Jovián György kiállítása elé

 

Szemadám György

 

Számomra döbbenetes élmény ez a kiállítás már csak azért is, mert talán még soha nem találkoztam ahhoz fogható szellemi harmóniával, ami itt a kiállítási tér atmoszférája és a kiállított művek között érzékelhető. Mintha csak éppen ebbe a nem felszentelt templomba festette volna Jovián György ezeket a különös szakrális – deszakralizált képeket. Ha tehetném, azt javasolnám valaki illetékesnek, hogy tartsák itt ezeket a különös szentképeket ebben a különös templomban, hogy így, együtt, a maguk módján szólíthassák meg a közönyöseket.

Igen: a templomba nem járó közönyöseket! Mert tudnivaló, hogy ha a világot egy ezerfős faluként modelleznénk, akkor abban a 310 Krisztus hívő, 183 muzulmán, 134 hinduista, 60 buddhista, 54 animista és 36 zsidó hitű mellett 223 nem hívő élne. Nos, az utóbbi – egyáltalán nem elhanyagolható számú – embercsoportra gondolva, a többi szakrális épület mellé én odaképzelem ezt a templomot is a Jovián – képekkel abba a képzeletbeli ezerfős faluba.

Néhány héttel ezelőtt Joviánnal arról beszélgettünk, hogy mikor és miért is kezdődött el korunk képzőművészetének „bűnbeesése”, amelyet mindketten úgy élünk meg, mint e szellemi sötétségbe merült kor egyik kórtünetét. Nyilván mindkettőnknek igaza lehet, amikor én az értékvesztés kezdeteit a művészet szakrális gyökereinek elszakadozásában vélem felfedezni, míg ő a szakmai és szemlélet – beli képzetlenség előtérbe nyomulásában, abban, hogy immár erénnyé vált a mesterségbeli tudás elsajátításának elhanyagolása. Véleményét komolyan kell venni, hisz személyében olyan festőt ismertem meg, aki hihetetlenül komoly szakmai bravúrokra is képes. Nem felejtem például azt a szinte csak fogadásból festett, soha ki nem állított olajfestményét, amelyen egy remekül megfestett életnagyságúnál nagyobb emberfigura – afféle „magyar Bacchus” – bóbiskol.

A kép minden groteszksége mellett is megrázó reminiszcencia, mely afféle tiszteletadás az antikvitásra emlékező Caravaggionak, s mint minden visszaemlékezőre való emlékezés elsősorban is szomorú.

Jovián festészete egyébként is mindig súlyos. A föld – elemhez kötődő, amelyben az anyag, a festék matériája különösen nagy szerepet játszik. S mint ahogy a föld – elemtől is távol áll mindenfajta mozgékony állhatatlanság és légies játékosság, úgy Jovián képei, ha nem is éppen komorak, de mindenképpen komolyak, s időnként nem hiányzik belőlük a drámaiság sem, mint ahogy az itt kiállított művek is azok. Talán nem túlzás az sem, ha megrázónak nevezem őket.

Elsősorban is talán azért, mert a Kálvária stációit idézik. Azt a tizennégy állomást, amelyeket a Vatikán csak a XVIII. században kanonizált (korábban tetszőleges számú stációból állhattak), s amelyekből kilenc olyan eseményre utal, amely az evangéliumokban is szerepel, öt pedig apokrif.

Jovián tizennégy stációja – melyek a Megfeszített képéhez vezetnek, egytől – egyig apokrifok. Ez az ő egyszemélyes útja, melyben persze felismerhetjük saját Utunkat is, hisz mindannyian Útonjárók vagyunk. Mert míg a Kelet emberét egy helyen éri a megvilágosodás, addig a Nyugat embere az Istennel való találkozást, a Szent Grált, önmagát keresve Odüsszeuszként, Faustként, Ádámként vagy János vitézként járja a beavatás útját. Ezt képezi le a tarot – kártya nullás számozású Vándor - vagy más néven: Bolond - elnevezésű lapja is, melynek megrázó és sokatmondó átfogalmazása látható Hieronymus Bosch a Vándorlegény és a Tékozló fiú című festményein.

A Jovián mű – hisz egy műként kell megneveznünk az egész műtárgy – együttest – két, hét – hét darabból álló úton vezet a Megfeszítetthez.

A hetes számról tudnivaló, hogy az égi hármasság és a földi négyesség együttesének szimbólumaként szent szám. Érthetővé válik ez, ha itt most csak az égi Szentháromság és a négyosztatú (l. a négy elem, a négy évszak, a négy égtáj) földi világ tökéletes egységére utalok, ami például a Miatyánkban úgy testesül meg, hogy míg az első három kívánságunk Istennek szól, addig az ezt követő négy magunknak. A hármasság és a négyesség egysége egyébként archetipikus jelként minden gyermekrajzban felbukkan, mint az Otthont szimbolizáló ház, ahol a négyzetes formát egy háromszög alakú, magasba mutató tető koronáz.

A hetes tehát az égi és földi harmóniájának száma, gondoljunk csak a Teremtés hét napjára, hetünk napjainak számára, mely a teremtésre és a hét bolygóra is utal, továbbá a hét alaphangra vagy a hét alapszínre.

Joviánnál az egyik hét stációból álló út a földi létezés képeiből áll, a másik a spirituális lét képeiből. Formailag ugyanez a kettősség jelenik meg minden egyes képben, illetve diptichonban, hiszen egy – egy darabjuk két – két négyzetes formátumú festményből áll. Ezek baloldali része olyan nonfiguratív, érzéki - festői felületekből áll, melyeken néhol a rozsdásodó vas vörösese, az ég kékje, vagy a vegetációt idéző zöld jelenik meg, s amelyeket írásjelekre vagy firkálásra emlékeztető kalligráfiák szántanak.

A kettős – képek másik felét különös, egyedi technikával megfogalmazott, feketében - fehérben tartott figurális ábrázolatok alkotják. Ezeken a fodrozódó víz felületére, kövekre, vagy éppen felhőalakzatokra ismerhetünk rá, míg másutt nagyon is konkrét motívumok jelennek meg: egy vesszőfonadék, a bezártság képét sugalló vasajtó szűk ablaknyílása, egy elhanyatló női test, egy koponya, egy lepke, vagy egy emberi arcra égett repülőgép körvonala, melyről a bűnügyi helyszínelők kontúrrajzai juthatnak az ember eszébe.

E diptichonok kettős látványvilága agyunk két térfelének kettős működését is idézheti, mely kettősségből áll össze bennünk a világ képe egésszé.

A tizennégy kép fókuszában áll a Megfeszítettet ábrázoló ikonosztáz – hisz több egyenlő nagyságú négyzetből áll össze -, amiről a legnehezebb szólni. Talán csak annyit: a hangsúlyosan nem egyénített férfi – alak, akinek felső testét a drapéria úgy kötözi össze, mint ahogy Michelangelo Rabszolgáiét, ugyancsak a kettősséget sugallja, de immár szellemi értelemben véve: Őt jeleníti meg, akiben Isten és ember egyesült.

Miközben Jovián műtermében néztem ezt a mű - együttest, valami zenei reminiszcenciák éledtek bennem. Amikor hazamentem, elővettem a lemezeimet és kutakodni kezdtem köztük. Dvorak Requiemje hallatán ismertem rá a műre.

És még valamit! Ha közelebbről megnézzük a képeket, akkor mindegyiken felfedezhetjük azt az apró, sárgás négyzetecskékből álló szabályos raszter – rendszert, amely egyenlő nagyságú négyzetes felületeket jelöl be rajtuk. Mintha valami koordináta – rendszert látna az ember. Mintha a mindent rendszerbe foglaló emberi ráció kis fényei gyulladnának ki a Megfoghatatlanban.

Nem ismerek Joviánon kívül olyan kortárs szentképfestőt, aki művészileg is hiteles lenne. Mert a legnehezebb szentképet festeni. Egy régi mondás szerint ugyanis Isten olyan kicsiny, hogy nagyon – nagyon mélyre kell hozzá lehajolnunk, ha észre akarjuk venni. Ezt tudták azok a régi szentképfestők, akik még látták lelki szemeikkel Őt, s akik még tudták, hogy a művészet olyan szakrális meghatározottságú tevékenység, amelynek elvesztéséről szóltam írásom elején.

Azért szeretem Jovián György képeit, mert láttukon az ember ismét találkozhat valami olyasmivel, amely már régen elveszettnek látszott.

 

(Elhangzott az egri Templom Galériában, 2005. V. 6. – án)