mennyit ver még rá a sors? Hogy bírta? Sovány volt, akár egy csontváz. Megerőltető kirándulásokon, hőgutás nyarakon sem vetkőzött le. Soha. Szégyenlős volt? Valamit rejtegetett? Talán…

Berczeller cikkcakkos életének egyik állomása Itália, pontosabban a római és a genovai kaland. Nem kétséges, megismerkedett, találkozott a remekművekkel, de vajon mindez mit jelenthetett művészetének formálódásában. Rómába hívta nővérét, Máriát, aki a nagy nyomorban gyalog, autóstoppal érkezett. Temérdek csalódás után Rudi Genovába vándorolt, Mária követte féltett öccsét. Hat hónap: leírhatatlan nyomor, gyakori 3–4 nap éhezés, egyetlen falat nélkül. Koldulás, majd váratlan fordulat: Genova felső fertályán épültek a gazdagok villái. Rudi, hóna alá csapta mappáját, becsöngetett az első házba, az úrnő kedvesen invitálta ismeretlen vendégét pompás otthonába. Ha az úr festőművész, rajzolná meg a hölgy arcképét. Tíz perc, Rudi már nyújtotta a rajzot. Döbbent csend, a hölgy nyomban terelte népes családját Rudi fürge ceruzája elé. Egy vagyon, körbe ajánlás ismerősöknek, rokonoknak. Néhány napi szorgos rajzrobot után Rudit leterítette a rajzcsömör. Indulás haza, fátylat az itáliai kanyarra.

Itthon, mintha megbénult volna. Rajzolgatott, filozofált rendszer és módszer nélkül. Időközben imádott nővére, legfőbb védnöke, Mária férjhez ment Szöllősy András szobrászművészhez. Rudi együtt lakott a házaspárral. Szöllősy – többek között – arról volt nevezetes, hogy reggeltől estig megállás nélkül dolgozott. Az ebédlőben, egy magas mintázó asztalon gyúrta, nyomta, mintázgatta szobrait. Kimunkálta saját, stílusát, művei – eredetiségük mellett – közeledtek az akkor dívó (kötelező?) szocreálhoz. Rudi addig nézegette, morfondírozott, míg egy napon eldöntötte, ha festő nem, hát szobrász lesz. Tapasztalhatta, a nagy tehetség nem mindig műfajhoz kötött. Így, már első próbálkozásai – még ha nem is mesterművek – de már egy „szív, egy lelki állapot” plasztikus kifejezései. Ki a zsákutcából! Szüntelen tervezgetéseit követően olyan útra lépett, amely még terhelőbb, de céltudatosabb töprengéseket követelt. Berczeller nem kímélte magát. A szó szoros értelmében, gyakran éjjel is „dolgozott”. Műtermében fel s alá járva gondolkodott, tervezgetett, hosszas kísérletezés után, amikor a gondolat „megformálódott”, megformálta. Rudi azzal kezdte munkanapját, hogy minden reggel felmosta, kitakarította műtermét, majd nekiállt dolgozni. Gyakran estig, éjfélig létrákon, állványokon kapaszkodott fel-le, hogy mérteiben is emberfeletti szobrain munkálkodjon. De a mindennapi gyakorlat nem csupán mellőzöttségének tulajdonítható. Életvitele szertartásosan puritán, már-már aszketikus, és ez a munkára összpontosító életmód tette lehetővé, hogy minden nehézség, minden kétség és örökös gyötrődés ellenére nemritkán hosszú évek munkájával elkészüljön a mű. A mű, amely örökös kétely, szakadatlan tépelődés és a tökéletesség formába öltöztetése.

Egyiptom már messze volt, szenvedélyes érdeklődése az ősi inka művészethez vezette. Bármilyen meggyőzően hirdette a kihalt dél-amerikai művészet tökélyét, szobraiban nyoma sincs az eltűnt nép munkáinak. Feltűnő, s talán jellegzetes, hogy csaknem valamennyi műve mély titkokat rejtegetett. Számára ez a világ riasztó, megfejthetetlen. Korai munkáiban már az érett művész szorongásai formálódtak testté.

Berczeller és környezete baloldali, ő maga is híven követte a hitet, a szombatonként összeverődő társaság úgyszintén. (Itt érdemes megjegyezni: a társaság egyik legbuzgóbb tagja, a Szöszinek becézett, elfuserált festő, Ormos Tibor volt. Később a Művészeti Zsűri teljhatalmú főnöke lett, s e minőségében Rudi valamennyi kiállítását letiltotta.) Politikai meggyőződésének ellenére lázadó volt. Magát sem kímélte, önmaga ellen is lázadt. A kezdeti korszak után a törvények, a társadalom, a megváltozhatatlan sors ellen fordult. A kornak külsőleg megfelelő munkái a törvények rendjébe szorult, rácsokba zárt, de örökké munkálkodó embert jelenítik meg. Később, egészen a haláláig a megrokkant, megcsúfított ember – talán ő maga és gyötrelmei – jelennek meg vaskos dróthálóból készült szobraiban. Elátkozott, mellőzött művésznek tartotta magát, és erre minden oka megvolt. Mindössze két kiállításon mutatkozhatott be. A balsors halála után is kísérte. Ugyancsak dróthálóból formázott, 50 másfél ember nagyságú szobra, az Apokalipszis az ember pokolra vetését jeleníti meg. Hosszú esztendők munkája, megrendelésre készült remekmű. Eredetileg a Kiscelli Múzeum mennyezetére került volna az alvilági zuhanás. Most négy árva figura fityeg idétlenül a Nemzeti Galéria kupolájáról, ki tudja miért?! Talán SEGÍTSÉGÉRT kiáltanának, ha lenne fül…. Hasonló sorsra ítéltetett a Nyomorékok 10 tagból álló szoborcsoportja, valamennyi őt magát (is) ábrázolja.

Berczeller Rudi egész életében betegesen titkolta, hogy a saját neméhez vonzódott. Nővére, Mária életének javarésze e titok titkolásával telt el. Ez volt Rudi gyötrelmeinek forrása. Valamennyi munkája a test és a szellem kínjainak tükre. André Breton mondta egykor: „a művészet maga az élet”. E gondolat hűen fejezi ki Berczeller Rezső életét és munkásságát.