A 19. századi magyar festészet ideális tájképe

Id. Markó Károly és követői

TAGAI IMRE

A KOGARTHÁZ Id. Markó Károly és a magyar romantikus tájfestészet című nagyszerű kiállítása – az emlékezetes vizuális élményen túl – nemcsak a 19. századi magyar festészetről alkotott képünket és fogalmainkat gazdagítja, hanem tágabban, az európai festészet alakulása, stíluskorszakainak és irányainak, így például a klasszicizmus és romantika egymáshoz való viszonyának értelmezése szempontjából is elmélyülésre késztet.

Id. Markó Károlytól (1791–1860), pályája minden szakaszából, több mint húsz festményt láthatunk. A kiállítás másik fele tanítványai és követői, ifj. Markó károly (1822–1891), Markó András (1824–1895), Markó Ferenc (1832–1874), Ligeti Antal (1823–1890), Telepy Károly (1828–1906), Molnár József (1821–1899) és Keleti Gusztáv (1834–1902) műveiből áll.

A Markó-festmények jól érzékeltetik a mester művészetének gazdagságát, sokrétűségét, a klasszicizmus és romantika közötti egyensúlyozását, sőt későbbi művészetében bizonyos realista-naturalista hatások jelenlétét is eredetien egyéni ideálteremtő látásmódjában. Id. Markó Károly művészetében mintha megállt, vagy inkább kizökkent volna az idő. Az összes 19. századi, sokszor forradalmi változás a festészetben mintha az ő világát érintetlenül hagyná. Egyéniségének erejével mintegy újraalkotja, a maga – minden belső feszültség ellenére – kiegyensúlyozott lelkivilágához, érzelmeihez igazítja a természeti motívumokat. Akárcsak egy csendélet tárgyait, úgy helyezi el tudatosan a fákat és a természet egyéb elemeit a képen, hogy a megfelelő hatást váltsa ki. Ugyanígy rendezi el a romokat vagy az egyes, adott esetben antik épületelemeket. Újradíszletezi és -koreografálja a történelem, a Biblia és az emberiség nagy mítoszainak jeleneteit (lásd pl. a „IV. Béla menekülése a tatárok elől”, 1853., „A tanítványok elhívása”, 1851-52. és az 1827-ben keletkezett „Bacchus születése” című kiállított festményeit).

Markó ízig-vérig romantikus alkattal, szélsőségek között hányódó, szenvedélyes, de mégis büszkén visszafogott, sokszor búskomorságra hajló magyar temperamentummal és európai látókörrel, a klasszicizmus átörökített formanyelvét egyéni módon felhasználva jeleníti meg romantikusan fűtött látomásait. Még a viharos égbolt drámai, vakítóan világos és koromsötét kontrasztjait is egy harmonikus, az ideák csendjét idéző világrend maguktól értetődő elemeiként tárja elénk, elkerülve a romantika túlzásait, sokszor irányíthatatlanságot sugalló érzelmi elragadtatottságát. Így van ez a kiállítás talán legromantikusabb képén, az „Ino és Melikertes a tengerbe zuhan” című festményén (1830 körül) és a visszafogottabb, mégis ellentétes belső erőktől feszülő későbbi, 1838-ban alkotott, „Ítáliai táj viadukttal és szivárvánnyal” című művén is. Mindkét festmény Markó életművének középső szakaszát, az alkotóereje teljében lévő művészt reprezentálja, és fontosságánál fogva bővebb elemzést igényel.

Az „Ino és Melikertes a tengerbe zuhan” című kép a vihar ideáját jeleníti meg. A sötét kontúrú sziklák és a mélyszürke felhők szinte a komorság és a tragédia átélésétől gyászba borult lélek szimbólumai. Mégis, mintha minden egyetlen pillanatba dermedt volna, s egy sötét, állandósult világállapot vigasztalan hangulatának ideáját ábrázolná. A drámai feszültségek villámló kisülése, az ellentétes erők szenvedélyes összecsapása, hangként morajló és fülhasogató lármaként hallható kavargása ellenére az egész kép mégis kiegyensúlyozott, és hullámzó vonalak absztrakt ritmusaként is értelmezhető, mintha az őskáosz ideájának a parányi embert örvénylő, mitikus anyaméhként magába szippantó, kívülről, elemzően szemlélt, objektív megjelenítését látnánk.

A másik alkotás, az „Itáliai táj viadukttal és szivárvánnyal” című festmény egyenesen Markó művészetének lényegére világít rá. A képet az ívelő hullámvonalak monumentális hatást keltő, a világrend egyetemes egyensúlyát sugalló ritmusa határozza meg, ami a mester többi, a konkrét látványból kiinduló, de ideális tájjá formált művének is lényegi jellemzője. A szivárvány ívelő vonala, összekötve a festmény sötét felhőjű, viharba borult jobb és derűsen világos, bár drámai fényhatásokkal szabdalt bal felét, az ábrázolt világrend mélyéből, ennek középpontjából tör az ég felé, és tűnik szinte transzcendens magasságokba. A szivárvány virtuális, anyagtalan, mégis látható jelensége alkotja a kép görbült tengelyét, mely körül, szinte fordulva, minden már-már szürrealisztikus plasztikussággal, látomásszerű tapinthatósággal rendeződik térbe.

A 19. századi magyar festészet ideális tájképe, Markó művészetével a csúcson, mintegy az európai festészet tér- és időbeli keresztútjainak és irányainak találkozási pontját és ennek tájékait jeleníti meg különböző, többnyire konkrét látványélményekből kiinduló, de látomásossá szublimált és idealizált változatokban. Már nem hűvösen nyugodtak ezek a romantikusan ideális tájképek, mint Claude Lorrain mitologikus jeleneteket rejtő, szelíden fenséges, de sokszor csillogással és villózással csábító, a transzcendenciát sejtető panorámái, hanem a vágyat és az érzelmeket középpontba állító romantikus életérzés kimerevített, ideális öröklétbe magasztosult pillanatai, melyekben a lélek a természet formáiba lényegül át, szimbolikus egységként és egyensúlyként fejezve ki a mindenség, a világrend tökéletességét.

Markó fiai közül a legfiatalabb, Markó Ferenc a legeredetibb tehetség, bár ideálisan formált tájba helyezett, romantikus életképei sokszor az anekdotázás és a jóllehet szegény, de boldog, mert a természettel harmóniában élő nép életének idealizált megjelenítése irányába mutatnak.

A kiállításon bemutatott „Vizet merítő lány” című nagyméretű képe (1858) jelentős műalkotás, mintegy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése utáni időszak magyar lélekállapotának szimbóluma is lehetne, mely egyúttal a kor baljós sejtésekkel nyomasztó világállapotára is rezonál. Az alacsony horizontú, naturalista-idealizáló aprólékossággal megfestett táj fölött komor, vad fellegek kavarognak, a mélysötét víz fölött, a kép bal oldalán, vakító fehéren villan két, élelmet, zsákmányt kereső sirály széttárt szárnya, miközben jobboldalt, egy bizonytalanul ingó csónakból kék és élénkvörös ruházatú, fehér inges parasztlány meríti tétován korsóját a folyóba.

Egészen más irányba viszi tovább Ligeti Antal sokszor egzotikusan különleges témájú, látomásos színvilágú képeivel az ideális tájkép hagyományát. A leginkább talán a kiállítás egyik legsejtelmesebb, viszonylag nagyméretű képe, a „Naplemente Capri szigetén” című festménye jelzi ezt az irányt. A mű a mester, id. Markó Károly halálának évében, 1860-ban született, és prófétai jelzése nemcsak a magyar, hanem az európai festészet kikerülhetetlenül szükséges megújulásának, ami azután a 20. század elején forradalmi robbanásként következik be. Capri plasztikus sziklaszirtjei rézvörösen szikráznak, a tengerből kinyúló sziklatömbökön két parányi alak ül. A bíbor-narancssárgás rózsaszín földöntúli színárnyalatai fanyar ellentétet képeznek az ég türkiz- és hideg-meleg hatású ibolyakék tónusaival. Mintha csak a tudat transzcendentális világában bolyonganánk, és vízióként szemlélnénk a természet emlékezetünkben megőrzött és újraalkotott formáit.

Ugyanígy a megújulás irányába mutat, bár kisebb művészi erővel, Molnár József „Tarpataki táj” című festménye (é. n.), mely romantikus formanyelve ellenére mégsem simul az európai romantika kavargó áramába. A romantika nem egyöntetű, valami egységes világképet és lelki beállítódást sejtető fogalomként vibrál a műben, hanem centripetális erőként hat a kép világában, ahogy a kiállítás egészében is. Az előtér sziklái mintha csak testetlenek és leheletkönnyűek lennének, a háttér hegyei és távoli csúcsai pedig légiesek, akárha papírmaséból volnának. A motívumok szinte virtuálisak, köztük a kép bal oldalán égbe nyúló fenyő is, mely szimbolikusan, a törékeny, mégis az öröklétbe növő élet fájának sejtelmes jelképeként is értelmezhető.

Telepy Károly, az ideális tájkép kompozíciós elveit részben megőrizve, immár Corot ezüstös színeit és a barbizoni iskola természetszemléletét is magáévá téve, művészetét Szinyei impresszionizmusának látás- és festésmódjával gazdagítva alkotja képeit. A „Folyópart csónakkal” című festménye (1897) mintha csak Vajda János „Nádas tavon” című költeményének modern, a 20. század jellemző életérzését megsejtető világszemléletét idézné és fejezné ki a festészet nyelvén.

A kiállítás olyan összképet nyújt a 19. század magyar festészetének egy fontos, eddig igazán nem feldolgozott vonulatáról, amely további kutatásokra sarkall, hogy a magyar festészetnek az európai piktúra 19. és 20. századi megújulásában elfoglalt helyét és szerepét jobban megérthessük.