A Megváltó rejtett arca

Salvador Dalí kiállítása

„Az egyszerűség valamennyi formáját gyűlölöm” – fogalmazta meg Salvador Dalí esztétikájának alaptételét 1935-ös esszéjében, Az irracionális meghódításában, és munkásságát nem is lehet egyszerűen kezelni, hiánytalanul elemezni pedig csaknem irracionális feladat: Dalí egy atomokra hulló kor végtelenül komplex és teljességre törekvő gondolkodója és innovátora volt, művészete a 20. század kollektív pszichéjének lenyomata.

Ingres szerint a rajz a művészet fedhetetlensége, s valóban, egy grafikai kiállítás néha méregtelenítő hatással lehet high-tech produkciókkal terhelt tudatunkra. A budapesti nagyközönség élőben mindig „csak” Dalí illusztrációival, grafikáival találkozhatott, egyszer 1988-ban, a Magyar Nemzeti Galériában, most pedig a művész születése centenáriumának lendületével egyszerre két helyen is: a Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Műcsarnok épületében. Ennek ellenére úgy tűnik a művész kevésbé ismert arcának hangsúlyozása sem változtatta meg a Dalí-bírálók fixálódott előítéleteit; a gyakorta elhangzó

„vádak” (klasszicizáló, akadémikus stb.) kizárólag az avantgárd törvénykönyvével értelmezhetőek, de azt már rég átírták a festészet istennői, egy művész népszerűsége

pedig nem esztétikai kategória.

Úgy vélem sokkal érdekesebb annak vizsgálata, hogy miért nem lehet a Dalí-életművet a lineáris művészettörténet-felfogás sorvezetője mentén szemlélni. Dalí a tökéletes outsider megtestesítője: forradalmi újításai, eredeti ötletarzenálja jogosan a modernizmus emblematikus alakjává avatják, ugyanakkor a klasszikus tradíciókhoz való közvetlen kötődése, idézéstechnikája, szintetizáló hajlama megelőlegezi a posztmodern érzékenységét.

Páratlan intelligenciájával megérezte kora izmusainak ellentmondásait, múlandóságát, miközben akaratlanul újakat teremtett: látványos akciói egyenes folytatásra találhattak a happeningekben, a grand art devalválódásának kezdetekkor tanúsított giccs és tömegkultúra iránti rajongásából jó mélyen meríthettek a pop art művelői (Warhol előtt két évtizeddel festett Coca-Colás üveget) 2, és miközben sokan felmelegítették Duchamp kihűlt késztermékeit, nem kis részben Dalínak köszönhetően Vermeer és Velazquez festészete újra tematizálta a kortárs közbeszédet.

A Dalí életút szürrealista mozgalomhoz kötődő (1929–1939), kétségkívül tömör szakaszának „kettős képeiből” kiemelhetjük a Láthatatlan embert paradigmaként az egész életműre, amelyet végigkísér az állandó feltűnés és elrejtőzés, belehelyezkedés kettősége,

s ezt a világirodalmi illusztrációi is kiválóan igazolják.

A már említett 1988-a kiállítás gyermekkorom egyik legmeghatározóbb élménye volt, ekkor került agyközpontom meghajtójára az a kitörölhetetlen program, amely a festészetet választotta hivatásomnak. A Műcsarnokban most bemutatott Aranykor című válogatás (Richard H. Mayer magángyűjteményéből) ha nem is hat revelációként, mindenképp jelzésértékű – a nagy ívű presztízstárlatokon túlmutató – motiváltságával, elevenségével.

A Műcsarnok felét elfoglaló, igényesen rendezett kiállítás tanúsítja, hogy illusztrációknál valamennyivel többről van szó: Dalí sajátos módszerével beavatkozik magukba a kiadványokba is, így egyedien ornamentált nagyméretű „könyvobjekteket” hoz létre, melyek láttán az az érzésünk támad, hogy minimum titokzatos erők hordozói, és számunkra is biztonságosabb, ha a vitrin mögött maradnak.

Dalí késői festői korszakához képest egy kicsit gyakrabban bukkannak fel híres rögeszmés motívumai, de nem harsogják túl az irodalmi műveket, sokkal inkább a művekkel való azonosulásnak lehetünk szemtanúi, a legkülönfélébb stílusgyakorlatok formájában.

A flintával életre keltett Don Quijote-lapok minden tintafoltja telitalálat 3, felrázva a nézőt A filozófusok alkímiájának meghatározhatatlan vegyértékű hermetikus anyagából, a Sade márki-litográfiák franciás eleganciája és szokatlan alulfogalmazottsága kontrasztjaként a Rabelais-rajzok lovagkori ikonográfába oltott boschi kreatúrákat sorakoztatnak fel, s míg Trisztán és Izolda szerelmét éterien tiszta karcolatok emelik egy felsőbb régióba, addig a Dalí-virágok a botanikai szakkönyvek egzakt ábráihoz igazodnak – nem véletlen, hogy a saját arcát rejtő Árvácskát a Viola cogitans (gondolkodó) latinnévre kereszteli.

Dalí bőbeszédűségét frappánsan illusztrálandó, egy-egy szellemes szállóigéjét olvashatjuk a képek felett a falakon, pl.: „A folyamatos intellektuális merevedés állapotában élek.”. Permanens szellemi erekciójának eredménye, e formavilágában visszafogott tárlaton is megjelenő gazdagság, néha egy képen belül is három másikra elegendő kompozíciós ötlet, irigylésre méltó eszközkészlet. Egy felirat szerint Picasso és Miró közt habozva Dalí végül Mirót választotta – vagyis: sikerült kettőjük erényei közül a játékosságot és az expresszivitást integrálnia (dalísan szólva: „ehetővé tennie”) egzaltált reneszánsz rajzkultúrájába. Talán legizgalmasabbak spontán firkái, kereső (vagy keresetlen) vonalakból építkező kusza vázlatai – szöges ellentéteként olajminiatúrái kisimult fegyelmezettségének –, amelyek egyben rendezetlen kézírására is utalnak. Ezekből a „morzsákból” főleg a nemrég megjelent Dalí közelről című kötetben 4 nyerhetünk betekintést.

Dalí metódusai – a paranoia-kritika vagy a vallást és tudományt közös nevezőre hozó misztikus-korpuszkuláris festészet – nyomokban áthatják ugyan a grafikákat is, de nem a művész lidérces erotika-halál univerzumát erősítik, személyiségének e rétege ezúttal a háttérben marad, ami feltűnő az az öregkori képeire jellemző könnyed frissesség, a lírai hangütés, és a spiritualitás jelenléte. A gyengédség nem feltétlenül a grafikai médium specifikumából következik, lehet hogy abból, hogy mindig Gala, az androgün Dalí másik fele, életének társa olvasta fel a forrásműveket miközben a mester dolgozott.

Nem osztom azok véleményét, akik szerint Dalí sokszorosítógrafikai tevékenysége pusztán pénzszerzési gépezetként működött volna. Életművében a grafikai vonulat organikusan összeolvadt zsenijének fő (?) médiumával, a festészettel, ugyanis legtöbb képéhez készített ceruza és toll vázlatokat, tanulmányokat, és az első rézkarcai is 1933-ra datálódnak (Lautréamont: Maldoror énekei). Dalít itt is – mint mindig – mérhetetlen nyugtalansága és kíváncsisága hajtotta, és a tiszteletadás alázata, hiszen a kiválasztott irodalmi művek szerzői/szereplői Dalí szellemi vezetői és alteregói: így Freud, akire Picasso és Heisenberg mellett mint választott apjára tekintett vagy a porban taposó de fellegek közt járó Don Quijote, aki kísértetiesen hasonlít arra a Dalíra, akiről önmaga így ír: „megmaradtam annak a naiv, szakadt katalán parasztnak, akinek álarca mögött egy király rejtőzik.” 5

Dalí, az utolsó „királyi” festő számára a pénz, még inkább az aranycsinálás egy isteni, maradandó szubsztancia keresésének eszköze, „halhatatlanság-projektjének” szerves része (lásd önálló műveit: A filozófusok alkímiája, A halhatatlanság tíz receptje) . Példaképének, Leonardónak színpadi vagy jelmezterveit sem egy festő „haknijának”, hanem egy tudós-mesterember alkalmazott munkáinak tekintjük. A művészi nagyság felhatalmaz minden sokoldalú képzőművészt hogy kora high-life közegének vizuális felelőse legyen (a jelenleg egyik legsokkolóbb és legkeresettebb kortárs alkotó, Damien Hirst például vállalt

kávéházi enteriőr kialakítást). Dalí művészete már életében vizuális közkinccsé vált, így a formalizmus és a felhígulás az őt körülvevő kultúrát érte semmint munkásságát, ha úgy tetszik ma is a „diffúz-dalinizmus” levegőjét szívjuk.

A kiállítás címadó képe, a Don Quijote-sorozathoz kapcsolódó, akvarellel készült Aranykor, világos tónusai ellenére is azt a kozmikus szomorúságot sugározza, amely a legtöbb képének legrejtettebb, számomra éppen ezért legfontosabb része. Ennek az Aranykornak nincs köze Dalí Buñuellel közös munkájából született mostohagyermekéhez 6. Ez menekülés egy teljesen széteső és vesztébe rohanó világból, véres és konok nosztalgia a raffaelói (vagy korábbi) időkbe: „..annyira szerettem volna egy olyan korban élni amiben semmit nem kell megmenteni” 7. Végül pedig egy örök gyermek visszavágyódása édesanyja halála (1921) előtti figuerasi és cadaquési évekbe, és — ha elhisszük Dalí vallomását miszerint emlékszik születése előtti élményeire — az anyaméhen belüli paradicsomi állapotba. De Quincey szavaival: „A halállal még csak szembenézünk, de tudva — amit néhányan tudunk —, hogy mi az ember élete, akadna-e köztünk bárki is, aki (ha tudatosan kellene átélnie) borzongás nélkül tudná várni, míg elérkezik születésének órája? 8

(Műcsarnok, 2005. V. 29-ig)

Jegyzetek:

1. Dalí keresztnevének (Salvador) jelentése: A Megváltó. Egyetlen regényének címe: Elrejtett arcok, Bp.,1993

2. Amerika poézise–Kozmikus atléták, 1943, olaj, vászon (Robert Descharnes–Gilles Néret: Dal, a festői életmű, Bp. 2001, Vince, 364.p.

3. Dalí újítása a bulletizmus-eljárás: szakállas puskából lövi ki vagy robbantja a festéket a kőlapra.

4. Fundació Gala-Salvador Dalí: Dalí közelről, Bp. 2004, Helikon.

5. Salvador Dalí: The Secret Life of Salvador Dalí, New York, 1942

6. Dalí közreműködött Luis Buñuel Azaranykor (1930) c. filmjének forgatókönyvén, de a kész film komoly csalódás volt számára.

7. S. Dalí: i. m.

8. Thomas de Quincey: Suspiria de Profundis, Bp. 2001, Cataphilus, 233.