Plasztikai kisérletek

Szoborhangszeren

Móder Rezső a Dorottya Galériában

ANTAL ISTVÁN

Az idén félszáz éves, sok műfajjal kísérletező, dunaújvárosi remete a 25. Budapesti Tavaszi Fesztivál programkínálatát megemelve, eddigi pályája áttekintését, összegzését is lehetővé tevő, gyűjteményes tárlatát kínált híveinek és ellenségeinek a pesti belvárosban. Volt is persze, minden, ami a megszállott szobrászművész különböző típusú megjelenéseit és fellépéseit kísérheti vagy kísérni szokta: szabadtéri hangszerszobrát a kispolgári népharag parancsolta vissza a galéria földjére, emellett – ez személyes balszerencsém, de gondolom ő örült neki – két alkotása elkelt ott a tárlaton, és elvitték már akkorra, amire én odaértem.

A Munkácsy-díjas mobilszobrász, szobrász, festő, grafikus, performer, zeneműves, versfaragó, térszerkesztő Móder Rezső öntörvényű, egyedi alakja képzőművészeti, sőt, azon túli életünknek. Az iparvidéki anyagbőség – léptékhiány, a fantáziált múlt és régmúlt, meg a megtapasztalt jövőhiány, a magány és a társas magány, a hamis mítosz – hamis jelen, a becsület és az illúzió, a tág tér meg a beszürkült ég ellentétének áldozata ez az élet. Ha a szocialista életeszmény megszívott tüdejű, sokra vágyó emberhősei közül vergődik és el-elbotlik valaki még itt közöttünk, az a példány Móder Rezső. Jobb sorsa érdemes, sok nagyobb léptékű kihívásra, mint amilyeneket jelene, a közeli múlt és a messze sejlő jövő kínál. Marad tehát – rossz esetben – valami jellegzetesen idevaló, mélyen átélt pályatépés, önszaggatás: a felismert vonalívek önmagukba fordulása, a radikális tettek művészivé hígulása.

Móder pedig, ott, ahol nagyon jó – és általában nagyon jó ! –, túllépett a művészeten: a világmindenség egészével perlekedik, vitatkozik, és olyan többdimenziós, többértelmű munkákkal rakja tele környezetét, amelyek hangsúlyosabban alkotóelemei, részesei a létezésnek, mintsem értelmezik, ábrázolják, megértetik másokkal a „kül”világot. Nincs többé külvilág. A belső dimenzió világai vannak, ezért hat rám nagyon furcsán, ha valamelyik művével szépérzékem bizsergeti.

Móder elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát, és dolgozott a Vasműben is. Megkapta tehát, minden irányból, ami számára a túléléshez kell. Megkapta a magányt és a szeszt is, egyfajta avantgardista művészalkat legalapvetőbb ösztönzőit az elmélyedéshez (Egy normális ember reggel fél 8 kor már tökrészeg, mint az állat), olvasható a szöveg egy Szekrénykönyvének objektverseként. Objektverseit olvasva és nézve, amelyeknek elnevezése szellemes és találó, könnyen meggyőződhetünk Móder alapvető szemléletmódjáról, alkotói módszeréről. Ezek a verssorok, versek ugyanis, lényegüket tekintve, tárgyias formákat idéznek. Megalkotásukat nem, vagy elsősorban, nem nevezném költészetnek, hanem képalkotásnak. Első-, másod- és harmadsorban is képalkotásnak, és noha lehetetlen nem észre venni, hogy Móder ismeri, érti és megemésztette az 1900-as évek eleji párizsi és németországi avantgárd művészek képköltészeti törekvéseit és mozgalmait, de az ő módszere „hagyományosabb”, „szakmaibb” értelemben vett képzőművészeti képcsináló művészet. Olyanok verseiben a belső arányok, a képalkotás jellege. Nem beszélve arról, hogy Móder, költészetétől szuverén módon alkotó képzőművészként, lépten-nyomon belenyúl, beledolgozik az ezáltal versobjektekké alakuló objektverseibe. Hasonló érzéseket keltettek bennem a Hétdimenzió, kísérleti időzene, kották 3 címmel vagy funkciójelzéssel falra akasztott kottatáblái is, amik dekorativitásuk és funkcionális felhasználhatóságuk mellett, a Bauhaus körüli azon kísérleteket idézték, amik létező zeneművek absztrakt képritmusokra történő átültetését célozták meg, és amely elképzelések alapján azután, a művészek Amerikába, annak is a nyugati partjára történő áttelepülése után, világmozgalom és divat jött létre. Móder tablóit nézve, keveredik az emberben a múlton való elmerengés és az örök értékű felismerések iránt érzett csodálat érzése, de az ő világa mégis más, mint a példaképek világa volt. Ha lehet, minden sértő szándék nélkül kijelenteni azt, hogy valaki ismeri ugyan a számára szimpatikus művészeti mozgalmak lényegét, de alkotás közben megfeledkezve erről, újra felfedezi azt, ez Móder Rezső esetében a műveivel igazolható. Nem a kulturális folyamatok megértése hiányzik nála, hanem úgy érti meg, hogy újra feltalálja, megcsinálja szűzen, a saját jellegzetes kézművességébe éli bele azokat. Elfelejti az ismereteket, és beledől a csinálásba. Igazi iparvárosi szobrász, mester, múlti műfajú kézműves és gondolkodó. Tényleg objektszerkesztő. Monoton faragó, ha éppen nem farag, akkor is. Anyagforgácsoló. Önnön kreativitása ellen dolgozik, de mégis – többnyire – lebilincsel az eredmény, és még sajátosan játszik is. Bele(rá)építi az avantgárd alapokat arra, ami ösztönből jön, vagy amit bent-kint lát. Kurtágnak és Stockhausennek például, tisztelője vagyok. Úgy érzem, műveiket, világukat ismerem. A Kurtág György és Stockhausen beszélget valakivel a Vasgyárban című Móder-féle zeneoltárt nézve persze, hiába keresgéltem bármelyikük szellemét. Legalábbis, azt a fajta elvont képet, ami róluk bennem él. Magával ragadott mégis a játékos kompozíció, és arra kényszerültem, hogy ne őket keressem, hanem Móder belső vízióját. Voltam már többször is a vasgyárban, sőt, filmet is forgattam ott, és hogy megtehettem ezt, abban ő is segített. Úgy érzem tehát, joggal látom egy ipari kultúra elsiratását a műben. A „szereplők” gépemberek. Mindenütt darugépek, szerelvények láthatók, semmitmondó jelek, kampók, fagyott színek – zuhanó világ. Zöld, narancs, kékes zöld – barnás alap, és mintha rokkantak lennének a gépek is. A színek egymás mellett élnek, nem keverednek, hanem átfedik egymást, átfednek egymásba. Hasonló módon árulkodik a Móderben élő világról a Bartók és Kodály beszélget a vasgyárban valakivel ( úgy tűnik, nyilván nem véletlenül, minden nagy zeneszerző Móder féle fantoménje a vasgyárat választja, hogy hasonló tekintélyű kollégája társaként beszélgessen „valakivel” ) című ötdimenziós zenélő mobil szoborhangszer, ami 1996-ban készült acélból, és aminek kitüntetett darabjaiként fejek lógnak árván alá, alul pedig kalapácsok zárják le a hangulatot, és nyilván nem véletlenül: egyik rozsdás, másik tiszta. Ilyen egyszerűen summázható a két pályaív sok ellentéte? Vagy az ötlet bizarrsága? A sok feltárt-rejtett titok? Vagy blöffölt a címmel Móder? Temető ez, nincs művészet? Bartók meghalt, Kodálytól meg himnuszt rendel a pöffeteg párt fővezér ? Eltűnt már a művészet és Sztalinváros, és akik eltüntették, éppen azok őrzik-védik ? Monoton monológ ez a mű, akár minden Móder darab? Mintha az 50-es évek ipari szcénájára bukkannék egy galaktikus mai filmben. Vagy gondolhatok akár egy másik nagy kedvencemre, az Attila király, Szent István király és az Igazságos Mátyás király kurvára dühös, mert acélzenélés közben pofán vágta őket a 21. század címűre (2002,ötdimenziós zenélő mobil szobahangszer, acélból), amiben acéllámpán lóg a három uralkodó, mint a sonkák bent a spájzban (bár, Attila nem volt király), és a szobor mellett, akárcsak az előbbiben, ott van korunk szimbólumaként újra a két kalapács. Ezek a fejek már tényleg úgy néznek ki, mint az ufók, és tekintve, hogy a helyszín egy kiérdemesült iparváros, sajátos, pretörténelmi időkből származó ufófejeknek tűnnek. Ha meglöki a néző őket, lebeghetnek is. Akár a vurstliban is helytállnának. Nem is idegen

szerintem, Móder vízióitól az az elképzelés, hogy vurstli a történelem, amelynek gépi-testi játékain elszakadtak a kötelek. Ezek a figurák, hívják őket Kurtágnak vagy Attilának, Mátyásnak vagy Stockhausennek, nem figurák már, nem személyek, nevük is csak márkavédjegy, hanem inkább képződmények. Nem tudjuk, hogy létünk előtt, létünk közben kerültek-e ki a fényre, de itt vannak, és előjöttek, és elszúrtunk már valamit rég, hogy táncolhatják táncaikat, és ez a folyamat, ha beindult egyszer, akkor végig is megy, itt érhető nyomon Móder Rezső hitvallása: ipari hulladék vagy kreatív hülyeség a szobrászat. És az egész művészet is. Öreg ma már, vagy úgy vélem, túl korán indult, ahhoz, hogy ezen kívüllépjen: hogy elfelejtse, vissza(oda)küldje a tradíciót a múzeumba, és az egészen újat keresse a művészeten túl, illetve egy más típusú művészetben. Kétségtelen viszont, a kevés művész egyike ő, akik eltemetik az eszközöket, ideákat, összes régi álmainkat, ebből fakad dühe. A svung, amelytől meglódítva rombol építve, átértékel összegzés helyett, és térbe helyez egy új típusú minőséget, ami persze, túl relatív az undorodó kissrácoknak, akik breakelnek a hidak alatt, és az egész helyett keresnek mást.

A 70-es évek elején készített Móder két olyan művet is, amelyek előrevetítették azt a fajta konokságot és szemléleti megkötöttséget, amik nyilvánvalóvá tették, hogy az ő feladata majd a lerombolás és elhantolás lesz, de nem lép már az „új nincsbe” tovább: az egyik, a Hegedű – kollázs villanylámpával ( Nevelőapám emlékének, 1973 ), a hegedűpofa belsejében világító villanykörte lámpával piros desszertes csomagolópapír fölött, a másik az Anyám hajnali munkája című (1972), vidékies Magritte-objekt, aminél a felállított vasaló aljára egy órát és egy égőt rakott. Móder Rezső lelke mélyén az az óra ketyeg ma is…

 

(Dorottya Galéria, 2005. III. 22–IV. 23.)